Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "TE ÉRTED..." volt. (Debrecen, 2005. május 27
- 29.)
Könyvtárat lehet megtölteni az ember
elmagányosodásáról írt tanulmánykötetekkel. A családi kötelékek meggyengültek,
védő- óvó funkciójuk jelentősen fellazult. A mai családok megközelítően sem
képesek már olyan biztonságot adni a gyermekeiknek, mint a hagyományosak. A serdülő
gyerekek a pszichés támaszt már nem családjaiktól várják. Miután jogaik még
korlátozottak, saját erkölcsi normáik még nem alakultak ki, objektív és egyben
biztosabb morális közeget igényelnének.
Erkölcsi vákuum keletkezett és kiderül, hogy a vallástól korábban olyan bátran
távolodó ember nem tud mit kezdeni a benne keletkezett nihillel.
A tudományos ismeretek száguldó ütemű és áttekinthetetlen mennyiségű
felhalmozódása egyre inkább azt eredményezi, hogy az ember használja a világot, de
nem érti. Ez azonnal kiderül, mihelyt elromlik autója, televíziója, faxa. De
ugyanúgy használja gyógyszereit is, miközben fogalma sincs hatásmechanizmusukról...
Egyre kevésbé érti a világot, amiben él, tehát egyre jobban szorong, nagyon
fogékonnyá válik a szorongását csökkentő mítoszokra.
Ez a társadalmi közérzet, amelynek elemzését most nem tekinthetjük feladatunknak,
eredményezte azt, hogy a lelki gondozásra, a szeretetre, a meghallgatásra, a hitre
vonatkozó igény reneszánszát éli.
Mit tartalmaz ez az igény?
Elsősorban emberi kapcsolatokat, igényt a személyes törődésre.
Karl Rogers a humanisztikus pszichológia kiemelkedő képviselője véli, hogy az emberek
ahhoz, hogy létezni tudjanak empátiát, elfogadást és kongruenciát várnak
embertársaiktól.
Az elmagányosodott embernek, serdülőnek szüksége van a segítő kapcsolatra, a
támaszra. Szüksége van arra, hogy valaki saját szerepeit, maszkját félretéve
hitelesen álljon mellé, meghallgassa, megértse, választ tudjon adni kérdéseire,
feltétel nélkül támogassa.
Segíthet-e ebben a pszichoterápia? Nem igazán!
Az erkölcsi nihillel a pszichoterápia önmagában nem tud mit kezdeni. Elvesz valamit a
klienstől, feloldja bűntudatát, de mit tud adni helyette?
Úgy tűnik tehát, hogy a mentális gyógyítás, a pszichoterápia fejlődése végül
is valahol megrekedt, hiátust termelt. Ha az emberek adaptációs funkciói meginogtak,
akkor olyan segítséget kell kapniuk, amely nem csak elvesz, hanem ad is valamit. Ha a
bűnösnek nyilvánított szülővel szemben felvállalt, kimondott harag, gyűlölet nem
teszi életképesebbé az embert akkor talán a "tiszteld apádat és anyádat "
ősi parancsához való megtisztult visszatérés segíthet.
A beavatkozás lehetőségei valahol itt kereshetőek.
A zsidó szociális segítő beavatkozás alkalmazhatja a pszichoterápia jól bevált és
megtanulható feltáró módszereit, de kínálhat hozzá morális tartást is. Tehát nem
csak elvesz, hanem ad is valamit. Úgy tűnik, hogy az ember nem tud erkölcsi ítélet
nélkül létezni, tudni akarja, hogy mi a jó és mi a rossz. Az erkölcsi érzelem az
emberi fejlődés talán legfelsőbb foka. De értelme csak akkor van, ha az ember, akit
szabad akarattal teremtettek választani tud a többféle cselekvés vagy legalább is a
cselekvés és a nem cselekvés között. Az ép erkölcsi érzék nem menthet fel senkit
- bármilyen nehéz is volt a gyermekkora - az önmagáért való felelősség vállalása
alól.
