A mai témám Marc Chagallnak a 20. század egyik legnagyobb zsidó művészének egy olyan kompozíciója, amely Jeruzsálemben, a jeruzsálemi Parlamentben, a Kneszet épületében található. Izrael parlamentje kontürjeiben asszociál az athéni Akropoliszra. Külső architektúrájában, célkitűzésében és megjelenésében, mint ahogy egykor az Akropolisz az ókori Görögország egyik szimbóluma volt, a Kneszet, a modernkori Izrael Államának az egyik emblematikus ikonja lett.

A parlament, héberül knesszet, abból a szóból származik, melynek három gyökbetűje káf, nun, szamech. Héberül annyit jelent: összegyűlni, gyülekezni. A legismertebb kifejezés ebből a grammatikai formából: a bét knesszet, azaz az imádságos ház, ahol összegyűlnek az emberek. Az eredeti Knesszet, az Izraeli Parlament, Jeruzsálem fővárosának központjában állt, a jelenlegi Miniszterelnöki Hivatal magasságában. Az 50-es évek elején kezdték el építeni jelenlegi helyén, Jeruzsálem úgymond legmagasabb pontjainak egyikén, hogy fel kelljen menni a parlamenthez. Héberül: álijá, azaz felmenetel. Ha valaki kivándorol Izraelbe, az is álijá. azaz – eszmei értelemben - felmegy, “felemelkedik” minden, Izraelbe vándorló zsidó.

Amikor a Knesszetet megépítették, méltó neves személyiséget kértek fel a meglehetősen egyszerű belső térnek a megszépítésére. Az aulában, a kor legismertebb zsidó művésze, Marc Chagall készített egy triptichont. Az egyik oldalán a megváltás képzete látható: Dávid bevonul Jeruzsálembe, a másik oldalán Ézsaiás próféta álma fogalmazódik meg: eljön az az idő, amikor együtt fog legelészni a farkas és a bárány, és egyik ember a másik ember ellen nem emel fegyvert, és többet nem ismernek háborút. A triptichon két szélső panelje közti résznek a francia-orosz zsidó világpolgár, Chagall a Jeciá, latinul Exodus címet adta. A Tóra második könyve magyarul a Kivonulás, Exodus. Magát a jeciát, az Egyiptomból való kivonulás történetét dolgozza fel Mózes II. könyve. A fogalom tehát, kivonulás, kijövetel, a szó szoros és a szó átvitt értelmében valami üzenetértékkel bír, fizikai és szellemi értelemben egyaránt.

Ha történelmi aspektusból nézzük és azt mondjuk, hogy a II. világháború végén valaki a gettóból kijött, az egy jeciá, kijövetel, testi, de egyben spirituális értelemben is, mert az ottani rabszolga létből a potenciális remény, a szabadság felé vehette az útját. Ez a gondolat, a fizikai és szellemi értelemben vett jeciá, kijövetel ihleti meg Chagallt; és erre a rendkívül összetett és komplikált, és nagyon nehezen értelmezhető képre olyan elemeket helyez el, amelyik mindegyik biblikus vagy más történetben, a jeciá fogalomra asszociál. Vizsgálódásunk tárgya tehát, néhány képelem.

Jeciá, Exodus

1. Az egyiptomi megszabadulás

Az istenáldott nép kijön Egyiptomból, és vezetőjével, Mózessel elindul ama ominózus negyven éves vándorútra. Középen a vezér, Mose Rabbénu. Jellemző, hogy Mózest nem királynak, vezérnek vagy hercegnek hívják, hanem a neve, jelzője: rabbénu, mesterünk. Jellegzetes zsidó gondolat, hogy a vezetőt mesternek úgymond tanítómesternek nevezik. Később, a zsidóságból kinövő világvallás, a kereszténység, nagyon gyakran használja a Mester, azaz az új szellemi irányító kifejezést.
Mose Rabbénu, Mózes a mi mesterünk, - akinek homlokán ott látjuk a sugárzást - és a nép, férfiak és nők, gyerekek állataikkal, ahogy a Tórában nyer megfogalmazást, kijönnek, megszabadulnak a szolgaságból. Héberül: méávdut lechérut, kijönnek a szolgaságból a szabadságba. Hogy a nép hogyan viszonyuljon a szabadsághoz, ez egy gigantikus kérdés.
Hogyan éljünk a szabadsággal?
Ha figyelmesen tanulmányozzuk Mózes második könyvét, láthatjuk, hogy a nép állandóan visszavágyik Egyiptomba. A chagalli gondolkodás asszociatív. Amikor ránézünk egy Chagall képre, az megelevenedik és gondolatokat, érzelmeket közvetít. Chagall többek között ezért volt zseniális, mert képes volt arra, hogy minden alkotásában emóciót váltson ki az emberekből.

