Elhangzott a "Méltatlanul elfeledve" című "A Magyar Tudomány Napja
2004" konferencián (Budapest, 2004. november 24-én)
VÁMBÉRY ÁRMIN:1832-1913
Ha sorra vesszük a magyar tudomány azon képviselőit, egykor
kiemelkedő személyiségeit, akiket nem jelentőségükhöz illő helyen és
formában tart emlékezetében a tudományos közélet, akiket méltatlanul
elfeledtek... e nem kevés név közül szinte elsőként gondolunk
Vámbéry Árminra, a sánta dervisre, a magyar és nem csak a magyar
orientalisztika polihisztorára.
Méltatlanul elfeledve...
Vámbéry Árminra, a magyar orientalisztika különleges tehetségű
tudósára legalább kétszeresen illik ez a meghatározás. A tudományos
közvélemény elfeledte, mint nagy orientalistát, pedig a magyar
nyelvészet terén követett tévútja ellenére, vagy emellett, a
turkológia és iranisztika területén nagyon jelentős, ma is érvényes
felfedezéseket tett, jelentős műveket alkotott, a tudományág nagy
tudósa volt.
A magyarországi zsidóság is megfeledkezett róla, pedig a zsidóság
terén követett tévútja ellenére, vagy emellett, a zsidóság nagy fia,
a zsidóság jelenkori legnagyobb ügyének, Izrael Állam
újjászületésének elkötelezett híve, a gyakorlati életben, a
politikában nagy segítője, előmozdítója volt.
Vámbéry Ármin 1831-ben, vagy 1832-ben
született, és kora gyermekségében a Vamberger Hermann névre
hallgatott. A születési év bizonytalanságának az az oka, hogy ebben
az időben a zsidóknak nem írták elő az anyakönyvvezetést, az állami
anyakönyvezés hatálya pedig csak 1895-ben
terjedt ki rájuk. A később Vámbéry Árminná magyarosodott ifjúnak
tehát már gyermekkorában problémát okozott a bürokrácia, illetve az
ő akkori nézőpontjából a bürokrácia hiányossága, s így ifjúságában
édesanyja visszaemlékezése alapján és saját belátásából úgy döntött,
hogy 1832(t teszi meg születése évének. Atyja kitűnő, ismert
talmud(tudós és rabbi képesítéssel rendelkező ember volt, aki ennek
ellenére szülőhelyén, a Pozsony megyei Szentgyörgy városában
eredménytelenül folyamodott rabbi(helyettesi állásért. Ilyen
körülmények között is kizárólag a tudománynak élt, Vámbéry szavaival
"nappalait, sőt éjszakáit is tanulmányainak
áldozta", s nem igen törődött a már két
gyermekkel gyarapodott család eltartásával. A 20 éves, a világ
ügyeiben addig járatlan anya vette magára a pénzkeresés gondját. A
Felső Magyarországra az 1830-as években
betört kolera elragadta az apát, özvegységre juttatva a bajoktól
addig sem megkímélt, még mindig csak 22 éves, családfenntartó
asszonyt.
Az apa nélkül árván maradt gyermek nyolc éves koráig csak vallási
tárgyakat tanult a dunaszerdahelyi zsidó iskolában. A család ugyanis
az anya második, az elsőnél nem sikeresebb házassága révén ebbe a
Duna melletti városkába költözött. A kisfiút ekkor támadta meg az
akkoriban gyógyíthatatlan gyermekbénulás, aminek nyomát, maradványát
egész életében viselte, egyik lába megbénult. A hét tagúra
növekedett, nyomorgó család béna gyermeke a tanulás mellett dolgozni
kényszerült. Először a család kenyérkeresetében, az akkoriban
elterjedt orvos-szer, a piócakereskedésben
vett részt, majd szabóinasként, házitanítóként kereste kenyerét,
segített családjának. A munka mellett a tanulás könnyen ment neki,
anyja szokta mondogatni "...az én első uram
fiának a legkülönbnek kell lenni minden gyermek közt."
Anyja szerint neki kitűnőnek kellett lenni nemcsak a zsidó, hanem a
keresztény tudományokban is. Emlékiratában anyját idézi-
"Mert akármilyen jámbor és istenfélő volt a
lelke, úgy látszik mégis eléggé jókor meggyőződött róla, hogy a
thóra és a talmud tudománya eléggé alkalmas ugyan arra, hogy kulcs
gyanánt szolgáljon a paradicsom kapujához, de nemigen való arra,
hogy boldogulni lehessen vele már ezen a földön."