Kialakult a nagyon emberi igény egy tulajdonképpen hibrid foglalkozású személyre,
valakire, aki félig orvos, gyógyító de nem olyan rideg és személytelen, mint
napjaink orvosainak többsége, és félig pap, de nem köti segítségét hitének
elfogadásához, legfeljebb felkínálja a személyes odacsatlakozás lehetőségét.
A felekezetekhez csatlakozó szeretetszolgálatok a fentiekben vázolt társadalmi
közegben járványszerűen terjedtek el. Hogy képesek-e megfelelni az igénynek az
attól függ van-e missziójuk, képesek-e a paralel szolgáltatásra.
A zsidó valláson belül a pasztorális szolgáltatásra vonatkozó igény később
jelentkezett, mint a keresztényeknél. Jóval több a pszichoterápiát tanuló
teológusok, mint a rabbik száma.
Ebből a szempontból vizsgálva is fontos, hogy a zsidó vallásban a Szentély
pusztulása óta nincsenek papok. A rabbi tanító. A bölcs rabbit meg lehet szólítani,
kérdezni lehet tőle. Elvárt tőle a bölcs válasz, a segítség. A Talmud, az
ággádák irodalma számtalan története példázza, hogy a bölcs rabbik hogyan
mutatnak rá a hozzájuk segítségért fordulóknak problémájuk lényegére és
segítenek megoldani azt.
Napjainkban azonban sokkal alaposabb és szakszerűbb pszichés támaszt várnak a hívők
a közösség rabbijától.
Robert L. Katz(1) amerikai rabbi ennek az okait abban látja, hogy a
keresztény pasztorális pszichológia nem képes megválaszolni a zsidó emberek
speciális pszichés problémáit; az identitás válságait, megoldani a Holokauszt
túlélőinek és utódaiknak kríziseit.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szocializációs adaptáció zavarainál, a
menekülő emberek esetében (alkohol, drog, öngyilkosság) a pasztorális szolgálatok
jobb eredményeket képesek felmutatni, mint a pszichoterápia. A vallási szervezetek
családpótló közösségeké is válhatnak.
Az ősi micvák viszont az erkölcsi magatartás vonatkozásban pontos és egyértelmű
útmutatást adnak: "Ne tégy rosszat embertársaidnak. Nem szabad másokat
rágalmazni. Nem szabad gyűlölni felebarátainkat. Nem szabad bosszút állni.
( Lev. Könyve) Nem szabad elvenni az anyamadarat fiókáitól."(Deut.22:6) "Nem
szabad szidalmazni (káromolni) a szülőket. Nem szabad megütni (bántalmazni) a
szülőket."
( Ex. 21:15)(2)
De képes-e arra napjaink rabbija, a zsidó pasztorális segítő, hogy ezeket az
erkölcsi elveket, a zsidó vallás etikáját elfogadtassa a "tévelygőkkel"?
Biztos, hogy ezt csak ösztönös vagy szerzett pszichológiai tudással teheti meg.
Azt gondoljuk tehát, hogy a zsidó szociális gondoskodás feladata a pszichés
segítségnyújtás módszereinek ötvözése a zsidó vallás tanításaival úgy, hogy a
vallást a rászorulónak csábító támaszként kínálja fel.
A beavatkozás időpontjait a személy vagy a család krízishelyzete igényli, kínálja.
Mikor van szükség vagy lehetőség a beavatkozásra?
A család a társadalmi fejlődés bonyolultságának ellenére is alapvető és
meghatározó intézmény, elsődleges csoport maradt, amely tagjainak fejlődését és
életérzését meghatározza.
A család minden vonatkozásában ciklikus rendszer. A férfi és a nő párt alkot,
gyermekeket nemzenek, és nevelnek, a gyerekek felnőnek, leválnak, új kapcsolatokat
teremtenek, a szülők megöregednek, a család idős tagjai meghalnak.
Korunkra jellemző, hogy az ezekhez a ciklusokhoz kapcsolódó szertartások erőteljesen
ritkulni látszanak. Különösen jól látható ez a folyamat - az ismert történelmi
okokkal is magyarázhatóan - a zsidó családok esetében, ahol igencsak kevés a chupa
alatti esküvő, a brith, a bar vagy bat micvo.