Pogrom

Chagall Oroszországban töltötte életének első éveit, Vityebszkben. Bár tudjuk jól, hogy nem Anatevkáról van szó, de tulajdonképpen lehetne az is? Valóság és fikció találkozása. Hiszen a sorsuk is közös volt. Egymást követték a zavargások, a pogromok, majd a zsidók kiűzetése a különböző városokból, melyeket nemegyszer fel is gyújtottak. A zsidókat vagy megölték vagy, “jobb esetben” elmenekülhettek. Ott hagyták az általuk imádott szülőföldet, az “orosz föld anyácskát”, ahol évszázadok óta éltek, s amelynek nyelvét ugyanúgy beszéltek, mint a jiddist, elkerültek egy másik égtájra. A chagalli gondolkodásban ez nem más, mint egy jeciá, egy exodus. A korabeli zsidóktól, elvették a levegőt, vallási-nemzetiségi jogaikat, elvették tőlük vagyonukat. Elkergették őket, ám mégis egy –érzelmileg- magasabb régióba kerülhettek, s kivándoroltak a Szentföldre.

Gondoljunk Sálom Aléchem klasszikus könyvére, A Tóbiás, a tejesember történetére, ahol a család szétszakad. Az egyik része elmegy a Szentföldre, a másik kivándorol Amerikába, a szabadság felé. Ez, a chagalli gondolkodásban szimbólum értékkel bír, ez is egy jeciá, egy kijövetel, mint az ókorban az Egyiptomból való megszabadulás. Az Oroszországból való ilyen jellegű kimenekülés tehát szintén egy jeciá, mely rákerül a nagy chagalli világképre.

A Kneszetben található Jeciá közepén az Egyiptomból való kivonulás látható. Fenn égnek a házak, düledeznek a falak és menekülnek az emberek. Pars pro toto…


2. A SASOK SZÁRNYAIN

A következő képelem: a jemeni zsidók, akik a 20. század 40-50-es éveinek elején jönnek ki, menekülnek ki Jemenből. Habár a 19. század elején már élnek bevándorlók a Szentföldön. Tel Avivot többek között, ők is alapítják.

… viszlek titeket a sasok szárnyain..

A jemeni zsidóság a világ zsidóságának az egyik legértékesebb része. Ősi zsidó közösség. Ma, ha kézbe veszünk egy nemzetközileg is akceptábilis luáchot, zsinagógai naptárt, látunk benne askenáz , szfárádi és jemeni szokás-gyüjteményt, minhágim-okat. Mutatva, hogy a jemeni zsidóknak egy egészen különleges, egyedi kultúrájuk volt. Megjelenési formájukban, a gondolkodásukban, a zenei kultúrájukban egy egészen különleges, érdekes törzse a zsidó népnek. A jemeni zsidók is abba a helyzetbe kerültek, mint általában az 1940-es évek legvégén, 50-es évek elején az észak-afrikai zsidók. Egyiptomból, Líbiából, Szíriából, Irakból vagy Iránból, később Etiópiából, egymás után történtek a nagy aliják. A jemenieknek a kivándorlása egy jeciá, egy sajátos akció volt, melyben hatalmas repülőgépekkel menekítették az embereket Izraelbe. Ezek a jemeni zsidók, akik évszázadokon keresztül tórai, illetve talmudi szövegeken nőttek fel, mindig várták, hogy jön a Geulá, a Megváltás.

idézem a Tórát: Váeszá etchem ál kánfé nesárim, viszlek titeket a sasok szárnyain - mondja az Örökkévaló. A megváltásotoknak, a hazatéréseteknek a jele az lesz, hogy sasok szárnyain visszatértek az Ősök Földjére. A jemeni zsidók számára, meglehetősen más kulturális szinten élő közösségről volt szó, már maga a repülő is ismeretlen és felfoghatatlan volt. Azt élik meg, hogy sasok szárnyán viszik őket haza, ahogy a Tórában áll.

Itt újra megjelenik a chagalli, asszociatív gondolkodásmód. Ez is egy jeciá, egy kijövetel. Jemenből a zsidók megmenekülnek a sasok szárnyán. A kompozició fokuszában repül a sas, amelyen -stiláris formában- ott áll egy vagy két ember, mutatva, hogy ez a jemeni zsidóság kivándorlásának szimbóluma.

3. JÁKOB ÚJ NEVET KAP: IZRAEL

Itt egy viadalról van szó, verekedésről. A Biblia tele van harccal, háborúval. A háború, az erőszak nem modern kori találmány. A Szentírás leírása szerint az egyik legdrámaibb küzdelem Jákob és az angyal vagy “őrzőangyal” között zajlik le.