A gyermek tehát a vallási tárgyak mellett világi ismereteket is
tanult, és a továbbiakban is részt vett a család fenntartásában.
Inas volt egy női szabónál, akinek a fiát héber nyelvre oktatta.
Nyelvtehetsége és a nyelvek iránti érdeklődése már kora
gyermekkorában jelentkezett. Gimnáziumi évei alatt kezdett franciául
tanulni. Németül, szlovákul és héberül már tudott. Amikor,
hamarosan, a latinnal kezdett megbarátkozni, ez már számára az
ötödik nyelvet jelentette. Viharos, nehézségekkel terhes
kora(gyermekkor után érte meg 13. évét, Bár Micvá avatását. Ezután
elhagyta a szülői házat, korábbi lakóhelyére, a Pozsony melletti
Szentgyörgyre vitte anyja, ahol beíratta a piaristák ottani
gimnáziumába.
Nem folytatjuk Vámbéry Ármin gyermekségének és korai tanulóéveinek
részletezését, további nehéz törekvéssel teli szenvedéseit, amelyek
nem nélkülözték tanulótársai és tágabb környezete antiszemita
megnyilvánulásait sem, mert ennyi is elegendő ahhoz, hogy
megfelelően értékelni tudjuk a nagy tudós indulását.
Vámbéry munkásságának nagy ismerője, kitűnő kutatója, Kakuk Zsuzsa,
így összegezi a turkológia tudományának megalapítója, máig
legnagyobb mesterének, a török Közép-Ázsia
XIX. századi végnapjai vándorának, sikeres kutatójának és
krónikásának életútját - A magyar
orientalisztika nagy alakjának, Kőrösi Csoma Sándornak életútjával
kapcsolatban gyakran szokták emlegetni, hogy a magyar nép testvéreit
megkeresni indult el Belső-Ázsiába, azokat
nem találta meg, de közben megvetette egy új keleti tudományágnak, a
tibetisztikának alapjait. Lényegében hasonló lett Vámbéry sorsa is.
A magyar nyelv hovatartozását felkutatni, majd török eredetét
bizonyítani, ez volt egész fáradhatatlan életének, minden
tevékenységének egyik fő mozgató rugója. Ezt a feladatot nem tudta
jól megoldani. De közben úttörő értékű kutatásokat végzett, s ezzel
megteremtette egy szélesebb látókörű, sokoldalú turkológia alapjait.
(Kakuk Zsuzsa: A turkológus Vámbéry. In:
Vámbéry Ármin emlékezete. Bp. 1986. /Keleti Értekezések 2./ p. 18.)
Vámbéry azonban magyar szempontból sikeresebb ösvényeket választott,
mint Kőrösi Csoma, amikor a törökség tanulmányozásának szentelte
életét. Míg Vámbéry általános turkológiai érdemeit senki sem vonja
kétségbe, addig a magyar őstörténet területén végzett kutatásait és
ezekkel foglalkozó könyveit, tanulmányait mértékadó tudományos körök
és szakemberek részéről szinte csak kritika érte a múltban és csak
elmarasztalás és kritika illeti a mai napig.
Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc
leverése a korábbi időknél sürgetőbben előtérbe helyezte, a magyar
tudományosság fő feladatává tette a magyar nép és nyelv eredetének,
illetve rokonságának kutatását. Hunfalvy Pál, a kor legkiválóbb
magyar nyelvésze 1851-től folyamatosan tette
közzé kutatási eredményeit. Ezeknek egyik összegező munkájaként 1855-ben
megjelent "A török, magyar és finn szók
egybehasonlítása" című értekezése, amelynek
legfőbb következtetése az volt, hogy (idézem) -
"A magyar nyelv közepett van a finn-ugor
és török nyelvek között."
Hunfalvy még azt is kifejtette, hogy a rokonság fokát tüzetesen
mérlegelve, inkább a törököt, mint a finnt kell a magyarhoz közelebb
állónak tekinteni.
Nagyon valószínű, hogy Hunfalvynak, mint a legkiválóbb ismert magyar
nyelvészeti tekintélynek e nézetei, dolgozatai sorában képviselt
véleménye is hatással lehetett, sőt talán döntő befolyással volt az
ifjú Vamberger Ármin - mert ekkoriban még így
hívták Vámbéryt - elhatározására, hogy a
keleti nyelvek terén addig puszta kedvtelésből folytatott
tanulmányait, megszerzett figyelemreméltó ismereteit török tájakon
gyarapítsa és a magyar nyelvkutatás, a magyar őstörténet
megismerésének sokat ígérő és nagy jelentőségű céljára fordítsa.
