Gábor György:
Kohn, a festő
magyar rapszódia

Elhangzott a Magyar Tudomány napja 2005 rendezvénysorozat, Méltatlanul elfeledve című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi Tanszék  rendezésében. (Budapest, 2005. november 29.)

"Kákániában mindig legfeljebb zseniket hittek ripőknek, de soha, mint másutt, ripőköket zseninek."
(Robert Musil)

Akárhogyan is, van abban valami rendkívül mélyről jövő szándék és eltökélt akarat, hogy egy 1797-ben (avagy 1798-ban) Nagymartonban világra jövő zsidó fiúcskát szülei a Hermann előnévvel ajándékozzák meg. A kisfiú így lesz Hermann Cohn, a büszkén és diadalittasan csengő, nagyjából a "harcos férfi" jelentést hordozó, ősi alamann, teuton, vandál és vizigót leszármazottak eposzainak gigászi küzdelmeit idéző germán eredetű név viselője. Ugyanazé a névé, amelyre - mások mellett - a XIII. századi Boldog Hermann hitvalló is hallgatott, akit meglehetősen gyöngéd szálak kötöttek a szűzanyához, s odaadó Mária-szeretetéért társai Józsefnek kereszteltek át. De ugyanezt a nevet fogja viselni egy XX. századi magyar regényben felbukkanó alak, egy "Hermann keresztnevű büszke szárnyas", tudniillik a ketrecbe zárt Wendriner Hermann, a kőszáli sas. Ám itt a névváltoztatás nem a név viselőjét fogja érinteni, hanem magát a regény szerzőjét, A tizennégy karátos autó íróját, aki - különböző, ezúttal nem részletezendő okok miatt - becsületes magyar nevét, a szépen csengő Rejtő Jenőt látta jobbnak a "nemzetközileg" kurrensebbnek tetsző P. Howardra átváltoztatni.

    De térjünk csak vissza a kis Hermann Cohnhoz. Nagymartonban (Mattersdorf) született, ama "hét község" (seva kehilosz) egyikében, amelyet a kora középkorig visszavezethetően zsidók laktak, ahol a Sopronból, később Pozsonyból kiűzött zsidók letelepedhettek, s ahol az őket befogadó, s számukra szabad vallásgyakorlatot, szabad kereskedelmet és iparűzést biztosító Esterházyaknak köszönhetően békében és létszámukat tekintve is folyamatosan gyarapodva élhettek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a "keresztény-Nagymartontól" közigazgatási egységként is elkülönülő "izraelita-Nagymartonban" - ahol Korabinsky János Mátyás szerint már 1780-ban több zsidó élt, mint más felekezetű - vajon mi vihette rá a szülőket arra, hogy a megszokott és tradicionálisnak tekinthető zsidó nevek valamelyike helyett az egyik "legnémetesebben" csengő Hermann nevet adják gyermeküknek? Egyfajta asszimilációs kényszerből eredő megfékezhetetlen igény és szükséglet, amely a névadás hagyományából fakadó korábbi gyakorlattal ellentétben, mely egész életére megjelölte és a legtöbb esetben megbélyegezte annak viselőjét a keresztény Európában, immár a szülőkben élő elementáris vágy, amely az azonosulás és az el nem különülés boldogabb életének illúzióját nyújtotta az újszülöttnek? Avagy éppen ellenkezőleg: a zsidók és más felekezetűek úgyszólván sehol máshol nem tapasztalható nyugodt és rendezett együttélésének kifejeződéseként részint gesztusértékű, részint természetes és szóra sem érdemes mindennapos gyakorlata lett volna mindez? Netán II. Józsefnek az 1787-es kötelező német névválasztási rendeletéhez idomuló, a teljes név egységes német csengése mellett voksoló, szimplán a szülői ízlésről és roppantul kényes lingválesztétikai érzékről árulkodó akarat?

    A fenti kérdésekre - fájdalom - aligha adható elfogadható és elfogulatlan, a szikár objektivitást szem előtt tartó, kognitive releváns válasz, ám a kérdések retrospektív módon újra előtolulnak, ha tekintetbe veszünk egy, a kis Hermann születésére harminc esztendővel később bekövetkező jeles eseményt. Azt, amikor a széphalmi vezér, akiről majdan Ady úgy emlékezik meg, hogy "olyan nagy, szomorú magyar ember, hogy összeszorul a szívünk, ha rágondolunk", a sokaknak feltűnő módon hirtelen öregedésnek indult Kazinczy Pesten járt. Az antik szépség és grácia neoklasszicista követőjének pesti tartózkodása - kétségtelen tény - kiemelkedő eseménye volt a honi művészeti élet úgyszólván valamennyi protagonistájának, valamint a "fennebb styl" és a "weimari modernség" iránti elkötelezett rajongásukat szalonjaik kitárulkozó ajtaival kifejezésre juttató művészetpártoló honfiaknak és honleányoknak. Ám hogy mindebből mi következett az immár kész férfivá érett Hermann Cohnra, azaz Kohn Hermannra nézve, legyen elég magának a költőfejedelemnek a saját naplójába tett bejegyzését felidézni.

    Kazinczy ekkor már túl van a Kisfaludy Károllyal történt nevezetes pesti találkozásán, amelynek különös hangulatát Toldy Ferenc őrizte meg az utókor számára. Az ünnepelt vendég (tudniillik Kazinczy), miután az izgalmában reszkető Toldytól értesült arról, hogy az ajtón belépő, barátai koszorújában érkező vendég maga Kisfaludy ("Ez az! - mondja Toldy Kazinczynak), azonnal felkél székéből, elébe siet, s ekként nyújtja jobbját a majd' harminc évvel fiatalabb ifjú kollégájának: "Igen tisztelt férfiú! Barátságodat kérem!" Orlai Petrich Soma, akire oly hatással volt e találka, hogy azt rögtön meg is festette - ut pictura poesis - egy további vizuális adalékkal szolgál: Kazinczy, "a roskadt testű szent öreg" mintha önkéntelenül is azonnal alávetné magát a romantikus Kisfaludynak, mozdulatával szabályosan bókol neki, a feketébe öltözött titánnak, ám a kép középpontját törékeny teste ellenére is ő tölti be, vakítóan fehér öltönyében, miközben a megjelentek valamennyien (az Auróra romantikus kör írói: Vörösmarty, Bajza, Toldy, Czuczor és Szemere) tekintetüket Kazinczyra szegezik, aki fénytől csillogó ruhájában, akár egy jelenés áll körükben.