A csökkenés legkevésbé a temetések vonatkozásában észlelhető. Valószínűleg
azért, mert a halált, a szeretett hozzátartozó elvesztésének megrázó élményét
csak és egyedül a vallás ősi tradícióihoz való visszatérés oldhatja fel.
A család életének mindegyik ciklusa kihívás. Ilyen kihívás maga az együttélés, a
férfi és a nő emberpárrá válása, vagy ennek kudarca a két személyiség, a
kétféle életút összehangolása, a szerepek egyeztetése, a családi élet gazdasági
feltételeinek megteremtése, a gyermekvállalás, a gyermeknevelés ciklusainak való
megfelelés, a primer család elöregedése, a róluk való gondoskodás. A felsoroltak
során rövidebb, felszínesebb, vagy mélyebb és súlyosabb konfliktusok keletkezhetnek.
A családi élet fenti kihívásainak jó megoldása vagy ellensúlyozása komoly
fejlesztő erőt jelent. A problémák jelentkezése, átélése, megoldása a családot
erőssé, rugalmassá és ellenállóvá teheti.
A teljesen nyugodt, gondtalan, konfliktusmentes családi élet - vélik a
családterapeuták - ezért sokszor veszélyt is rejthet. A váratlan megterhelés
felbukkanására ugyanis a család tagjai nincsenek felkészülve, így megoldásuk sem
sikerülhet, a család destabilizálódik.
A változásokkal járó krízisek tehát a segítés beavatkozási pontjai.
Ilyenkor a család külső segítséget igényel, hivatásos segítőhöz fordulhat.
A komoly krízisek esetén a család megnyílik feltárja problémáit a bizalmi
személynek, a külső segítőnek. A krízisek egy része azonban nem nyilvánvaló,
rejtett, csak a tünetek jelzik a bajt. A segítő csak az adott család életének
szerkezetét, a konfliktusok kialakulásának történetét megértve avatkozhat be, adhat
tanácsot.
A családok segítése sokszor nem egyszerű, mert a kóros rendszerállapotok már
rögzültek. A segítés módja ilyenkor sokféle lehet, az elsődleges szempont mindig a
gyerekek támogatása, de igen gyakran folyamatos családgondozásra, családterápiára
van szükség. A segítésnek ez a módja többnyire csak akkor hatékony, ha többféle
szakember és intézmény fog össze.
Itt kaphat fontos szerepet a pasztorális segítő. Tudnia kell ugyanis, hogy a családok
problémáiban nagyon gyakran irreális, irracionális tényezők a meghatározóak.
Ezekre a körülményekre leginkább a pszichológiai tudás, a családterápiai,
szociálpszichológiai, ismeretek hívhatják fel a figyelmét.
Nagyon gyakran jelentkezhet a családokban a rejtett szülői mintákkal,
viszonyulásokkal való azonosulás, vagy a negatív identifikáció, amely rossz
megoldásokat sugall.
Fiatal családokban nagy probléma a szülők eltérő fejlődéséből kialakuló
szükséglet vagy felfogásbeli divergencia, amely nehezen egyeztethető, konfliktusok,
válások forrása. Zavaró hatás lehet a házastársak primer családjának erős
kohéziója, a fiatal család vonatkozásában megnyilvánuló "over protektiv",
túltámogató viselkedése is.
A család légkörének megromlása bűntudatot termel, a pár többnyire egymást
vádolja, a konfliktusok kialakulása során inkább bűnbakot képeznek, a másikat, vagy
valamelyik családtagot vádolják.
Nagyon gyakran zavaró a "boldog család" mítosza.
A fiatal pár együtt, vagy külön-külön egy olyan ideális családképről
fantáziál, amelyet sohasem ismert. Különösen érvényesülhet ez a zsidó család
vonatkozásában, ahol a zsidóságon belül, de környezetében is létezik ez az
eszményi családkép, amelyet összetartása, érvényesülése, gazdag
kapcsolatrendszere, tradíciótisztelete, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban
a családanya "jüdische mame" szerepe jellemez.