Jákob harca az angyallal

Jákob indul a maga útján, elérkezik egy nagyon fontos helyre és elalszik. Feje alá egy kődarabot helyez, és azt látja, hogy angyalok fel és alá, le és fel mászkálnak. S mielőtt Jákob felébredt volna az álmából, megragadja őt egy angyal és hadakozik vele. Jákob erős ember, szorosan magához szorítja és nem engedi. Az angyalok szokása - tanítja a zsidó legendárium -, hogy csak addig van erejük, amíg nincs világosság, ha közeledik a reggel, feljön a hajnalcsillag, akkor elillan az erejük. Ez az angyal is félt ettől és könyörgött Jákobnak, hogy engedje el. Jákob nem egyezik bele, csak egy feltétellel - írja a Tóra - elengedlek, hogy ha megáldasz. S ekkor az angyal - így mondja a tórai szöveg - megáldotta Jákobot. Így szólt: száritá Elohim vátuchál, Istennel harcoltál és győztél. A száritá, Istennel harcoltál szóból származik a Jiszráél, Izrael szó.

Ezen a chagalli részleten azt látjuk, hogy Jákob harcol az angyallal, és éppen elengedni készül, Isten harcosa egy magasabb fokozatra kerül, mert attól a naptól kezdve - mondja a zsidó hagyomány - Jákobot már nem Jákobnak, hanem Izraelnek hívják. Amikor a zsidó ember imádkozik, s elmondja reggel vagy este a fohászát, hogy Smá Jiszráél, Adonaj Elohenu Halld Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, akkor ez nem másra vonatkozik, mint Jákobra az ősapára, aki harcolt azért, hogy ezt a nevet viselhesse.

A jákobi helyzetben egy jeciá, egy kijövetel rejlik, emelkedés egy magasabb piedesztálra. Ez nem más, mint a Jiszráél, az Izrael állapota. Ez a chagalli világlátásban, szimbolikus értelemben jeciá, exodus, azaz valamiből való kiemelkedés, valamilyen magasabb cél érdekében.

4. ÁKÉDÁ, IZSÁK MEGKÖTÖZÉSE

A következő részleten egy olyan elemről van szó, amely az egyetemes történelem vagy vallástörténet egyik legfontosabb része. Itt látunk egy térdelő édesapát, aki előtt fekszik egy gyermek, s az apa kezében egy kés emelkedik a magasba. A történet jól ismert, Ákédát Jichák, Izsák megkötözése vagy feláldozása.

Ákkédá, azaz Izsák megkötözése

A legdrámaibb jelenetek egyike a Bibliában. Szól az Örökkévaló Ábrahámnak és azt mondja, vedd a te fiadat, a te egyetlenedet s menj vele Mória hegyére és áldozd fel. Ábrahám megy és kész arra, hogy feláldozza a gyermekét, ami a mi fogalmainkkal felfoghatatlan. Mégsem történik meg mindez, mert szól Isten az utolsó pillanatban és azt mondja, hogy ne nyúlj a gyermekhez, hiszen Isten nem emberáldozatot kíván, csak próbára teszlek. Ez a mondat olyan hatalmas erővel bír az egyetemes vallástörténetben, hogy megihleti és magyarázatra inspirálja a hatalmas világvallásokat, a zsidóságot, kereszténységet és az iszlámot egyaránt. A zsidóságot azért, mert a zsidóság teológiai rendszere szerint ez a jelenet azt jelenti: az élet szent, és senkinek nincs joga elvenni azt, csak Istennek. A próbatétel, a keresztény világfelfogás, ha úgy tetszik interpretáció, ebben egy prefigurációt lát, egy előképet, és a maga exegézisében azt mondja, hogy ez a jelenet Jézus halálának az előképe. Az újszövetségben megfogalmazott jézusi mártírium előképe az Ákédát Jichák, az Izsák feláldozása. A keresztény exegézis szerint, az Újszövetséget az Ószövetség előzi meg, azért, mert az Ószövetségben, úgymond, minden olyan már benne van, amiről majd az Újszövetség beszél, csak nem szó szerint, hanem utalás formájában, szimbolikus értelemben. A jézusi keresztre feszítés, mártirológia egyik előképét az Izsák feláldozása jelenetben keresi és találja meg a keresztény interpretáció. Hasonlóan fontosnak tartja ezt a muzulmán interpretáció is, mert azt mondja, hogy – mint tudjuk - Ábrahámnak két fia volt, az egyiket Izsáknak, a másikat Ismaelnek hívták. A muzulmán szövegmagyarázat szerint, tehát nem a Korán, hanem a Koránhoz fűződő exegézisek szerint Ábrahám nem Izsákot akarta feláldozni, hanem Ismaelt. S ezért a muzulmánoknak Ibrahim vagy Ábrahám ugyanúgy szent atyja, mint a zsidóságnak vagy a kereszténységnek, de Ismaelnek hatalmas jelentősége van a saját kultúrájukban. A zsidó, a keresztény és a muzulmán teológiai kultúrában nagyon fontos elem, közös gondolat a jeciá, szintén egy emelkedés egy alacsonyabb régióból átvitt értelemben vett magasabba.

