6.3. A Goldmark kórus
Édesapám egész
pályája a kórusvezetéssel függött össze, így számára természetes volt, hogy új
munkaterületén is kórust szervezzen. Sokak aggodalmaskodtak, hogy lehetséges-e egy
zsidó kórus megalakítása 1969-ben? Vajon politikai szempontból nem ütközik-e
akadályokba? Scheiber Sándort is vonzotta e kórus életre hívásának gondolata, így
- mint az Intézet vezetője - vette a bátorságot és engedélyt adott a kórus
szervezésére. Ennek kereteit azzal teremtette meg, hogy biztosított próbalehetőséget
- a jelenleg is használt tanteremben - és együttesen jelölték ki a karmesterrel azt a
repertoár anyagot, mely feltételezhetően e kor kívánalmainak megfelelt és nem ment
túl azon a kereten, melyet az akkori politika (kimondatlanul) engedélyezett a hitélet
számára.
Kellő óvintézkedések és az elvi
feltételek megteremtése után kezdődtek el a próbák 1969. októberében. Első
meghívásunkra 1969. november 22-én került sor Hegedűs Gyula utcai körzet
kultúrtermébe. Itt dr. Benesovszky Imre főrabbi urat köszöntötték a
templomkörzetben végzett 15 éves munkássága alkalmából.
 A kezdeti időszakban a kórus a
Rabbiképző Intézet hallgatóiból (rabbi és kántorjelöltekből), az Anna Frank
Gimnázium tanulóiból, édesapám régi (háború előtti és utáni) zsidó kórusainak
tagjaiból, valamint ezek hozzátartozói és ismerőseiből állt. (34.KÉP)
Felekezeti kritérium nem volt, de valamilyen módon (közvetlenül vagy közvetve)
emberileg megismerhető, zeneileg tiszta hallású tag léphetett be a kórusba.
Repertoárunkban az egyetemes zenei
kultúra egy-egy darabja mellett zsoltárok, jiddis, chaszid népdalok és ezek
feldolgozása szerepelt kezdetben. Ez bővült az évek során új elemekkel. Ilyenek
voltak az ókori dallamok, melyeknek egyik legszebb darabját Scheiber professzor egyik
külföldi utjáról hozta számunkra. Ez volt a "Báruch hágever".
A kórus repertoárának gerincét a
kezdeti években édesapám régi kórusművei adták. Előkerültek a Hanoár Hacioni
kották, illetve a régi jiddis-chaszid népdalok feldolgozásai. Ezek mellett a kórus
több (szombati, főünnepi, chaszid) dalcsokort énekelt.
/Ezekkel az
összeállításokkal több célja is édesapámnak. Egyrészt a kórus tagságát
szerette volna minél mélyebben megismertetni a zsidó dallamvilággal, másrészt a
hallgatóságot. Gondoljunk bele, hogy kik voltak jelen ezeken a hangversenyeken? 1970-es
években jártunk ekkor. A holocaustot túlélt nemzedék, akik az egyszerű asztali
énekeket otthon hallották a szüleik házában, a háború után született generáció,
akik közül legtöbben még nem hallhatták ezeket a dallamokat./
/A templomi körzetek
közösségén kívül egyre több meghívást kaptunk más felekezettől is. Ezeken az
előadásokon megjelenő hallgatóság számára teljesen ismeretlen a zsidó zene
világa, ezért célszerűnek tűnt az egyszerű dallamok egyszerű előadása. A
dalcsokrokat két szólamban szólaltattuk meg hangszeres kísérettel, ha erre
lehetőségünk volt./
Édesapám zeneszerző munkássága
újra értelmet nyert, mert volt “hangszere” melyen játszhatott. Régi dallamok és
új gyűjtések adták a zenei anyagot. A régieket a fiók mélye és az emlékezet
rejtette, az újakat Budapesten gyűjtötte a még emlékező régi kántoroktól,
előimádkozóktól. Ilyen volt Weisz kántor a Kazinczy utcai ortodox templomban, vagy
Goitein Emil a régi Rombach utcai közösség összetartója. A 70-es évek elején a
kórus tagja volt már – a jelenlegi kórus két vezető szólistája - Tóth Emil és
Fekete László, így szólistáink is voltak. A művek szólamai és szólói “testre
szabva” készültek.
 Ekkor született a 130. zsoltár, 133.
zsoltár, a Chászid lakodalmas, Szimchát Torai dallamok, a Zugcse Rebbenyu és még sok
más kisebb nagyobb kompozíció. (35.KÉP) Szóló számok és duettek és
készültek a két szólista számára. A régi művek esetenként e kórus igényeinek
megfelelően átalakításra kerültek. Nevezetes alkalmak is zeneszerzésre inspirálták
édesapámat. Ilyen volt a Rabbiképző Intézet fennállásának 100. évfordulója,
melyre a orgona kíséretes kántorszólót írt: a 100. zsoltárt. Ez a Rabbiképző
Intézet templomában hangzott el első alkalommal 1978-ban a centenáriumi ünnepségen.