Máskor a család és a közvetlen környezet integrációjának gondjai jelentkeznek, a
munkamegosztás, a családon belüli dominancia, a merev szerepfelfogás
eredményeképpen.
Különösen a nemek és nemzedékek normái, viselkedésformái körül alakulnak ki a
problémák, a női ideálok, életminták változása, a serdülők szerepeinek
átalakulása, az akceleráció, az emberi átlagéletkor megnövekedése okozzák ezt.
A pasztorális segítő lehetőségei itt mintha meghaladnák a családterapeutáét.
A családjában gyökértelenné, magányossá, vagy agyon támogatottá vált embernek,
gyereknek felkínálhatja ugyanis a vallási közösséget, mint biztos menedéket,
csatlakozási lehetőséget.
Legendákat hallhatunk arról, hogy a zsidó közösségben korának megfelelő otthont
és talajt találó gyerek hogyan képes a szerepváltásra családjában és hogyan veszi
rá családját a zsidó hagyományok felelevenítésére és megtartására.
A zsidó vallás erről szóló tanítását a Kohelet fogalmazza meg:
"Sokkal jobb dolga van kettőnek, mint, mint az egynek. Mert ha elesnek is, az egyik
felemeli társát. Jaj, pedig az egyedülvalónak, ha elesik, nincs aki felvegye. Hogyha
együtt fekszenek ketten, megmelegszenek. Az egyedülvaló, pedig mi módon melegedhet
meg? Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak, és a hármas
kötél nem hamar szakad el."
Különféle segítő programok, tanácsadások, krízisintervenciós szolgálat
támogathatja a szétesőben lévő családot, a nehéz élethelyzetbe került embert.
A kisebb közösség önsegítő csoportként is működhet.
Itt eredményesen alkalmazhatja a zsidó pasztorális segítő azt a
családrekonstrukciós módszert, amelyet az angol családterápia munkált ki. A
rekonstrukció központjában álló családtagot kutatónak (explorer) nevezik, ugyanis
egy sajátos utazásra indul: a családi múltat kell felkutatnia. Ehhez meg kell kapnia a
megfelelő dokumentumokat, iratokat, leveleket, ki kell kérdeznie a szűkebb és tágabb
családtagjait, le kell írnia, és egyeztetnie kell az időpontokat, lakóhelyeket,
foglalkozásokat, meg kell ismerkednie a családi legendákkal. Maga a tényleges
rekonstrukció egy teljes napig tart. A felfedező beszámol a közösségnek, a
csoportnak a családjáról, találhat közöttük olyanokat, akik családtagjait képesek
megszemélyesíteni. A képzett csoportvezető ennek alapján szerepjátékot is
kezdeményezhet. Spontánul alakulhatnak ki a családok tényleges párbeszédei,
megelevenedhetnek a sohasem ismert, elpusztult családtagok, ismertté válhatnak a
család zsidó gyökerei, tradíciói. A vezető támasza, segítője ebben a munkában a
"felfedezőnek." A folyamatban érzelmek, indulatok is felszínre kerülnek, de
ezeknek a megvitatása, értelmezése, a konfrontáció segíthet a család
konfliktusainak feloldásában.
A zsidó családi élet ősi szabályai az ünnepekre vonatkozóakat ide nem számítva,
40 micvában fogalmazódtak meg.(Sanders(3))
A zsidó esküvőnek, mint a másik teljes elvállalásának sajátos értéke és
jelentősége van. A rítusok; a chupa, a gyűrűváltás, a házassági szerződés, a
kötuva, az áldások, a szertartás ősi folyamata, a család és a barátok részvétele
ünnepélyessé és jelentőségteljessé teszi a közös kezdést, lehetővé teszi azt,
hogy a fiatal pár átélje az új létformába kerülést. A Talmud még az esküvőt
követő mulatság részleteivel is foglalkozik, előírja a vigasságot, a táncot.
" ...hogy kedveltté tegyük mindkettejük szemében a közös élet felé vivő
útjukat, melyen most indulnak el."
Nem lehet nem összefüggést találni a zsidó családok erősebb kohéziója és e
hagyományok, pontosabban parancsok tiszteletben tartása között.