Amikor 1857. márciusában báró Eötvös Józsefnél, a Magyar Tudományos
Akadémia akkori elnökénél megjelent, hogy támogatását kérje tervbe
vett konstantinápolyi utazásához, Eötvös előtt így fogalmazta meg
úti célját: "Ázsiába
akar menni, keresni a magyarok őshazáját, eredetét"
- így olvassuk önéletírásában, a
Küzdelmeimben (107. p.) Az a lelkes támogatás, amelyben Eötvös
mellett Hunfalvy Pál, Ballagi Mór, Toldy Ferenc, Jerney János és más
akadémikusok részesítették, arról tanúskodik, hogy Vámbérynak már az
első keleti útjához nagy tudományos várakozás fűződött, amelyet
erősen átszőtt a nemzeti érzés.
A következő évben, 1858-ban, megszületett
Vámbéry első Konstantinápolyban készített önálló műve, egy
német(török zsebszótár, amelynek címe Deutsch(türkisches
Taschenwörterbuch von Hermann Vámbéry aus Ungarn, -
tehát már a szerző magyarosított nevével jelent meg. Ennek a
szótárnak jellemző tulajdonsága és fő értéke, hogy eltávolodva a kor
divatos, irodalmi nyelvétől, mesterkélt szókincsétől, a benne
hemzsegő, szükségtelenül alkalmazott arab és perzsa szavaktól, az
egyszerű emberek által használt eredeti török szavakat, a nem
választékos, köznapi társalgási nyelvet vette alapul. Így
akaratlanul úttörője lett a pár évtized múltán kibontakozó
nyelvészeti és irodalmi iránynak, amely a török nyelvet készült
megtisztítani az idegen hatásoktól.
Vámbéry szótárával - bár, mint láttuk, magasabb célt, nyelvtudományi
és nyelvművelő feladatokat is megvalósított - valójában gyakorlati
szükséget akart kielégíteni. Ennek ellenére, sőt ezzel együtt, a
maga elé tűzött elsődleges tudományos célját sem helyezte háttérbe,
egész konstantinápolyi tartózkodása alatt szeme előtt lebegett.
Ideje nagy részét könyvtárakban töltötte, kutatta a magyarokra, a
magyarok történetére vonatkozó török nyelvű, török szerzőktől
származó műveket. Különös hévvel tanulmányozta mind a régi, mind a
korabeli népies oszmán-török nyelvet. Különös figyelmet fordít a
keleti törökségnek a rendelkezésére álló, egyre bővülő, befolyásos
ismeretségi köre segítségével hozzáférhető irodalmi forrásai
megismerésére. "Hévvel szedtem magamba - írja visszaemlékezéseiben,
a Küzdelmeim 158. oldalán - a csagataj írások minden foszlányát és
örömömnek nem volt határa, mikor engedelmet kaptam rá, hogy
kutathassak Aali pasának e tekintetben gazdag és híres
könyvtárában." Megragadott minden alkalmat arra, hogy találkozhasson
és hosszabb beszélgetéseket folytathasson a közép-ázsiai kánságokból
Sztambulon (Konstantinápoly) keresztül utazó mekkai zarándokokkal.
Ugyancsak a Küzdelmeim tanúsága szerint "Hitte és remélte, hogy az
Oxuson (Amu-darja) túl élő pusztai és városi lakók beszédében
fölleli a nyelvnek olyan elemeit, melyek határozottabb
hasonlatosságot és rokonságot mutatnak a magyarok nyelvével s hogy
ennek következtében fontos felfedezéseket tehet és jelentékeny módon
hozzájárulhat a magyarok eredete kérdésének tisztázásához." Ilyen
irányú kutatásai köréből rendszeresen küldött a Magyar Tudományos
Akadémiának érdekes és fontos tanulmányokat, közleményeket. Az 1859.
évben tartott egyik akadémiai ülésen Ballagi Mór felolvasta Vámbéry
jelentését "A török-csagatai és magyar nyelvek egybehasonlítására
vonatkozó" tanulmányairól.
Ugyancsak Ballagi Mór mutatta be az Akadémiának Vámbéry
Csagatai-török-magyar egybehasonlító kis szótárát, ami aztán a
Magyar Akadémiai Értesítő XIX. évfolyamában (1. sz.) jelent meg.
