Zeneszerzés és gyűjtés
Zenei tanulmányai kiterjedtek a zenei
anyaggyűjtés módszertanára. A nyári szünetekben, édesanyja szülővárosába
Ungvárra és annak környékére utazott, ahol gyűjtő munkát végzett. A városban, a
falvakban a hegyi pásztorok között jegyezte le a jiddis és chászid dallamokat.
Egy-egy érdekes dallamért a Debrecen környéki falvakat járta.
Ilyen esetről mesélt például édesapám, amikor az 1943-ban megtartott
“Széder dalok délutánja” címmel rendezett hangversenyre történő
készülődéskor - számba véve a széder rendjét és a rendelkezésre álló zenei
anyagot - kiderült, hogy hiteles zenei dallamot nem talál a “Mánis tánó….”
szövegére. Elpanaszolva környezetében, egy hajdúnánási bácsira hívták fel a
figyelmét, aki egy valódi “kérdező dallamot” ismert. Megkeresve a bácsikát, nagy
örömére valóban egy kincsre bukkant. Lejegyezte e motívumot és ennek
felhasználásával készült egy “Mánis táno”, melyet az előzőekben említett
hangversenyen, a nagytemplomban adott elő bátyám 8 évesen. (Azóta is ez a dallam
hangzik el széder estéken asztalunknál.)
 Ezeknek a gyűjtéseknek
értéke felbecsülhetetlen. Sajnálatos módon a háború alatt az eredi anyagok
elvesztek, de feldolgozásokban és az emlékezetben megőrződött és ily módon tovább
él. 1943-ban jelent meg a SZÉFER CHÁJJÍM (15.KÉP) vallásoktatási célra
készült héber olvasó és gyakorlókönyv.
 Ebben édesapámnak több dallama
kiadásra került. Ezek a motívumok is ily módon sértetlenül megmaradtak.(16.KÉP)
A gyűjtött anyag legtöbbjét a
kórusoknak dolgozta fel (elsősorban a templomi kórusnak és a Dalárdának), de jutott
ebből zenekari művekre és kántori kompozíciókra is. Konkrét kérésre
(megrendelésre) is születtek kántori művek. Vidéki városok kántorai fordultak
hozzá, repertoárjuk bővítéséhez kérve új darabokat. Legtöbbször meghatározták
a konkrét liturgiai igényüket, hangjuk terjedelmét, így ezek “testre szabottan”
készültek ugyan, de zeneileg kötetlenül.
Ugyancsak “megrendelésre” készült a
Zsidó Gimnázium ballagási éneke. Ezzel a kéréssel az iskola igazgatója fordult
édesapámhoz, mert fontosnak érezte, hogy egy zsidó gyökerű ének is felcsendüljön
a búcsúzó diákok hangján. Megkérdezte édesapám dr. Slésinger Sámuel főrabbi
urat, hogy melyik zsoltár lenne a ballagás alkalmához illő és Ő a 133. zsoltárt
választotta. Így készült el “Hiné mátov…” dallama, melyet éveken át
énekeltek a végzős diákok.
/ Ezzel a motívummal történt meg az eset, hogy édesapám az utcán baktatva,
felfigyelt egy létrát cipelő fiatalemberre, aki ezt a dallamot dúdolva ment az utcán.
A zeneszerzők életében nagyszerűnek mondható, ha “népdallá” válik egy
dallamuk! Ugyancsak ennek az éneknek az utótörténetéhez tartozik, hogy édesapám a
Goldmark Kórus megalakulása utáni első években dr. Scheiber Sándor professzor úr
igényére készített Lag Boajmer ünnepségégre egy új kompozíciót, melybe ezt a
dallamot építette be. Így keletkezett a kórusunk előadásában oly sokszor elhangzó
vegyeskari mű: a 133. zsoltár./
A
Dalárdának 1941-ben komponált egy “Jeligét”, amelynek szövegét dr. Kardos
László írta. A jelige szövege- “Míg zeng a dal ne félj, míg zeng a dal
remélj! A zengő szív vidul és ránk mosolyog az Úr.” - jól fejezte ki a
kórus eszmeiségét és ezen belül a zeneszerző lelki és gondolati világát.
/ Ez a vers 1941-ben előre vetítette a következő évek túlélési
lehetőségének egyik módszertanát. A zenébe kapaszkodva, és a Mindenhatóba vetett
feltétlen hittel és bizalommal élte túl édesapám a vészkorszak éveit. A zenével
segítette a környezetét is a rettenet napjainak elviselésében. /
A
debreceni alkotó korszak ténylegesen kisebb-nagyobb megszakításokkal 1944-ig tartott.
Az élete tervezhetőségét és a szisztematikus munkát lehetetlenné tették 1938-tól
a katonai szolgálatra, majd 1940-től a munkaszolgálatokra történő behívók.
Az iskolában egyre kevesebb lett a tanár,
így egyre több helyettesítési feladat hárult  rá. A templom kántor nélkül
maradt, ezért ünnepeken, temetésnél kántori feladatokat is ellátott. Az asszonyok
férjeik nélkül kétségbeesetten bújtak össze. A férfikarból – a Dalárdából
– 1943 novemberében vegyeskar lett. Átírta a műveket és betanította, majd
előkészítette a bemutatkozó hangversenyt 1944. március 26. vasárnap esetére az
Arany Bika Nagytermébe. (18.KÉP) E rövid életű kórusnak még az első
megmérettetésére sem került sor, mert a németek 1944. március 20-án Debrecent is
megszállták.
/ A kórus hivatalosan 1944. őszén szűnt meg. Fennmaradt pár fénykép,
plakát, valamint – édesapám emlékezetéből leírtak alapján – a nevek. Őrzöm a
hagyatékok között a kórus pecsétjét és zászlóját is./
Itt
fejeződött be édesapám debreceni munkássága. Véget ért egy korszak, mely ugyanígy
már nem folytatódhatott, hiszen elpusztult a debreceni zsidóság java, eltűntek a
kották és a világ is melyben e zene anyaga élt.
Háború alatt vasútépítő
munkaszolgálatos volt és a hányattatás utolsó hónapjaiban  Budapesten
dolgozott. Életét debreceni tanítványainak Mátyás Györgynek és Kandel
Lászlónak köszönheti, akik a cionista mozgalom tagjaiként mentették az embereket. A
munkaszolgálatból Ők vitték át 1944. őszén a Vadász utcai védett házba és itt
vészelte át a háború utolsó heteit. Itt is szervezett egy kis énekegyüttest. A
hirdetményen olvashatjuk, hogy “…Minden délelőtt 11-kor próba”, melyet
egy-egy légitámadás szakított félbe. (19.KÉP) Kézzel, emlékezetből írt
kották és szövegek alapján tanultak és még műsort is szerveztek. Az
“előadásokon” versek tarkították a kórus műsorát.
/A tagok nevei között olvashatjuk például Schmideg József nevét is, aki nem
régen távozott körünkből. Volt módom beszélni Vele ezekről a napokról és
elmesélte, hogy mit jelentett e borzalmas helyzetben lévő emberek számára ez a
szervezett elfoglaltság, a tartalmas együttlét és a zene./
|