Ki lehet pasztorális segítő? Képzettsége nem meghatározható ez sokkal
inkább függ személyiségétől.
A pasztorális segítő lehet rabbi, lehet közösségi szociális munkás, de lehet a
közösségnek bármelyik tagja is akkor, ha elhivatottságot érez arra, hogy másokon, a
bajba jutott embereken segítsen.
Hatékonysága, azonban bármilyen szinten is szerezze meg képesítését kizárólagosan
saját személyiségétől, empatikus képességeitől, interperszonális
kompetenciájától, szociális penetranciájától fog függeni.
Ezek a tulajdonságok eltérő motivációs bázison többféle személyiségtípust
képezhetnek.
A személyiségtípusok és a segítő kapcsolat kölcsönhatása alapján: Rieman,
négyféle személyiségstruktúrát különböztet meg:
* a hisztérikus személyiséget,
* a kényszeres személyiséget,
* a depresszív személyiséget,
* a skizoid személyiséget.
Rieman azt vizsgálta, hogy ezek a struktúrák, amelyek természetesen normális
egészséges emberek személyiség struktúrái és nem pszichiátriai betegségformákat
jelentenek, hogyan alakítják ki kötődésüket, a segítségnyújtás módját, a
közelség és távolságtartáshoz való viszonyukat.
A hisztérikus típus
Ők gyorsan és lendületesen fognak hozzá az elvégzendő feladatokhoz. Az élénkség,
a spontaneitás, az elevenség jellemzi őket. Könnyen alakítják ki kapcsolataikat,
minél több a feladat annál jobban érzik magukat. Lelkesednek, a kezdeti sikereknek is
tudnak örülni. Gyorsan tudnak alkalmazkodni az új helyzetekhez, körülményekhez,
flexibilisek.
Ezek a tulajdonságok azonban gyors kimerüléshez is vezethetnek. Ez a segítő gyakran
csalódik, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan ő azt elképzelte azt személyes
kudarcként éli meg. A realitásokat figyelmen kívül hagyja. Ő az, akit gyakran
túlterhelnek, aki mindent elvállal és azután váratlanul összeomlik.
A kényszeres típus.
Őket a türelmesség, a megbízhatóság, a kitartás jellemzi. Konzekvensek és
alaposak. Mindent lelkiismeretesen és alaposan fognak elvégezni.
Az ilyen típushoz tartozóak azonban gyakran merevekké, szabályok és elvek rabjaivá
válnak. Nem kreatívek, nem tudnak igazán empatikussá lenni, elhanyagolhatják a
rászorulók személyes igényeit.
Ez a struktúra könnyen kerül krízisbe. Éppen azok nem értik őt meg, akikért hite
szerint a legtöbbet teszi.
A skizoid típus.
Őket leginkább a távolságtartás jellemzi. Saját és mások érzelmeit távol tudják
tartani a problémától és így kiegyensúlyozottan, és nyugodtan tudnak segíteni.
Jól észlelik a részleteket, alapos diagnoszták de nem jó terapeuták. A
távolságtartás bizonyos mértékben megvédi őket a kiégéstől és így
tulajdonképpen jó munkaerők.
A depresszív típus.
Őt tekinti Rieman a született segítő típusú embernek. Feltételezi, hogy
helytállóak azok a felmérések, amelyek szerint a segítő szolgálatok emberei
között ez a személyiségtípus a leggyakoribb.
Önfeláldozás, elkötelezettség és végtelen türelem jellemzi őket. Az átlagosnál
fejlettebb empátiájuk teszi őket alkalmassá erre a foglalkozásra. Kapcsolataik a
segítésre szorulókkal igen szorosak és ebből eredően veszélyeztetettek,
sebezhetőek. Nagymértékű azonosulásuk a segítésre szorultakkal kihasználhatóvá
teszi őket.
A zsidó pasztorális pszichológia túlnyomó részben amerikai irodalma (Eron, Katz,
Kushner) nem kísérletezik típusalkotással.
A jó pasztorális segítő (care giver), vélik tulajdonképpen nem képes arra, hogy
ténylegesen megváltoztassa a rászoruló tárgyi, személyi körülményeit és mégis
képes mindent, ami igazán fontos megváltoztatni.