Ugyancsak 1859. folyamán Vámbéry, mennyiségére és főleg tudományos
értékére nézve igen gazdag, jelentős gyűjteményt állított össze
török példabeszédekből és sajátos kifejezésekből, amelyeknek
különleges értékét a gyűjtés módja és közege adja. Hasonlóan
német-török szótárához, a nép ajkán élő beszédet
vizsgálva-tanulmányozva, az addig figyelemre sem méltatott
népnyelvet dolgozta fel céljának megfelelően. Ennek egy részletét,
akkor még kutató társa, akivel a magyar nyelv eredetének kérdésében
egy nézetet vallott, Hunfaly Pál közli "Mutatvány az eredeti török
szólásmódokból" címmel a Magyar Nyelvészet című folyóiratban (VI:
378.). A teljes mű csak később, a Nyelvtudományi Közleményekben (I:
269.) jelenik meg. 1860-ban kiadja fordításban Ibrahim Pecsevi, XVII.
századi török történetíró leírását a mohácsi ütközetről (Új Magyar
Múzeum, 1860.) Ugyancsak ebben az évben adja közre a Magyar
Akadémiai Értesítőben (1860: I. 360.) a Tarikhi Engerusz
(helyesebben: Tárikh-i Ungurusz), azaz Magyarország története című
török kézirat ismertetése című munkáját, amelyet Budenz is
részletesen és nagy elismeréssel tárgyal. Itt említsük még meg Egy
csagatai-török-magyar mese a török-magyar nyelvrokonság
felmutatására című munkáját (Magyar Nyelvészet VI: 510.).
Tudományos törekvéseinek és eredményeinek, közzé tett munkáinak
elismeréséül Vámbéryt a Magyar Tudományos Akadémia 1860. október
9-én levelező tagjává választotta.
Ez az elismerés és az általános ünneplés is hozzájárult ahhoz, hogy
1861. elején ismét az Akadémia erkölcsi és anyagi támogatását kérje
egy újabb, most már Közép-Ázsia nagyobb részét magába foglaló
utazásához.
Utazása bejelentésekor Vámbéry ismét a magyar-török nyelvrokonság
kutatását jelölte meg céljaként.
Elindulásakor ez az elmélet egyáltalán nem tűnt a valóságtól
távolinak; - ez volt a nyelvkutatók többségének álláspontja, az
érdeklődő nagyközönség a nemzeti lelkesedéstől áthatva ezt a nézetet
akarta bebizonyítva látni.
Vámbéry törekvései kora nyelvészeinek álláspontjából és
gondolkodásából nézve távolról sem tűnt tévútnak, sőt még az az
elképzelése sem, hogy a török-csagatai nyelvek alapos ismeretét a
magyar nyelvkutatás fő eszközeként jelölte meg. Gondolatmenete
helyességét igazolta Hunfalvy Pál is, akinek a véleményét fentebb
említettük, mely szerint "rokonságával inkább húz a magyar a török,
mint a finn-ugor nyelvekhez." Vámbéry később legeltökéltebb
ellenfele, a módszerességéről és alaposságáról ismert Budenz József,
1862-ben tartott akadémiai székfoglalójában, "A török-magyar
nyelvhasonlítás és hasonlító magyar-altaji hangtanról" című
tanulmányában azt hirdeti, hogy "...a magyar nyelv abban a közép
állásban, melyet a vogul, osztják és mordvin nyelvekkel együtt
szorosabb rokonsági csoportot alkotva a finn és török nyelvek között
elfoglal, nem azon a végén van, amely a finnség felé, hanem azon,
amely a törökség felé néz."
Mint hasonló gondolkodású jó barátok, együtt jelentek meg, Budenz és
Vámbéry az "Abuska csagatai-török szógyűjtemény" kiadásával,
1862-ben, amelynek kéziratát Vámbéry hozta magával Sztambulból, majd
itthon lefordította és a csagatai szavakhoz oszmán-török nyelven
fűzött magyarázatokat. Budenz tartalmas, átfogó előszót írt a műhöz.
Vámbéry, amikor 1864. május 29-én visszaérkezett Pestre,
meglepetéssel és megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a közvélemény és
maga az Akadémia, az Akadémia tagjai meglehetősen közömbös
hangulatban, szinte hidegen fogadták.
Ennek legfőbb magyarázatát abban találjuk, hogy útra kelésétől
(1861) visszaérkezéséig (1864) eltelt három év alatt alapjaiban és
teljesen megváltozott a magyar nyelvrokonság kutatásának helyzete.