    Kazinczy naplójának egy helyén olvasható, hogy "Pestnek és Budának, ha való a hír, hatvan festője van, s én a nevezetesbeket eljárám". S valóban, jó kvalitásérzékkel megáldva felkeres tíz mestert a legjobbak közül, így a Széchenyit is megörökítő Schoefft Ágostont, akinek oltárképeit a sok "rút oltáraink" helyett ajánlja a Szépítési Bizottság figyelmébe, a kilencven esztendős Donát Jánost, akinek Kazinczy-portréja és csábos Vénusa egyaránt kiváló munka, a bécsi születésű Philipp Anton Richtert, aki Kazinczy látogatásától új erőre kap, minek nyomán aztán megfesti Fáyt, Szemerét, Ferenczyt, Czuczort, Toldyt és másokat ("egy elfelejtett embert hoztam újra virágzásba" - így a napló). Friedrich Krechtet pedig nem sokkal halála előtt keresi fel, s megbírálja érzéki nőalakját, rámutatván, hogy "láttatja a kar csuklójit is, mely ismét mindent elront. Hogy érheti művészt az a gondolat, hogy kedvesét ily ízetlenséggel fesse?"

Eme pesti műkritikusi vizitációk sorából most képzeljük el azt a pillanatot, amikor a "fehéren csillogó ruhájú jelenés" egyszer csak bekopogtat egy bizonyos Kohn nevű festőművészhez (talán nem is szükséges mondani, a nagymartoni születésű Kohn Hermannról van szó), aki ugyan nem engedi belső szobájába a költőfejedelmet, de ezt Kazinczy megértően konstatálja, tudniillik "én e kedvezésével nem dicsekedhetem, noha talán csak azért, mert alkalmatlan időben jövék". Kazinczy beszámol arról, hogy Kohn az, aki Jankovichot festette (Jankovich a későbbiekben egy zsidók részére felállítandó tanítóképző intézet javára adakozott), jelenleg is "két-három zsidó születésű" tanítványával egy női arcképen dolgozik, s a hölgy prémes ruhájának "bársonyát az Alföldi Iskola gondjaival dolgozta ki", majd egy esztétikai minőségítéletnek is beérő sóhajjal zárja a Kohnnál tett látogatásáról készült rövid beszámolóját: "Bár nevezetesb embereink általa festetnék magokat."

A kis Hermann tehát festőművésszé cseperedett, s úgy tűnik, a korabeli pesti művészvilágban legalábbis az ismertebbek közé küzdötte fel magát. Most tehát mindennek tudatában tegyük fel újra a kérdést: mi vihette rá a nagymartoni zsidó szülőket arra, hogy gyermekük a korabeli tradicionális és megszokott Izidor, Ábrahám, Mózes vagy Áron helyett a Hermann nevet viselje egy életen át, helyesebben - mint majd látni fogjuk - csak egy ideig? Félő, egzakt választ most sem tudunk adni, hiszen változatlanul nem állnak rendelkezésre információk a szülők esetleges asszimilációs kényszeréről, ízléséről, szokásokról vallott nézeteiről, de egyet azért tudunk: jóllehet II. József rendeleteiben - egyebek mellett - lehetővé tette, hogy zsidók is tanulhassanak szabónak, vargának, kőművesnek, ácsnak, asztalosnak, festőnek, szobrásznak, Kohn Hermann pályaválasztásával elérte azt, hogy oly messzire kerüljön saját közösségétől, hitsorsosaitól és a zsidó tradíció egészétől, amennyire ez akkor és ott, az 1800-as évek elején járó Magyarországon csak lehetséges volt. (Ne feledjük: közel két emberöltőre és a jól ismert történelmi és politikai eseményekre volt szükség ahhoz, hogy - egyebek között - Kaufmann Izidor az 1880-as években megkezdje széles körben elismertté váló és még a zártabb kelet-galíciai közösségekben is akceptált festői tevékenységét, s jellegzetes enteriőrjein immár legitim módon megelevenítse a zsidó élet hétköznapjait, a tanulás, az istentisztelet, avagy a gyász pillanatait.)

Noha túlzás volna azt feltételezni, hogy a nagymartoni (vagy bárhol másutt élő), nem kimondottan a halachikus tudományokkal bíbelődő zsidók körében ismert lett volna a bibliai képtilalomhoz kapcsolódó sok évszázados kommentárirodalom, így aligha valószínű, hogy minden egyes zsidó tisztában lett volna azzal, amit - példának okáért - R. Abraham Danzig (1748-1820) vetett papírra, mégis a biblikus képtilalom, illetve az emberábrázolás tilalma ekkor még súlyos és megkerülhetetlen parancsolatnak számított a zsidóság köreiben. Tórai tilalomról lévén szó, a legtöbb kommentár nemcsak a teljes alakos ábrázolást utasította el, hanem az emberi arc ábrázolását önmagában is megengedhetetlennek tekintette, sőt a kiábrázolás "végtermékének" puszta nézését is elutasította, mert a szobornak (peszel) tekintett emberábrázolás bálványnak minősült. Nos, Kohn Hermann ezzel a mélységesen mélyen gyökerező hagyománnyal fordult szembe, s választott tevékenységével egészen egyszerűen kitaszította önmagát az övéi közül: zsidóként gyanús bálványkészítőnek, magyarként gyanús idegennek minősülhetett ekkoriban.

Nem meglepő hát, hogy Kohn sehol sem találja a helyét, mindenhová idegenként érkezik, s mindenhonnan idegenként távozik: megjárja Székesfehérvárt, Pápát, Veszprémet, Várpalotát, majd Bécsbe költözik, ahol hamarosan kikeresztelkedik. Persze a kikeresztelkedés kétségtelenül radikális, látványos és feltételezhetően nem könnyű gesztusa semmit sem oldhatott meg feltételezett problémái közül, hiszen - csak emlékeztetőül - Ballagi Mór 1844-es váratlan kitérése például óriási vitát generált mind zsidó, mind nem zsidó körökben, melynek során Lőw Lipót, a nagy tekintélynek örvendő szegedi rabbi, aki a zsidó emancipáció harcosa volt, s aki a zsinagóga szószékéről már magyarul szólt az egybegyűltekhez, éppen Ballagi döntésére reflektálva írta azt, hogy a kitérések oka csak alantas önzés lehet, semmi egyéb, hozzáfűzve, hogy "vajjon az ilyen jellemhiány előnyére volna-e az államnak?"

Mindenesetre a zsidóság rejtőzködő Istenét önmaga állandó rejtőzködésére fölcserélő Kohn röviddel ezután a nazarénus festők közé áll, akik a Raffaellót megelőző quattrocento mestereinek tiszta formáit és elmélyült vallásos áhítatát szem előtt tartva egy újnémet vallásos-hazafias művészeti forma kidolgozásába kezdtek. Kohn is, mint annyian közülük, Rómába tart, hogy a legodaadóbb vallásos életérzést magamagán megfigyelve s a katolikus spiritualitást a legközvetlenebb módon megélve egész munkásságát áthassa a "fennkölt miszticizmus" emelkedett rajongása. S minthogy vezetékneve még mindig túlságosan árulkodónak bizonyulhatott egykori hovatartozását illetően, két legyet üt egy csapásra: a kohanitákra emlékeztető, s őseit folyton-folyvást megidéző nevét elhagyja, s fölveszi az olaszos hangzású, azaz festőművészként jó ajánlólevélnek és remek promóciónak számító Alconiere Tivadar nevet. Az előnév az olasz falconiere (solymász) szavát teszi egyértelműen felismerhetővé (s ennek, mint majd látni fogjuk, még lesz jelentősége), az utónév görög eredetije szerényen Isten ajándékát jelenti. Hogy az érintett esetében a zsidók Istenének ajándékáról van-e szó, arról nem áll módunkban nyilatkozni, ámde annyi világos és egyértelmű, hogy az új név választása korántsem az eltűnés, sokkal inkább az "önironikus" rejtőzködés gesztusa: a bel cantós asszociációkat ébresztő névből tisztán és jól kivehetően kihallatszik a festő korábbi előnevének - Kohn, con - hangzása!