5. A TÍZ IGE

A következő képrészlet egyike talán a legdrámaibb elemeknek ebben a hatalmas kompozícióban. Akit látunk, az Mózes becsukott szemmel, a két kőtábla átvételének pillanata ez. Mózes fején sugárzás. Nem szarvak voltak, ez csak a téves kiejtésből eredő hiba. Héberül ugyanis a szarv keren, a sugárzás pedig kárán, a mássalhangzók ugyanazok, csak a magánhangzók mások.

A kőtáblák átvétele, Tizparancsolat

A rossz fordításából adódóan alakult ki, mintha Mózes arca szarvval-keren-nel lett volna (latinul cornus) ellátva. Valójában azonban nem így volt, hanem az arca sugárzott, karizmája volt. S Mózes megkapja a kőtáblát az Örökkévalótól, amely megint egy jeciá, egy kiemelkedés, hiszen addig nem volt Izraelnek törvénye.

Mi van a Tízparancsolatban?

Tíz olyan ige, amely arról beszél, hogy mit szabad csinálni és mit tilos. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél a földön! Ne ölj!, stb… Hogyan születtek ezek a parancsolatok? Mondhatnánk úgy, isteni adomány és a történelmi szükségszerűség fogalmazta meg. Meddig terjed a szabadság, meddig ér a lehetőség, meddig tart a vélemény nyilvánítás szabadsága, hogy a másik jogát ne sértsük….? Mózes, amikor látja a két kőtáblát nem tud ránézni, nem azért, mert nem érdekli, hanem egyszerűen azért, mert befogadhatatlan számára. Mózes megkapja a köveket s utána összetöri. Új kövek születnek majd, megint egy jeciá, egy magasabb állapot kell ahhoz, hogy mindez bekövetkezzék.


6. SZOMBAT KIRÁLYNŐ

A szombat királynője

A nagy kompozíció bal felső sarkában felismerhető e képrészlet. A zsidó történelem egyik legszimpatikusabb személyiségét Dávid királyt láthatjuk. A kezében egy lant, mögötte pedig ott közeledik a Szombat Királynője, Sábbát Málká, mert a szombat szintén jeciá, kiemelkedés a hétköznapokhoz képest.

A Dávid figura fölött ékeskedik Jeruzsálem jelképe a Dávid torony és maga a Jerusáláim szó.

Jeruzsálemet, úgy tartja a zsidó hagyomány, hogy a világ köldöke, tábur háárec az univerzumban. Minden vallás közös, szent helye. Aki egyszer elmegy Jeruzsálembe, hívőként, zsidóként vagy keresztényként vagy muzulmánként, úgy érzi, hogy megérinti valami az örökkévalóságból. Aki megérinti a Kotelt, vagy imádkozik a Siratófal előtt, az érzi a történelemi atmoszférát. Chagall háromszor volt a Szentföldön, őt is megrendíti az Ősi föld. A Knesszetben elhelyezett képére irott betűkkel örökíti meg Jeruzsálem nevét, mint a spirituális lét egyik csúcsát. A Talmud leírása szerint az Örökkévaló tíz egység szépséget adott a világnak. Ebből egyet a világ összességének és kilenc egységet Jeruzsálemnek. Jeruzsálem artisztikuma nemcsak az építészetében van, hanem abban a több ezer éves megszentelt történelemben, amelyből kultúrák, civilizációk nőttek ki, s amely a mai napig sok sok millió vagy több százmillió ember hitének forrása.

Chagall több száz figurát mozgató remeke e varázslatos kultúra ismert szegmenseiben egyesíti a színek történelmi kavalkádját a szubjektív irterpretáció szabadságával.


Felhasznált irodalom:

Ziva Amishai-Maisels, Tapestries and Mosaics of Marc Chagall at the Knesset, New- York, Tudor Publishing Company, 1959, ISBN: 08148-0567-1
1986
Von Raymond Cogniat, Chagall, München, Südwest Verlag, é.n.
Ingo F. Walter/Rainer Metzger, Marc Chagall 1887-1985 A megfestett költészet, Benedikt Taschen Verlag GmbH, fordította: Petrányi Judit, Köln, 1992, ISBN: 3-8228-0721-4
Doron J. Lurie, Jan Lieven: The Sacrifice if Isaac, Tel-Aviv, 1997