1862 óta mindinkább előtérbe került Reguly Antal nagy mennyiségű
vogul, osztják és cseremisz gyűjtésének tanulmányozása, feldolgozása
és kiadása. Budenz a csuvas, cseremisz és mordvin jegyzeteket tette
alapos vizsgálat tárgyává. Hunfalvy a vogul hagyományok kutatásába
mélyedt, kiterjesztve vizsgálatait a nyelvészeti eredményekre
épített őstörténeti kutatásokra. Mindezek a tanulmányok és több
szempontú vizsgálatok és kutatások meglepő és teljesen újfajta
eredményt hoztak a magyar nyelv rokonságának kérdésében. Hunfalvy
Pálnak 1864-ben megjelent "A vogul föld és nép" című rendkívül sok
értékelhető adatot és erős lábon álló megállapítást tartalmazó
könyve, amelyben végérvényesen megállapítja, hogy a magyar az ún.
"ugor", vagyis a vogul és osztják nyelvekkel alkot szorosabb
rokonsági viszonyt. Azt is kifejti, hogy a magyar-török nyelvi
egyezések részben az ural-altaji közös eredetből következnek,
illetve valamely a csuvashoz hasonló török nyelvből átvett elemek,
vagyis a magyar nyelvben török jövevényszavak.
Az alapvető ellentét Vámbéry és az ugor eredet hívei, hirdetői
között abban található, hogy Vámbéry a magyart török nyelvnek
tartotta, amely finn-ugor elemekkel keveredett, míg az ellentábor,
élén Budenz Józseffel, a török elemeket későbbi kölcsönzéseknek
tartotta. Budenz és az ugor elmélet híveinek állítása a tudomány
fényében helyesnek bizonyult, s ezt élete végén maga Vámbéry is
belátta, és halála után egy évvel megjelent, "A magyarság
bölcsőjénél" című művében már elfogadta a magyar nyelv ősibb,
finn-ugor jellegét.
Vámbéry tudományos nagyságát és a turkológia tudományágának
megalapozásában játszott kiemelkedő szerepét az is hangsúlyozza,
hogy ő látta meg először és vizsgálta a tudomány módszereivel, majd
bizonyította, hogy a magyar nyelvben található török lexikai elemek
régiségének (Vámbéryt idézem A magyarság bölcsőjénél című műből)
"...filológiai szempontból rendkívül nagy fontosságú, ha
meggondoljuk, hogy a magyar nyelv szókincsében, s bizonyos mértékig
alaktanában foglaltatnak a török-tatár nyelvek legrégibb emlékei."
Ez a megállapítás ma is érvényes és Vámbéry nem halványuló érdeme
az, hogy a magyar nyelv török elemeinek tanulmányozása éppen Vámbéry
feltáró tanulmányai óta a magyar és egyetemes turkológia elsőrendű
feladatai közé tartozik.
Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol ki kell jelentenünk, hogy
ott, ahol a kritika és Vámbéry hajdani ellenfelei a nagy tudós
leggyengébb pontját, hibáinak eredőjét vélték felfedezni, - ott
található Vámbéry tudományos nagysága, tudományos felfedezéseinek
eredője.
Most vessünk egy pillantást Vámbéry Árminra, a turkológusra, a
modern turkológia tudományának megalapozójára, az ő tevékenységétől
kezdve méltán világhírű magyar turkológia legnagyobb alakjára.
A magyar őstörténet, a magyarok eredetének tévesnek bizonyult
magyarázata, a magyar nyelvhasonlítás terén ejtett tévedései során
Vámbéry neve kitörölhetetlenül bekerült a magyar és nemzetközi
turkológia egykor majd megírandó aranykönyvébe.
Vámbér turkológiai kutatásait - mint tudjuk - a magyar nép és nyelv
eredetének megismerési vágya ösztönözte. A magyar történelem
legősibb koráig nyomon követhető és a századok során szinte
állandóan jelen lévő és a legváltozatosabb formában megjelenő
török-magyar kapcsolatok kutatása közben Vámbéry feltárta nemcsak a
XVI. századi, tehát a hódoltság-kori oszmán-török nyelvre vonatkozó
forrásokat és a nyomukban megfogalmazódó ismereteket, hanem régi
közép-ázsiai szövegeket is vizsgált. Úgy gondolta, hogy ezeknek a
tanulmányozása fényt deríthet a magyar nyelv eredetére. Mint már
láttuk, ezt a célját nem érte el, de a csagatáj nyelvre és az egyéb
közép-ázsiai török nyelvekre vonatkozó kutatásai megnyitották az
utat a kiteljesedettebb, a nemcsak a nyugati, az oszmán-török
nyelvvel foglalkozó turkológiának. Vámbéry kutatásai révén a magyar
turkológia túlhaladta a turkológia általános szintjét, sőt a
közép-ázsiai nyelvészeti és etnográfiai eredményeivel új, valódi
felfedezések kezdeményezőjévé vált.