Ami művészi pályáját illeti, 1820-tól folyamatosan jelen van különböző bécsi kiállításokon. Visszaemlékezésekből tudható, hogy megfestette Károlyi László grófot és Napóleont, mindkettőt lóháton, készített humoros festményeket, amelyek közül a nem mindennapi manuális készségéről árulkodó zenészportré emelkedhetett ki, melyet csupa hangszerből összekombinálva formált meg. Ugyancsak remek kézügyességéről vallanak azok a szelencékre készített miniatűr arcképek, amelyhez hasonlóra tényleg csak a legkiválóbbak, így Kisfaludy Károly, Markó Károly vagy Brocky Károly vállalkoztak.

Magánéletéből csak néhány, leginkább valamifajta késő romantikus ponyvaregénybe illő melankolikus történet és egy majdani Rejtő Jenő-könyvbe illő, nagy dobást sejtető, ám pitiáner szélhámosságba torkolló abszurd eset érdemel említést. Ez utóbbi 1863-ból való: bécsi tartózkodása során Kohn-Alconiere pénzhamisításba fogott, ám még mielőtt forgalomba hozta volna a hamis bankót, följelentette magát íziben. A nyomozó hatóság háromheti fogság után szabadon engedte: lehet, hogy a művészsors iránt amúgy kevés empátiával rendelkező rendőrség számára is egyértelműnek tűnt, hogy festőnket a nyomor vitte ugyan rá a hamisításra, de valójában e szánalmas akcióval egyedülálló kézügyességét kívánta ország-világ előtt demonstrálni, minden bizonnyal annak reményében, hogy talán épp a pénzverde fogja őt kivételes képességeinek hasznosítása végett alkalmazni. A demó mindenesetre félresikerült.

Ami privát életének kusza szálait illeti, regényes történetként maradt még fenn róla, hogy hosszú éveken át volt szerelmes egy magyar nőbe, akit legalább tízszer lefestett, de aki ennek ellenére kosarat adott neki. Végül feleségül vett egy híresen szép bécsi kertészlányt, aki néhány évvel később megőrült és meghalt. Alconiere búskomorságba esett, gyakorlatilag eltűnt a pályáról, s végül "mint szegény egyházfi" hosszas betegség után az Irgalmasok kórházában tért örök nyugovóra 1865-ben, hatvannyolc éves korában.
Nehezen felfogható, hogy a festői pályáján már saját korában sikeresnek mutatkozó Alconiere-nek, aki főként portrékat festett, azaz a legbiztosabb megrendelői rétegnek dolgozott, vajon hová tűnhettek a képei, s miért van az, hogy jelenleg egy kivételével egyetlen munkájáról sem tudunk. Különös fintora a sorsnak, hogy a rejtőzködő, a név- és hitvallás váltogatásában élő, egyfajta állandósult és elhatalmasodó identitászavarral küszködő ember munkásságának tárgyiasult eredményei készítőjükhöz hasonlóan - mintegy annak persziflázsaiként - rejtőzködnek, ismeretlen helyeken bújnak meg. A kényszerrejtőzés motívuma abban a világban, ahol a legegyszerűbb és legközönségesebb hétköznapi pajkosság, a széptevés és az erotikán "inneni" flörtölés a személycserék és félreértések szórakoztató és dramaturgiailag úgyszólván kötelező, habkönnyű helyzetein túl immár csak a legszigorúbb álarcok mögé rejtőzve vált elképzelhetővé (A denevér bemutatója 1874-ben volt), s ahol a felekezeti eredetű identitásproblémákra adott mahleri (kohni) válasz meglehetősen elterjedtnek, de legalábbis jellemzőnek mondható, továbbá ott, ahol egy-két évtized múlva már az ab ovo, tehát "természetadta módon" fragmentált énről és annak terápiájáról születik meg a nagyhatású teória (freudizmus), nos ott az sem zárható ki teljes egészében, hogy történetünk főhőse afféle ghost-painterként, mások nevében készít festményeket, ezt-azt, támaszkodva elsőrangú manuális készségére, mindent a kedves és fizetőképes megrendelő kívánsága szerint. Így teljesedett ki a tulajdonságok nélküli ember életmű nélkül maradt munkássága.

Azaz van egy kép, mindössze egy, de arról legalább tudunk, s meg is tekinthetjük a Nemzeti Galéria gyűjteményében: az 1831-ből származó Széchenyi a Vaskapunál. Mintha a sors kísértene a festmény címét illetően (is), ugyanis a Galériában kiállított kép alatt a fenti cím szerepel, másutt azonban Allegorikus lovasportré, avagy csak egyszerűen Lovas képmás olvasható, így például a Magyar Nemzeti Galéria, avagy a HungArt honlapján, de a különböző idegen nyelvű honlapokon is leggyakrabban Allegoric Riding Portrait-ként jelenik meg a felsorolásokban. Mintha a nevét veszejtő festő művének címe is elveszett volna, de legalábbis homályba burkolózna, ráadásul a festményen szereplő személy (nem is akárki) rovására.

Voltaképpen ki hát a titokzatos lovas? A kérdés annál is inkább jogos, mert a lovon ülő férfi feje - a kép többi részéhez képest - kifejezetten ügyetlenül lett megfestve. Olyannak tűnik, mintha utólagosan illesztette volna oda a festő, esetleg egy már elkészült kép alakjának fejét kicserélve. Ha így volt, ki lehetett az eredeti alak? Korántsem elképzelhetetlen, hogy a festő Kohnt meglátogató Kazinczy azért nem léphetett be a belső szobába, mert már ott volt az elkészült kép, olyan személyiség portréját hordozva, akit nem ártott eltitkolni a magyar progresszió egyik legélesebb és legkritikusabb tekintete elől. Netán szégyellte volna Kohn, a festő, hogy kinek állított örök emléket? És a kép mostani állapotában vajon tényleg Széchenyi portréját láthatjuk?