Képes arra, hogy meggyőzze kliensét, annak hozzátartozóit, hogy átértékeljék
helyzetüket. A segítő nem avatkozhat a Teremtő dolgába, de irányíthatja a
rászorulót abban, hogy másképpen értelmezze életének történéseit, rámutathat
olyan célokra, amelyeket a kliens eddig nem látott, beszélhet a kegyelemről,
megértetheti az adott pillanatban értelmetlennek látszó történés mélyebb
értelmét és ezzel hiteles vigaszt a mellette állás élményét nyújthatja.
Az amerikai iskola a személyes, közvetlen kapcsolat és az empátia meghatározó
szerepét hangsúlyozza. Képviselői szerint az akciók, az intézkedések, az anyagi
segítség látszólag lehet hatásosabb, de a kliens intellektuális és érzelmi
felemelkedését csak a közvetlen interakciók teszik lehetővé.
Eron (4) szerint, ahogyan Mózes eltávolodott a néptől, hogy
meghallgathassa az Örökkévalót, aki az égő csipkebokorból szólt hozzá, úgy a
zsidó tradíció azt kívánja tőlünk, hogy távolodjunk el minden hétköznapi
feladatunktól annak érdekében, hogy rátaláljunk arra a spirituális útra, amelyen
haladva a rászoruló embert a legjobban tudjuk segíteni.
Eron a pasztorális segítés négy szintjét különbözteti meg. Hangsúlyozza, hogy
egyik szinten sem a segítőé a vezető szerep. Ezzel a gondolattal figyelemreméltó új
iránnyal gazdagítja a pasztorális gondozás szakirodalmát.
A kliens, mint vezető és a segítő, mint turista.
A kliens, mint tanító és a segítő, mint tanuló.
A kliens, mint barát és a segítő, mint társ.
A kliens, mint személyiség és a segítő is, mint személyiség.
Ezeken a fokozaton lépdelve a két ember egymást erősíti. A segítő tanul a
klienstől, megismeri őt, mint embert, mint független személyiséget. Ha a kliens
megnyílik, lehetségessé válik a segítőnek, mint embernek a megismerése is. A
közvetlen emberi kommunikáció eredményeképpen olyan közvetlen baráti, személyes
kapcsolat alakul ki a segítő és kliense között, amely nyitottá teszi az utóbbit és
ebből következően már képessé válik arra, hogy a segítőben a zsidó vallás és
tradíció képviselőjét is meglássa és elfogadja tanítását.
Fontos itt a turista kifejezés értelmezése is. Eron szerint ugyanis, úgy ahogyan a
turista egy idegen országgal ismerkedik, úgy kell tájékozódnunk a kliens világában
is. Tudnunk kell, hogy mi történik ebben a világban, kik élnek ott, mi az ő
történetük. Ebben az értelemben a kliens a segítő személy vezetője. A segítőnek
jól kell tudnia kérdezni, de semmiképpen sem szabad öntelt tanácsokat adnia.
Következésképpen a zsidó pasztorális pszichológia az empátiát tekinti a segítő
személy legfontosabb tulajdonságának.
Bizonyos értelemben azonban Martin Buber(5) az, aki vitába száll ezzel
az értelmezéssel, akkor, amikor az empátia kifejezést a segítők vonatkozásában
elutasítja, és úgy véli, hogy helyesebb itt az " elképzelni a valóságot "
vagy a " másik mellé állni " kifejezések használata. Buber a teljes
egymáshozfordulás emberi szükségletéről ír.
Szerinte ez több mint az empátia érzése, amely csak két ember társas viszonyának a
kifejeződése.
Buber a pszichoanalízist is hibáztatja azért, mert elhalványítja a paciensben a
bűntudatot, és úgy véli, hogy a pasztorális segítőnek morális alapokon kell
állnia. Ennek véleménye szerint abban is meg kell nyilvánulnia, hogy az elfogadás
hangsúlya nem a kliens aktuális személyiségére, hanem arra helyeződik, aki még a
jövőben lehet.