Vámbéry nemcsak tudósként művelte a turkológiát és iranisztikát,
hanem oktatóként, tanárként is. A budapesti egyetemen ő valósította
meg, ő indította el a turkológia rendszeres oktatását. Valójában már
korábban, 1850-ben elkezdődött a török nyelv oktatása az egyetemen,
de oktatója, Repiczky János - aki törököt, perzsát és szanszkritot
tanított - 1855-ben, fiatalon meghalt. Ezután 10 évig szünetelt a
keleti nyelvek oktatása.
Vámbéry 1866-ban, elért tudományos eredményei, publikációi, hazai és
főleg külföldi ismertsége, mondhatjuk, hogy hírneve, valamint a
Monarchia londoni követének javaslatára megkapta I. Ferenc József,
akkor még nem király, "csak" császártól a "keleti nyelvek mestere",
majd a "lector publicus", vagyis nyilvános tanító címet és egyetemi
beosztást. 1870-ben nevezte ki Ferenc József, akkor már magyar
király, rendes egyetemi tanárnak, s ekkor kapott önálló katedrát a
pesti egyetemen. Érdekességként említjük, hogy Vámbéry a királyi
audiencián Ferenc József egy szkeptikus kérdésére így válaszolt: "Ha
nem lesznek hallgatóim, akkor magam fogok tanulni." (Küzdelmeim, p.
278.)
Az orientalisztika nem egy kiválóságát, köztük a legnagyobbat,
Goldziher Ignácot, indította el a tudományos pályán.
A magyarországi (és más közép- és kelet-európai) egyetemeken
akkoriban és még jó néhány évtizedig íratlan - de talán írott -
szabály volt, hogy csak keresztény vallású tanárt neveznek ki. Ez a
gyakorlat főleg, talán egyedül a zsidókat sújtotta.
1865-1866-ra tehetjük azt az időt, amikor Vámbéry elhagyta a zsidó
vallást és megkeresztelkedett. Elhatározásában kizárólag a
tudományos előrejutás, illetve az egyetemi tanári kinevezés
lehetősége motiválta.
Bár, mint mondottuk, Vámbéry tudományos előrehaladásának
megkönnyítéséért, egyetemi oktatói kinevezéséért, majd az akadémiai
tagság lehetőségét is szem előtt tartva, a zsidó vallást hivatalosan
elhagyta, megkeresztelkedett, de zsidó öntudatát, érzéseit, sőt a
zsidó néphez tartozását soha nem tagadta meg. A politikai cionizmust
már annak szárnybontogatásai idején támogatta, céljaival teljesen
egyet értett és nyíltan cionistának vallotta magát.
Feuerstein Emil, Tel-Avivban, 1986-ban megjelent "Egy marék
virág..." című antológiájában (pp. 83-92.) olvassuk: "Dr. Tomaschoff
Báruch [Bernát, 1907-től 3 szemeszteren keresztül a Magyar Cionista
Szövetség elnöke] írja, hogy a budapesti Makkabeában évente
nagyszabású chanuka ünnepélyeket rendeztek, amelyekre meghívták a
zsidó előkelőségeket, akik között Vámbéry is szerepelt. "Nekem, mint
a rendezőbizottság elnökének jutott az a feladat, hogy Vámbéryt és
Szatmáry [György]-t, a függetlenségi képviselőt meghívjam. Szatmáry
azonban kiüzent a szobalánnyal, hogy "cionista meghívást magyar
ember nem fogad el". Amikor felkerestem Vámbéryt lakásán, beüzentem,
hogy személyesen szeretném átadni az ünnepélyre szóló meghívást. Az
egyik lábára bicegő öregúr kijött elém. Elmeséltem neki a
Szatmárynál elszenvedett sérelmet, mire Vámbéry olyat mondott nekem,
hogy azt hittem, nyomban leesem a székről: "Hászt a mejühesz á
mádjár zu sein... (Siet a tekintélyes v. előkelő ember magyarrá
válni.) Hát melyik oroszlán akarna inkább macskának látszani? Én jó
darab világot bejártam, de a vad törzseket kivéve, soha másnak nem
mondtam magamat, mint zsidónak." Ez a több, mint határozott vallomás
meglepő volt számomra, aki Vámbéryben, a magyarság eredetének
kutatójában, minden cionizmusa ellenére is, büszke magyar nemzeti
hazafit sejtettem Tíz arany forintot kaptam a meghívóért és
izgatottan siettem a Király utca 36. alá, hogy elmondjam makkabista
barátaimnak, mit mondott Vámbéry: "Nem magyarként - hanem zsidóként
szerepeltem világszerte."