De menjünk csak még tovább: egyáltalán lovasportrénak szánta Alconiere ezt a művét, avagy csupán egy jellegzetes romantikus tájképnek, amelyre utólag festette volna föl a lovat és lovasát? Lehet, hogy a felettébb tapintatos, a német klasszika és a szentimentalizmus irodalmán felnövekedett, Gessnerrel levelező és az Idilleket fordító Kazinczy meglátván a vad és ijesztő táj romantikus kompozícióját (ne feledjük, alig néhány nappal van túl az új nemzedékkel, a romantikus Kisfaludyval és az Auróra-kör ifjaival való különös találkáján!) halk hangon, inkább suttogva figyelmeztette Kohnt, a festőt, hogy a tájkép ember nélkül üres és tartalmatlan szépelgés csupán: a festőnek - ha igazán tehetséges - éppen azt a belső feszültséget kell visszaadnia, amely ember és táj, élő és holt között támadhat. A széphalmi mester elébb azt fejtegette, hogy a művészi szép immár a vallási szenvedély helyébe lépett, majd Goethe panteizmusára utalva csak ennyit mondott: a természet nem magában lelkes lény, hanem tőlünk válik azzá. Tudja, fiatal barátom - szólt a mester, s fázósan összehúzta magán fehéren csillogó felöltőjét (gondosan ügyelt arra, hogy ha nem is a legdivatosabb, de mindig tiszta és frissen vasalt holmi legyen rajta), a vak hit béklyóiba kötött kínlódásaink és szenvedéseink csakis bennünk oldódhatnak fel, válhatnak semmissé és tűnhetnek el a messzi egekben. A történelem mi magunk vagyunk, nem légnemű szellemek, hanem mi valamennyien: felmentést csak a Természet kaphat, az ember végtelen tartaléka az erkölcs. A jog börtönének falait senki más nem bontja le helyettünk, még maga a Gondviselő sem. Aztán a Werthert idézte, majd kizárólag németül, hogy Kohn, a festő is hibátlanul értse, elsuttogta Goethe költeményét, A vándor éji dalát, amelynek utolsó soránál egy kissé megakadni látszott, de Kohn, a festő ezt nem vette észre, csak valamilyen határtalan fájdalmat vélt kihallani Kazinczy emelkedett suttogásából. A segédek közül az egyik valamit rágcsált éppen, talán egy maceszdarabka lehetett, de az öregember csöndes beszédétől megállt szájában a falat. "Te is nemsokára nyugszol, ne félj" - és Kohn, a festő mintha mindent megértett volna: nem érdekelte már, hogy mikor jönnek a képért, pedig még az előleget sem kapta meg érte, odalépett a vászonhoz - nem volt nagyméretű a festmény, leginkább egy bécsi ebédlő falára képzelte el -, odalépett, és csak ennyit mondott: nem fény kell ide, nem még több világosság, hanem egy ember. Ember kell, semmi más! S Kazinczy már rég eltávozott, amikor Kohn, a festő még mindig ott látta az ősz mestert a szoba közepén, gyér haja szanaszét állott, s akár egy próféta, szélesen gesztikulálva tárta fel a mindenség csak beavatottak számára érzékelhetővé váló legvégső pillanatait. Kicsiny gyermekkora óta Elijáhu prófétát képzelte el pont ilyennek, s amikor még csöppségként nagyapja ölében üldögélve hallgatta a prófétáról és a tüzes szekeréről szóló lenyűgöző történetet, honnan is tudhatta volna, hogy Elijáhut éppen a közel harminc esztendővel később megismert Kazinczy arcvonásaival, törékeny testével látja majd maga előtt. Most pedig szobájában ott áll maga a próféta, hát mégis eljött, nem is kellett rá várni egészen széderestéig! Kohn, a festő visszahőköl, előtte karnyújtásnyira, lám, a patáikkal türelmetlenül dobbantó, harciasan nyerítő tüzes lovak, amelyek a következő pillanatban elragadják Kazinczy Elijáhu Illést, s viszik föl a kék egekbe, hogy majd csak az utolsó ítélet nagy és rettenetes napján térjen vissza, a Messiás eljövetelét bejelentendő. És ekkor Kohn, a festő határozott ecsetvonással egy ló szügyét kanyarította a vászonra.

És ha nem így történt? Miért vélik egyesek azt, hogy a képen Széchenyi látható a Vaskapunál? Ami magát a tájat illeti, jellegzetesen vadregényes, romantikus szcéna: folyótól és zord szirtektől övezett, sziklába vájt keskeny út, az út alatt a dühöngő folyam, hullámok és örvények vészterhes tombolása, távolban a szelíden kisimuló víztükör, s éppen a horizonton, ahol a sötét víztömeg a világosan ragyogó égbolttal összeér, valahol a "kataklizmán túl" mint profetikus látomás, füstfelhőjét vidáman eregető gőzhajó halad békésen. Persze, a Vaskapu, Széchenyi nagy álma, amelynek akadálymentes hajózhatóvá tételével megvalósulhatott volna Magyarország és a Balkán, Magyarország és Levante kényszerátrakodás nélküli közvetlen összeköttetése. A Magyar Királyi Helytartótanács 1823-ban elkészült folyamszabályozási terve azonban hatalmas költségvetése miatt nem valósulhatott meg, s Széchenyi, az Al-Duna és Vaskapu szabályozásának királyi biztosa és Vásárhelyi Pál, a neves mérnök csak 1837-re tudta kialakítani azt a szárazföldi utat, amely nyomvonalában követte a Traianus császár fából ácsoltatott galériáját, ahonnan egykor lovas fogatok vontatásával segítették a sziklák közt mozgó hajók navigációját. Széchenyi és Vásárhelyi megvalósult terve, a sziklába vájt teherszállító út kiépítése s a kocsikra rakott áruk szállításának és átrakodásának időtartama lényegesen lerövidítette a teherszállítás menetidejét.

Természetesen sokan voltak, akik komolyan kételkedtek a hatalmas munka kivihetőségében, s talán még többen, akik igazából át sem látták annak jelentőségét. Mindenesetre tény, hogy a modernizáció iránt elkötelezettek, az iparosítás és a kereskedelem elsődleges fontosságát felfogók szemében, tehát mindazok számára, akik üdvözölték Széchenyinek az angliai mintára kidolgozott pesti lóverseny-tervét, akik 1830 júniusában izgatottan búcsúztatták a - hogy tervének fontosságát és megvalósíthatóságát elsőként önmaga példázatán illusztrálja, négyevezős lélekvesztőn Pestről Konstantinápolyba induló - grófot, avagy azok, akik ugyanezen év szeptember 4-én - köztük persze Kohn, a festő - ott tolongtak a Duna jobb és bal partján, hogy saját szemükkel lássák az Első Dunagőzhajózási Táraság Bécsből Pest-Budára beérkező gőzhajóját, pontosan tudták, de legalábbis sejtették és remélték, hogy saját életük is jobbra fordulhat eme kuriózumnak minősülő események mindennapossá válása esetén. Persze, hogy a Kárpátoktól ölelt rónaságon mit is értettek meg pontosan Széchenyi elképzeléseiből, jól jelzi egy 1831-es naplóbejegyzése: "Eötvös Náci meséli: "A parasztok lefordíttatták a Hitelt, - - azután átitatódván az én elveimmel gyújtogatni, gyilkolni etc. kezdtek."