 1974-ben készítettük el az első
hangzó anyagot a Hungaroton felkérésére (36.KÉP) és ekkor merült fel a
kórus névadási igénye. Eddig "ÁDÁM kórusként" emlegették az együttest,
de édesapám helyesnek vélte, hogy olyan névadót válasszunk, akinek neve közismert a
szorosan vett zsidó hitélet körein túl is. Igényünk volt, hogy nevünk is kifejezze
azt a zenei irányt, melyet célul tűztünk ki együttesünk számára. Így esett a
választás Goldmark Károlyra, akinek zenéjében ugyan jellegzetesen nem jelenik meg a
szülői ház levegője, de származása közismert, ugyanakkor munkásságával az
európai zenei közéletben magas rangot vívott ki. A név felvétele egyúttal
kötelezettséget is jelentett, hogy repertoárunkon megjelenjenek Goldmark Károly
szerzeményei is.
Feladataink az évek során egyre
sokasodtak.
/A későbbiekben
készítettem egy összeállítást évekre bontottan felsorolva az összes
fellépésről. Ebből statisztikailag kitűnik, hogy évente átlagban 8-12 közötti
meghívásunk volt ebben az időben, melyben voltak teljes estét betöltő hangversenyek
és 2-4 mű előadásával történt közreműködések./
Jellegzetesen budapesti és vidéki
zsidó közösségek hallgattak meg minket, de egyre több lett az akkori filharmóniai
felkérésére megtartott előadások száma. Eleget tettünk más felekezetek
meghívásának, és hitközségünk vezetői is igényt tartottak szereplésünkre
egy-egy külföldi delegáció tiszteletére rendezett fogadáson, illetve a
szemináriumban rendezett eseményeken.
Első külföldi utunk 1979-ben volt.
Bécsben a Burgban tartottunk hangversenyt.
Igen komoly érdeklődést tapasztaltunk. A
hangversenyen Bécs prominens tagjain kívül, a magyar követség vezetői is
megjelentek. Ha belegondolunk – és néhányan emlékezünk – ezekre az esztendőkre,
és megidézzük a politikai légkört, akkor tudatosulhat bennünk, hogy ennek a bécsi
látogatásnak milyen nagy jelentősége volt. A kórus tagságából többen addig még
Nyugatra útlevelet sem kaphattak és azt hihették, hogy soha nem is lesz lehetőségük
ilyen utazásra. Tegyük hozzá, hogy a nyugati zsidó közösségektől teljesen
elzártan éltük és - mint azt a visszhangokból jól érzékeltük – számukra
ismeretlen volt a kelet-európai zsidó zene általunk képviselt stílusban történő
megjelenítése.
Ezt az utazásunkat több más is követte,
mely minden alkalommal igen gyümölcsöző volt a kórus számára: feltöltődve
csodálatos élményekkel érkeztünk haza, mely újabb lendületet adott a kórus
fejlődéséhez.
A legnagyobb élményünk ebben az
időszakban az izraeli utazásunk volt. Két hetet töltöttünk 1986. áprilisában
Izraelben és bejártuk az egész országot.
/ Ez az út édesapám
számára a csodával volt egyenlő. Találkozott a debreceni tanítványaival, jelen
voltak a Hanoár Hacioni kórusok ott élő tagjai az utolsó jeruzsálemi
hangversenyünkön és velünk énekelték a Hámávdilt./
A rádió és a televízió
felvételt, riportot készített a kórussal, és több ottani újság értékelte,
elemezte a kórus teljesítményét. Találkoztunk az egyik legnagyobb jeruzsálemi
kórussal, kottát cseréltünk, egymásnak énekeltünk, hóráztunk. A kórust Izrael
államelnöke is fogadta és találkozónkon egy kis hangversenyt tartottunk számára.
Ezt az utunkat a Szochnut szervezte és tudtuk, hogy kiutazásunknak elsődlegesen
politikai indíttatása van. Meghívóink, legnagyobb csodálatára, hangversenyeinken azt
tapasztalták, hogy az ottaniak előadásainkat elsődlegesen kulturális élményként,
“csemegének” értékelték, és érezték, hogy az általunk hozott – és Izraelben
nem nagyon hallott – zenei anyagok a kelet-európai zsidó kórusirodalom gyöngyszemei
Sajnos azóta ilyen lehetőségünk újra
nem volt, pedig érzelmi és szakmai szempontból óriási lehetőséget jelentene egy
ilyen utazás: találkozni más kórusokkal, megismertetni a mi zenei anyagunkkal az
ottani közösségeket, ugyanakkor lehetőség nyílna számunkra, hogy mi megismerjünk
az általunk még feltáratlan más területeket is a zsidó zeneirodalomban.
Ezt az utunkat követte ugyanezen
év októberében Assisiben tett látogatás, melyre a meghívást egy nemzetközi
szervezettől kaptunk. Itt lépett utoljára fel édesapám a hangversenydobogóra. 1987.
február 10-én hunyt el, igen rövid betegeskedés után.
|