A Makkabeáról tudnunk kell, hogy a cionista egyetemi hallgatók
egyesülete volt. 1903. szeptemberében alakult meg és hamarosan a
magyarországi cionista mozgalom központjává vált. A Makkebeából
indult ki az egész országra kiterjedő cionista propaganda. A
Makkabea hozta létre az első magyarországi cionista periodikumot,
egy hetilapot, "Zsidó néplap" címmel, Bokor Ármin szerkesztésében. A
Makkabea vetette meg a Vívó és Atlétikai Club (VAC) létrehozatalának
feltételeit, 1906-ban, ami az első kimondottan zsidó sportegyesület
volt Budapesten. Ebben az évben helyezték át a Magyar Cionista
Szövetség központját Pozsonyból Budapestre. Ekkor már a Makkabeából
kerültek ki az új cionista szervezet és általában a cionista
mozgalom vezetői. A Makkbea 1913-ban ünnepelte fennállásának 10.
éves jubileumát, amelyen David Wolfsohn, a cionista világszervezet
akkori elnöke is részt vett. A Makkabea tagjainak létszáma 1913-ban
volt a legnagyobb, amikor elérte az 1000-et. Az I. világháború alatt
a Makkabea tevékenysége szünetelt, mert tagjainak szinte összessége
katonai szolgálatot teljesített. A világháború utáni években ismét
megindult a Makkabea tevékenysége. A két világháború közötti
évtizedekben, bár folyamatosan csökkenő létszámmal, a Makkabea
tovább működött. 1939-ben Szenes Chánná itt szívta magába a zsidó
nemzeti eszmét. Az Egyesület 1944-ig folytatta tevékenységét.
1945-ben, a Holokauszt szörnyűségeit túlélt ifjúság újra életre
keltette a Makkabeát. Tervei alapján 1948-ban egy kiadvány sorozat
indult meg, dr. Scheiber Sándor szerkesztésében. 1948-ban a
hivatalos szervek bezárták a cionista irodákat és a Makkabea föld
alatt kezdett tovább dolgozni. Folytatta és tovább készítette elő az
illegális áliját. 1949-ben a vasfüggöny lezárult és a Makkabea
tagjai közül, aki tudott, álijázott. A Makkabea beszüntette
magyarországi működését.
Vámbéry Theodor Herzl-el baráti viszonyt ápolt. Herzl Naplóinak II.
kötetében ezt írja:
"Érdekes embert ismertem meg ebben a bicegő, 70 éves magyar
zsidóban, aki nem tudja, inkább török-e vagy angol, németül is, 12
nyelvet egyforma tökéletesen beszél, öt vallást vett fel, melyek
közül kettőnek papja. A sokféle vallás ismeretében természetesen
ateistává kellett válnia. ...Velem akart beszélni. Így mondta:
"[...] Van negyed millióm [...] ha önnek használhatok, az Ügyért
teszem."
1900. június 17-én Herzl így ír Vámbérynek: "Kedves Vámbéry bácsi, a
magyar szó jó: zsidóember. Ön az és én is egy ilyen vagyok. Ezért
értettük meg egymást oly hamar és oly teljesen, talán emberi
viszonylatban még inkább, mint a zsidóban, bár ez mindkettőnkben
elég erős. ... Tachleszről [a lényegről] később. Nem akarok önnel
chochmecolni [bölcselkedni, okoskodni], ön az ügyünknek kolosszális
szolgálatot tesz, ha most az audienciát kieszközli. [...] Koronázza
piramisát a fejezettel: hogyan segítettem a zsidók, az én népem
hazatérését előkészíteni. Egész csodálatos élete úgy tűnik majd,
mintha ezért lett volna."