Kohn, a festő szokatlanul korán feküdt le aludni. Egész nap nem ment úgy a munka, mint ahogy szerette volna. Délelőtt még át akarta küldeni Móricot, egyik inasát Eichbergerhez, aki a legjobb ecseteket árulta, persze drágán adta, de Kohn ráért fizetni minden eladott kép után, ám végül maga ment el az ecsetekért. Hazafelé gondolt egyet, az Újvásártéren sarkon fordult, s elindult a Duna-parti Rakpiacra. Különösen az ilyen kora-tavaszi napsütésben szerette elnézni a nagy nyüzsgést, jövés-menést, a vízen ringatózó hajókat s a zavaros, bölcs és nagy folyamot. Utólag sokszor törte a fejét, miért van az, hogy a kirakodott portékákra alig, legfeljebb a színükre emlékezett, de a megfigyelt rakodómunkások majd mindegyikét, kunokat, félig székelyeket, félig románokat több nap után is egészen pontosan le tudta rajzolni vázlattömbjébe. Az Aldunasor hűvös és tartózkodó palotasorának, s lejjebb, az áruk kipakolásával foglalatoskodók tarka hadának különös ellentéte szórakoztatta őt, de leginkább a sokféle beszéd keveredése, magyar, német, tót, román, szerb és jiddis elegyedése izgatta. Hiszen itt - úgy tűnt neki - mindenki érti a másikát, Róma s erős Babylon leomlott, de itt, ezen a helyen, a Duna két partján akár még egy boldog és örökös Bábel tornyát is föl lehetne építeni. Erről apja, az öregedő handelsmann jutott az eszébe, aki mikor véglegessé vált, hogy fia festőművésznek készül, nagyon fájdalmas arccal, rá se nézve, valahová a messzi távolba tekintve csak ennyit mondott: Fiam, ha már más arcképével kereskedsz, legalább tanuld meg mindegyiknek a nyelvét, és azt őrizd meg belőlük egy életen át, majd fogta az imaszíjat, és elindult a másik szobába, hogy elmondja az esti imát. Ez volt az apai útravaló, s ezt Kohn olyan fontosnak tartotta, hogy ennek köszönhetően egész jól beszélt a jiddis és a német mellett magyarul, sőt olaszul is, meg franciául, elébb csak annyira, amennyi egy kép eladásához feltétlenül szükségeltetett, később nagyon is jól, Adele-nak köszönhetően, a párizsi virágkötő leánynak, aki Bécsbe jött szerencsét próbálni, aztán Kohn mellett kötött ki egy omladozó, folyton hideg külvárosi ház padlásszobájában, ahol a festő két éven át festette. Sokra ugyan nem ment a képekkel, mert a későbbiekben úgy jutott pénzhez, hogy a vásznakat újrafelhasználás céljából olcsón eladta egy ambiciózus, de kispénzű pályakezdő kollégájának, viszont legalább egy életre megtanult szép női vállat, keblet, csípőt és tomport festeni, még ha álmából keltették volna föl, akkor sem igen hibázott volna.

Kohn még egy ideig nézelődött, nagyra tartotta az ügyes hajóslegényeket (kicsit tán irigykedett is rájuk), akik sohasem léptek a bárkáról közvetlenül a partra, mindig kiugrottak róla, a kívülállóban örökös feszültséget ébresztve, vajon sikerül-e, vagy sem, de - valljuk be - mindig tévedhetetlen magabiztossággal -, bele-belehallgatott még a százfajta beszédbe, aztán elindult visszafelé, a Lloyd-palota irányába. Lassan bandukolt, sok minden járt az eszében, s mikor épp a pesti polgári kereskedelmi testület székháza elé ért, egyszeriben különös hang ütötte meg a fülét: határozott bariton, erős, férfias, a magasabb tartományokban kissé rekedtesebb, kiváló franciasággal, s a mondatban volt valami kétségtelen teatralitás, nagyvilági pózolás, mintha egy színpadról szólna mindenkihez, pedig csak a mellette lépdelőhöz, a nálánál jóval alacsonyabb és véznább partneréhez beszélt: "Venez mon cher ami la mort, - ne me fait pas trop mal je Vous en conjure - je Vous accompagnerai sans resistance." Kohn, a festő a nyelvtani hiba ellenére minden szót értett, s bár egyszer olvasott valahol valami hasonlót, de sohasem hallott még ehhez foghatót élő ember ajkáról: "Jöjj, halál, kedves barátom - esedezem, ne okozz túlzott fájdalmat - ellenállás nélkül követlek." Inkább érdeklődve, semmint meghökkenve fordult hátra, s a látványtól úgy megrémült, mint az éjszakai tolvaj, akit éppen rajtakapnak. Jól ismert arc nézett vissza rá, persze nem is rá, hanem valahová előremeredve, mint a nyelvek ismeretének fontosságára intő apja egykoron, az esti ima előtt, a saját apjáé, egy arc, amellyel hetek óta együtt él, s amelyet tán már jobban ismert, mint önmagáét. Mert énünk legfontosabb részét, arcunkat közvetlenül sosem láthatjuk, de a másét mindig - szokta mondani tanítványainak, s mi tagadás, ez a kabbalisztikus felismerés volt az, ami a tizenöt éves Kohnt arra az elhatározásra juttatta, hogy festő legyen, a másik ember végtelen titkának, arcélének megrögzült fürkészője, s az ismeretlen bálvány kiábrázolója, az eikon (ikon) megfestője. Kedvére volt az ikon szót hosszú ó-val ejteni, nem valami olcsó és közönséges nyelvi élcelődésből, hanem nagyon is komolyan, mintha a névmisztikának tulajdoníthatóan neve már a születése előtt is benne rejtőzött volna a kép (A Kép) görög szavában.