A rogerianus elfogadás elméletével vitázva Buber úgy gondolta, hogy a pasztorális
segítőnek ennél többre van szüksége. Gyakran, mondja Buber a személyt önmaga ellen
is segíteni kell. Ehhez azonban hinni kell a megerősítésben. Ha ebben hiszünk, akkor
elég erőnk lesz ahhoz, hogy megkíséreljük megváltoztatni az embert. De ehhez tudnunk
kell, hogy mi a különbség valakinek az elfogadása vagy a megerősítése között.
A zsidó pasztorális segítő szerepét tehát Buber alapján úgy lehet megfogalmazni,
hogy annak elmélkedések, viták és morális támasznyújtás segítségével meg kell
erősítenie a kliens problémamegoldó képességét, és rá kell vezetnie őt a jó
megoldásra. Így itt a modell eltérően a terapeutáétól vagy a facilitátortéól
inkább a vezetőé (moreh derech).
Összefoglalva megállapítható, hogy a család és az egyes ember
élettörténetének mindegyik szakaszában szükségessé válhat a segítő beavatkozás
akkor, ha erre az igény bármilyen formában kifejeződik, és bárki alkalmas lehet
arra, hogy segítsen, ha erővel, hittel, empátiával és végül de egyáltalán nem
utolsó sorban tudással is rendelkezik.
Jól mutatja be ezt az alábbi történet. (ismerteti: Katz(6) )
Egyszer egy hasszid kételyektől gyötörve a híres kotzki Mendl rabbihoz fordult.
"Rabbi, rettenetes gondolataim vannak.
Igen?
Én kimondani is félek ezeket. Megdöbbentő, hogy ilyen gondolataim lehetnek. Még a
pokol sem elég ahhoz, hogy vezekeljek ezekért, folytatja a hasszid.
Ki vele! Így a rabbi.
Hitvány alak vagyok én. Néha arra gondolok, hogy nem létezik se ítélkezés, se
bíró, hogy az egész világ törvénytelen, Isten bocsássa meg nekem.
Miért zavar ez téged ennyire? Kérdezte a rabbi.
Hogy miért? Kiáltott fel a hasszid. Ha nincs ítélet és nincs bíró, akkor mi az
értelme az egész világnak?
Ha nincs is értelme a világnak, mit érdekel ez téged? -így a rabbi.
Rabbi, ha a világnak nincs értelme, akkor a Tórának sincs.
Miért izgat téged az, hogy a Tórának nincs értelme? Kérdezi a rabbi.
Jaj rabbi, ha a Tórának nincs értelme, akkor az egész élet értelmetlen. Ez
rettenetesen izgat engem."
És rabbi Mendl így válaszolt: " Ha téged ez ennyire, ilyen rettenetesen izgat,
akkor te egy becsületes ember vagy és a becsületes ember megengedhet magának ilyen
gondolatokat."
Ez a XIX. század közepén keletkezett szép történet rendkívül szemléletesen
mutatja be, hogy egy rabbi hogyan képes megnyugtatni tépelődő hívét úgy, hogy
nagyon röviden és jól kérdez, és miután a "kliens" elmondta, hogy mi is
bántja voltaképpen bölcs és hiteles válasszal nyugtatja meg. Figyelemreméltó a
kérdezés mikéntje is, nevezhetjük a "klinikai beszélgetés" korai
előzményének, hiszen a rabbi rövid kérdéseivel nem befolyásolja a hasszidot,
csupán segít neki abban, hogy el tudja mondani azt, ami bántja.
Ezt követi a buberi megerősítés: nem lehet rossz ember az, akit ilyen gondolatok
foglalkoztatnak.
Hivatkozások
1 Katz R.L.:1985. Pastoral care and the Jewish Tradititon 18.o.
2 Biblia 1997.
3 Sanders A.: 2003. Kedves Maimonidesz 41-43.o.
4 Eron L.J.: The Apostasy of Elisha ben Abuyah 4-6.o.
5 Buber M.: 1999.Én-te
6 Katz R.L.:1985. Pastoral care and the Jewish Tradititon 15.o.
|