Kohn, a festő már hetek óta a megpillantott arcon dolgozott, bele-belejavított vagy százszor, ő, aki egy szempillantás után akár hetekkel később is képes volt tökéletesen visszaadni a meglátott ábrázatokat. Ezt az arcot azonban mindennél jobban ismerte. 1851-ben Kemény Zsigmond majd éppen Kohnt, a festőt fogja felkeresni (hogy hol és miként találkoztak legelőször, azt Kohn és Kemény is igyekezett minél elébb elfelejteni, úgyhogy aligha lenne illő, ha e sorok írója idézné fel a feledésre ítélt eseményt), mielőtt Széchenyiről készült portréját, remekbe szabott esszéjét papírra veti. Mert végre tudja csak meg a nagyvilág: nem Kemény Zsigmond sorai, hanem Kohnnak, a festőnek az aprólékos, kabbalisztikus, tehát szükségszerűen és rendeltetésszerűen tévedhetetlen, minuciózus megfigyelései köszönnek vissza az alábbi - mindmáig igaztalanul Keménynek tulajdonított - sorokból: "Az ő arca az erő és szakadozottság küzdelmeinek típusa, egy romantikus arc sötét alapokon, a komor és unatkozó vonalakból kitörő szilaj és féktelen cselekvényességnek, a mizantrópiának és emberszeretetnek, az ábrándnak és hidegségnek olvadéka, egy méltóságos s komoly angol-oligarchai arc a francia forradalmi eszmék lappangó tüzétől felvilágosítva és meg-megrezgetve, arc, mely a nagy elszánások és kicsinyes gondok, a mély tervek és apró impressziók képét élesen visszatükrözi, arc, mely a lélekkel telegráfi és szakadatlan összeköttetésben áll, ... mely mindig olvastat magáról a ránézőkkel igaz vagy csinált érzéseket, míg a többi emberek arca csak a kivételes állapotokban szokott a lélek könyvévé, az eszmék bolt-kirakásává ... válni... Pofája miatt, mely széles s eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé hajló volt. Arca sötétsárga, rézvörös színezettel a pofa közepétől fogva a száj és szem vonalai közt. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont. ... E méltóságos, de sötét homloknak jellemét kiegészítette a sűrű, nagyszálú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöld, mely annyira komor, annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának mondá. ... Széchenyi tekintése, ha a kedély és gondolatok hatalma által vétetett igénybe, nem lőn oly elszórttá, hogy a külvilágot, a hatásokat, a tárgyakat és egyéneket észre ne vegye. ... Orra vastag tövű, merész hajlású és tág nyilatú volt, Sűrű, nyitott fekete bajusz takarta a középszernél nagyobb szájat. Álla oly erős, oly csontos, oly széles és tömör, hogy az állati élet és a nyers erő kinyomatát, a szigorú akarat dacát s majdnem durvaságát veté az arc alsó részére. Hangja erős, férfias volt, ha emelni akarta; bár a magasabb fokokon vékonnyá, sipítóvá, rekedtté vált. Széchenyi koponyája ... nagy vala; de a kiformált hátulsó és közép rész fölött uralkodott az előagy tanyája a széles átmérőjű, magas, domború homlokkal s az emelkedett felső főcsontokkal...", és így tovább még hosszasan. Nem is elsősorban a részletező leírás, hanem a megfigyelés mindenre kiterjedő, az összefüggéseket világosan értő és láttató módja az, amelyre egy író sohasem, ellenben egy kabbalisztikán felnőtt, később a művészeti anatómiát részben lelkesültségből, részben elhivatottságból különösen komolyan vevő, a portréfestészet felé orientálódó festő képes csak, aligha vitás.

Kohn, a festő egészen hazáig hangosan beszélt magában, hozzá még gesztikulált is, de nem törődött vele, tán észre sem vette, hogy sokan megfordulnak utána, mások összesúgnak, vagy gúnyosan felkacagnak. Azon a bizonyos szemöldökön gondolkodott, miért rontja el mindannyiszor? Mi az oka annak, hogy képtelen ezt a sűrű és komoly szőrzetet megfesteni, pedig már napok óta a gróf szemei jelennek meg álmában, oly pontosan, hogy szinte már minden egyes szőrszálat, a szőrszálak minden egyes görbületét éjjel és nappal, ébren és mély álomba szenderedve maga előtt látja. Amint hazaért, szinte remegett izgalmában, azonnal ecsetet ragadott, és ismét nekiállt a szemöldök megfestésének, de mindhiába: most sem sikerült. Saját magát próbálta becsapni, amikor úgy tett, mintha már rég nem a szemöldökön gondolkodna, s Széchenyi arca, most, hogy a mai napon újra láthatta őt, ráadásul oly közelről, hogy akár meg is érinthette volna, egyszeriben érdektelenné vált, festőileg - így érezte - régtől fogva semmi szakmai kihívást nem jelentett számára. Üres technika, semmi egyéb, gondolta, s ha nem Adele-lel lakom együtt - tette hozzá maró öniróniával -, hanem annak a folyton részeg, nagydarab orosz költőnek a férfiszeretőjével, aki mindig bűzlött az abszinttól, szóval, ha vele lakom, akkor ma nem keblek és csípők megfestésében, hanem dús férfiszőrzetek, pofaszakállak, bajszok és szemöldökök kialakításában lennék oly erős és tévedhetetlen.

Nem ment a munka, az esze nem ott járt, ahol kellett volna, figyelme el-elkalandozott. Miért is festem én Széchenyit, talán csak nem azért, hogy az elkészült művel majd házalhassak nála, kopogtassak be hozzá, méltóságos gróf úr, hoztam egy kis szuvenírt, szívességből, nagyrabecsülésből, hálás szívvel, semmiség az egész, nem pénzért készítettem, de ha Ön mégis úgy gondolja, nosza, rajtam keresztül pártfogásába veheti a művészetet, tegye csak meg, az országnak, a nemzetnek szüksége van rá, a hon legjobbjai valamennyien a művészetekre s a tudományokra szomjúhoznak. A világ úgyis a könyvek és a tudományok, no meg miáltalunk, korgó gyomrú, búsképű, mindent a visszájáról látó művészektől ment elébbre, hát tegye, méltóságos gróf úr, amint jónak látja ¦ mondta egészen mélyen meghajolva. De ekkor azonnal belémart valami, nagyon-nagyon mélyről és fájón, megint az apját látta maga előtt, nem is a grófot - Széchenyi katonai mentéje alól kikandikáltak a cicit bojtjai -, az egyszerű zsidó kereskedőt, akinek izzott a tekintete, miközben ennyit mondott csupán: ne hajlongj, inkább egyenesedj ki szépen, édes fiam! Őseid nem hajlongtak élők előtt, s te se cselekedj ilyet soha. Máskülönben magad teszel bálvánnyá mindent, legfőképp önmagad.

Kohn nagyot kortyolt a teájából, az egykori tejesköcsögből, amelyet máma már teázásra használt, kizárólag munka közben. Hamar kiszáradt a torka, mostanában sokat köhécselt, szüksége volt a rendszeres teára. Régóta azt játszotta, hogy a tea kortyolgatása közben egy igazi angol klubba képzelte oda magát. Ült a többiek között, szivarfüstben, keménykalapban, s egy szót sem szólt, csak eregette a karikákat. Persze a hallgatás könnyen ment neki, mert angolul - mi tagadás - egy szót sem tudott. De megtanulok - határozta el újra és újra, ám a nagy nekibuzdulásból sohasem lett semmi.

Nem, nem, a gróf okos ember, azonnal megérezné a csapdát, amelyet Kohn, a festő állított neki! Meg hát, amúgy sem érdekli őt a munkám, nem is ilyen alkotásokra vágyódik igazán. Vegyük például von Amerling mázolmányát, a képén semmi izgalom, semmi parányi kétely, semmi gyötrődés, semmi feszültség, mintha csak szoborrá öntötte volna a grófot. Kein Táám, kein Rahme. Jó-jó, ott van persze amaz - Kohn a megszokottnál is nagyobbat kortyolt a teából, Barabásra gondolt, de a nevét soha, semmilyen körülmények között, még magában sem mondta volna ki -, na ja, minden egyes portréja valóságos comme il faut. Széchenyi, a tekintélye csúcsán álló férfiú, aki folyton-folyvást triumfál, sikeres mindenben és mindenkor, mi más is lehetne amannak a képein, aztán persze ki tudja, hogy miként végzi majd ez a gróf, de amaz nem is a grófot, hanem ezt az egész tekintélyelvű országot festi le minden egyes minutában. Ő az egész magyar népességgel megbonthatatlan, örök baráti viszonyban és harmóniában álló arisztokratát láttatta, mintha a gróf nem is volna ember, hanem csupán egy áldozati állat a haza szentséges oltárán. Széchenyi, a gólem! Széchenyi, a polgárok - ezt a szót különös nyomatékkal, gúnnyal és megvetéssel ejtette ki Kohn valamennyiszer -, a pol-gá-rok vezére. Az ördögbe, hát tudják is ezek, mi az a polgár? Amannak a képei az örök szunyókálás képei: díszmagyar, kard, kitüntetés, áhítat, az örökkévalóságba merevedett üres póz. Vagy ott van Schoefft! Kohnra hirtelen erős köhögés tört rá, felváltva köhécselt és köszörülte a torkát, éppen úgy, amint tette azt egykoron az anyja, a jóságos és szelíd máme, a sovány, törékeny és megfáradt, hirtelen öregedésnek indult vézna asszony, amint apja a szombat elmúltával rendre elindult otthonról, nem szólt semmit, csak ment, vitte valahová a természete, így tette ezt már évek óta, minden alkalommal, s csak éjfél elmúltával tért haza, fáradtan, meggyötörten, évezredek minden bűnét és bánatát hordozva tekintetében. Schoefft - ismételte meg Kohn, különös hangsúllyal a nevet -, a szánalmas csaló, a megrendelők ötlettelen kiszolgálója. Hány jó kuncsaftomtól szabadított meg, mert mindig azt festette, amit én akartam, csak persze egészen másképp: úgy, ahogy ők akarták! Ott van a képe, Széchenyi a Vaskapunál: az ötlet persze tőlem származik, de mire jutott vele a maga erejéből? Hátul a folyó, benne a szikla, elől a gróf, az unalmas arisztokrata, abban a kibírhatatlan pózban, amelyet el kell utasítani, amelyet ki kell pellengérezni, mert ezzel nem a grófot, hanem az egész nemzetet csapja be és köpi szemen. És hát a Waldstein! Kohnnak földerült az arca, még a köhécselése is elmúlt, s az utóbbi időben oly gyakori hátfájását sem érezte e pillanatban. Hát persze, Waldstein János, a Janó, aki merészebb, mint a többiek valamennyien: jó kezű karikaturista, rajzán a gróf hegyeken és sziklákon törtet át, nincs itt akadály, nincs itt semmi sem, ami megállíthatná a cilinderes, angol divat szerint up-to-date (ezt az egy angol kifejezést ismerte és sűrűn használta Kohn) felöltöztetett grófot, nincs semmi, ami a tervet akár csak késleltetni tudná. Széchenyi óriás, kezében a tervrajzok, maga a Széchenyi-terv an sich, jóféle állami hitel, hóna alá csapva egy méretes gőzhajó, Gulliver Lilliputban, aki mer nagy lenni, mer nagyokat álmodni, akinek érkeztekor a jövő kopogtat be a múltnak ajtaján, dakoták közt egy európai. Biztos, hogy a rajzot látva mindenki azon nevet, amin igazából nevetni kellene? Netán inkább reménytelenül zokogni kellene?

Kohn nem érezte jól magát, kilépett a cipőjéből (sosem hordott papucsot, ezt a lábbelit túlságosan familiárisnak tartotta, ő, akinek egy ideje már nincs otthona, legfeljebb ideiglenes ágya és szobája, s aki mintha folyton-folyvást csak úton lenne), egy mozdulattal lerúgta nadrágját, s ingben, gatyában befeküdt a bevetetlen ágyba. Aludni kéne, gondolta, de hiába hunyta le a szemét, furcsa szorongás ült rajta, gyomrában erős nyomás gyötörte, szabályosan émelygett, ehhez foghatóan utoljára akkor érezte magát, amikor apja elé állt, s bejelentette, hogy festőművésznek fog tanulni.

Miért is festem hát Széchenyit? - tette föl a kérdést aznap már vagy huszadszor. Egész nap rossz érzése volt a miatt, mert a délelőtti találkozáskor Széchenyi észre sem vette őt. Hát hogyan is vett volna észre, hiszen nem is ismer - próbálta menteni a helyzetet, de csak folytatta: én ismerem őt, hónapok óta beköltözött minden percembe, minden gondolatomba, ismerem arcát, tekintetét, tudom, mire kényes, mitől vidám és mikor jár neki vigasz, hallom a hangját, apám termetébe költözött termete, ő pedig azt sem tudja, hogy van a világon egy Kohn nevű festő, aki őt próbálja már hetek óta lefesteni, csak úgy, minden megrendelés, minden előleg nélkül, maga sem tudja, miért?

Kohn megfordult az ágyában, kereste a helyét, megint érezte a derekát, kintről egy cselédlány tolakodó nevetése zavarta meg töprengésében. És ha ismerne engem? Ő, a megszállott modernizátor, aki Hunnia minden lakosának polgári létet kívánt biztosítani, s aki mélyen megvetette, lenézte és gyűlölte a magyar nemesi tunyaságot, semmittevést, a fertelmes provincializmust, bántó intoleranciát, zsidózást és cigányozást, részegen átordibált, átdorbézolt, átdühöngött éjszakázásokat, eszem-iszom mulatozásokat, magyarkodásokat, a "betyár, pipás, káposztaevő magyarokat", ("annyira elromlottak mágnás társaink s nemeseink egyáltaljában, hogy nem is érzik s nem is sejdítik, mennyire elaljasodtak, s mennyire rosszak - úgy mint a szemérmet vesztett leány nem pirul többet szégyenében"), ő, a magyar úr, aki angliai útjait követően immár soha, de soha nem azt kérdé tőled, hogy ki volt nejednek apja vagy ükapja, hanem azt, hogy mit tészel le a nemzetnek oltárára, ő nemrég a diétán azt mondta a zsidók egyenjogúsításáról, az emantipatio nagy kérdéséről: "mi nem követhetjük a külföldi példákat, mert a külföldön úgy fest az ügy, hogy egy üveg tentát a tengerbe öntöttek, holott nálunk egy tányér levesbe öntenénk az üveg tentát". Lovakat, kaszinót, gőzhajót, hidakat és utakat hazahoz Angliából, kereskedelmet és iparkodást, ökonomikus látást és magánjogot, gazdaságtant és polgári erényeket mind, de engem, a zsidót örökre ottfelejtene? Amott tengerben egy csepp vagyok, emitt üveg tinta lennék a gőzölgő vasárnapi tyúkhúslevesben?

Kohn kortyolt egyet a bögréjéből, eszébe jutott a telt keblű Tercsók, holnap úgyis feljön takarítani, a segédeket meg majd hamarabb hazaküldöm - gondolta, és ettől rögtön áthidalhatónak vélte a nagypolitika úri huncutságait.

De miért pont a Vaskapunál? Felötlött benne, amint múltkor Tauszig papírkereskedésében valaki, látásból már ismerte, egy nagyhangú tollforgató fiatalember izgatottan és ellentmondást nem tűrve fejtegetett a nyakát félénken behúzó kis Tauszig fölé tornyosulva, hogy Magyarország keleti terjeszkedésének reménye, a Béccsel szembeni nagyhatalmi státus megőrzésének biztosítéka, a Balkán és az ott élő népek felé való fordulás szükséglete, vagyis az egyetlen remény e hon számára a Vaskapu. Mert Nyugat már foglalt - ezt a szót mondta, Kohn meg is ütközött kissé - a Nyugat már foglalt, a műveltek családja most vigyázó szemeit Párizs felől Konstantinápolyra veti. S hogy Konstantinápoly hová tartozik majd, annak mérlegelése és végső eldöntése Magyarország feladatává magasztosul. Magyarország Konstantinápoly számára út és kapu, Vaskapu Európa felé. Mert Konstantinápoly nem volt, hanem lesz, s Európán kívül volt élet, de nem lesz.

Kohn ismét fordult egyet, sem így, sem amúgy nem volt jó, a szája megint kiszáradt, újra rájött a köhögés. Megpróbálta lehunyni a szemét, szeretett volna elaludni, de a délelőtti váratlan találkozás képei ismét ott sorjáztak a szeme előtt. Mit is mondott a gróf? Mit mondott a halálról? Kohn hirtelen felült az ágyában, nem is volt most már álmos, egyszeriben élénk lett, s mint mindig, amikor egy témára rátalál, kicsit összeborzongott. Ez az ember nem fél a haláltól, ez az ember hívta, szólította a halált, akár mintha a barátja volna. Ez az ember egyedül van, végtelenül egyedül, a francia beszédével, a temérdek pénzével, korszakos terveivel, ötleteivel, megannyi talpnyalójával és utánzójával. Ennek a magány az egyetlen társa, s a halálban bízik egyes-egyedül.

Kohn kikelt az ágyából, s úgy, ahogy volt, ingben és gatyában, mezítláb, sietős léptekkel járkálni kezdett fel és alá a szobában, faltól falig, egy pillanatra sem lassítva, minden egyes fordulónál azt kockáztatva, hogy orra a falnak ütközik.

A kép akkor lesz jó - magyarázta Kohn, akárcsak a segédeit okítaná -, ha kiolvashatóvá válik táj és figura atmoszférikus egysége. A táj heroikus, vadregényes, legyen hát mindez Széchenyi lelkének kivetülése. Széchenyi alá fekete paripát festek, Elijáhu tüzes lovát, vad lesz és szilaj, kitörni akaró, de a gróf biztosan tartja a kezében a gyeplőt. Mert egy jó kanczát úgy kell tekinteni, mint a jó földet, mellyet mindég parlagon hagyni kár volna. A ló rémülten nyerít, a lovas rezdületlenül figyel.

Kohn már ott állt a kép előtt, amelyen hetek óta dolgozott, hideg, szúrós szemekkel nézte, hunyorított egy kicsit, hátrébb lépett, ismét hunyorított, majd újra vissza a képhez, megint hátrébb, megint hunyorít, ismét vissza, mintha egy megrendezett koreográfia szerint történne mindez. Most már tudta, hogy megvan a kép, immár biztosan rátalált, tudta, hogy ő, Kohn, sikerrel vívta meg saját csatáját az elemekkel. Bámulatos lendülettel dolgozott, széles mozdulatokkal vitte föl a színeket a vászonra. Teret nyitok a grófnak, a sors terét - hajtogatta magában, s a kép bal felső sarkába egy börtönéből szabadult turult képzelt oda, egy turult, amely a kép síkjából kifelé tart, dinamikus szárnycsapásokkal, s szólt Kohn, a festő, hess madár, el innen, minél távolabbra! A turul - jutott hirtelen eszébe - másik nevén kerecsensólyom (falco cherrug), s ha így, hát akkor én lennék a solymász, olaszul falconiere (hogy miért épp olaszul ötlött fel benne, maga sem tudta, tán a szárnyalásról rögtön a szabadságra asszociálhatott), a turul, az erdőssztyepp madara Ázsia felé tart, oda, ahonnan való, Mongólia, Kazahsztán, Kirgízia, Üzbegisztán tájaira, ott érzi jól magát, ugyanis elterjedési területe azonos legfőbb tápláléka, az ürge (citellus) nemzetségének elterjedési területével.

"Előttünk száll az ős turul madár, nem is lesz gát, és nem lesz akadály" - mormogta magában Kohn, miközben már el is feledkezett a szemöldökről, csak festett és festett, s egy arcot látott maga előtt: az arc emlékeztetett az apjáéra, de nem ő volt, Széchenyié is lehetett volna, de mégsem, egy arc, amelyet csak nagy ritkán láthatott, egy arc, amint a sábeszi gyertya fénye hirtelen rávetül, mások láthatják azt az arcot, de ő alig, egy arc, önmagáé, Kohné, a festőé.

Vaskapu, tomboló elemek, eksztatikus állapot, s a lovon immár ott vágtat Kohn és Széchenyi, Széchenyi és Kohn, egy arcban találkozva, egy arcban feloldódva mindketten, Kelet népe, vágtatva a sejtelmes Kelet felé, egyesülve az egyetlen reményben, Kohn, a festő és Széchenyi, a gróf, a két géniusz, magánember és nemzeti kötődés, egyenest a nagy cél felé száguldva, istenésszel, angyal érzelemmel, hatnak, alkotnak, gyarapítnak, Kohn és Széchenyi, Széchenyi és Kohn, közös lovon, közös nyeregben, négy kézben egy kantár, s Kohnt hirtelen elégedett büszkeség töltötte el: egy kegyelmi pillanatra végre megsejthette saját testén, saját bőrén - és persze Széchenyi testén és Széchenyi bőrén is -, megérezhette - noch dazu Salamon uralkodása óta először - milyen is az a nagyhatalmi státus: odakint imbolyog az udvaron, lágy, szőke és másfél mázsa, langy tócsában heverészik, néha röffent egyet-egyet, amúgy meg kicsit savanyú, de kizárólag az övé.

Két fenékkel egy lovon, Kohn és Széchenyi, Széchenyi és Kohn.

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!



Ezúton mondunk köszönetet Kazinczy Ferenc és Lyka Károly uraknak, akik értékes megjegyzéseikkel és alábbi műveikkel felkeltették fenti sorok írójának érdeklődését. Noha a szerző általuk nem tudott meg többet Hermann Cohn, azaz Kohn Hermann, alias Alconiere Tivadar kalandos életéről és rejtélyes munkásságáról, de a tőlük begyűjtött hasznos információkat igyekezett messzemenően szem előtt tartani és termékenyen hasznosítani:

Kazinczy Ferenc: Az én életem, Budapest: 1987.
Lyka Károly: Nemzeti romantika, Budapest: 1982.
Lyka Károly: A táblabíró világ művészete, Budapest: 1981.
Továbbá lásd még az Enciclopaedia Judaica "Theodore Alconiere" és a Magyar zsidó lexikon "Alconiere Tivadar" szócikkeit.
Valamint egy magányos, ám aligha mellőzhető adat miatt Szögi László: Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein, I. 1790-1850, Budapest-Szeged: 1994.