Az 1901. év beköszöntésével Herzl elérzékenyedve írja öreg
barátjának, az akkor 70 éves Vámbérynak: "Hozzon az új esztendő a mi
barátságunk révén valami nagyot az emberiségnek és különösen a mi
népünknek!" Herzl 1901-ben korábbi terveit és tapasztalatait
újragondolva, ismét fel akarta keresni II. Abdul Hamid török
szultánt, s ennek a tervének valóra váltásához jó barátja, Vámbéry
Ármin segítségét kérte. Vámbéry közbenjárására (aki meghitt viszonyt
ápolt a szultánnal) létre is jött a találkozás. Patai Józsefnek, a
legjobb Herzl-életrajz írójának tollából olvassuk: "Herzl el van
ragadtatva Vámbérytől. Minden hozzá intézett levelét pár magyar
szóval vezeti be." Herzl Vámbéryhez intézett leveleiből kiviláglik
mindkettőjük nagysága és - kedélye. Herzl mindig "kedves Vámbéry
bácsinak" szólítja Vámvéryt, vagy "kedves bátyám uramnak"; a
megszólítás magyar, a szöveg megtűzdelve jiddis és héber "kraftausdruck"-okkal
(erős, nyomatékos kifejezés), amilyen például, mikor Vámbéry a
szultánt "mamzer ben-nide"-nek (tisztátalan származású fattyú)
említi, mire Herzl válaszában a szultán "az ön említette mamzer"
körülírással jelenik meg. Vámbéry tréfásan gyaurnak nevezi Herzlt,
mire a válasz aláírása: "az ön őszinte öccse, a gyaur Dori." Herzl
aláírása mindig Dori formában jelenik meg, bizalmas barátian. Egy
levelében Herzl így ír: "A legnagyobb chochme, hogy ön [vagyis
Vámbéry] megért engem, bízik bennem és velem tart."
Vámbéry 1901. május 8-án Herzlt Pestre hívja, hogy beszámoljon
konstantinápolyi útjának eredményeiről. A nehezen elért szultáni
meghívást így adta Herzl tudtára: "Azt akarom, hogy a cionizmus
tovább éljen, azért eszközöltem ki Önnek az audienciát. ... Időt
kell nyernie és a cionizmust tovább vinni." Vámbéry kapujához érve -
írja Herzl - ismételten megcsókoltuk egymást.
1901. május 18-án Herzl fel is kereste a szultánt egyik híres
palotájában, a Yildiz Kioszkban, Sztambulban. Herzl ekkor is régi
elgondolását akarta megvalósítani, s felajánlotta a török
uralkodónak, hogy meghatározott számú zsidó egyénnek és csoportnak
nyújtandó letelepedési engedély fejében a cionista mozgalom kifizeti
a török állam összes adóságát. Az elképzelés nem bizonyult
sikeresnek, de ez már nem Vámbéry terhére írandó. Amikor az összeg
nagysága került szóba, kiderült, hogy az messze felülmúlja Herzl
lehetőségeit. Az "üzlet" nem sikerült, de a Herzl személye iránti
szimpátia és valószínűleg Vámbéry szerepe miatt is a szultán Herzlt
ismét magas kitüntetésben részesítette.
Vámbéry a cionizmussal, a cionista mozgalommal, és magával a Magyar
Cionista Szövetséggel Herzl 1904-ben bekövetkezett halála után is
szoros és tevékeny kapcsolatot tartott fenn. 1908-ban
heves támadások érték a magyarországi cionistákat egyes újságok,
valamint a Parlamentben elhangzott beszédek révén. A magyar állam és
a politikusok nem nemzetiséget, hanem hűséges magyar állampolgárt
akartak a hazai zsidókból nyerni. A nemzeti érzésű politikusok és az
antiszemiták egyaránt arra akarták rábírni gróf Andrássy Gyula
belügyminisztert, hogy tiltsa be a Magyar Cionista Szövetség
működését. A Szövetség David Wolffsohn(hoz, a Cionista
Világszervezet elnökéhez fordult, annak segítségét kérve. Wolffsohn
az év december 2-án Budapestre érkezett,
azért, hogy Andrássy gróf, belügyminisztert álláspontjának
megváltoztatására bírja. A találkozás Vámbéry Ármin közvetítésével
jött létre a budapesti parlamentben. Megjegyzendő, hogy Herzl halála
után az új elnök, David Wolffsohn gyakran kérte és mindenkor
megfogadta Vámbéry tanácsát, amikor a cionista ügynek valamely
nemzetközi problémája, kérdése merült fel.
Vámbéry nagyon sokrétű munkásságából, tudományos, ismeretterjesztő,
közéleti, világpolitikai szerepéből eddig csak két ösvényt, egyazon
útnak két elágazását érintettük, vagyis nyelvtudományi törekvései
közül a magyar nyelv török kapcsolatait kutató tudós, valamint a
turkológia tudományának megalapítójaként bejárt útját tekintettük
tömören át.
A magyar orientalisztika és a magyar nyelvészet talán legnagyobb
polihisztorának a sok nem említett mellékösvénye közül ragadjunk ki
egyet, azt amely kora egyik legismertebb európaiává, Anglia egyik
legismertebb külpolitikai szakértőjévé, tanácsadójává tette. Ismert
és nagyra becsült külpolitikai szakember és tanácsadó volt, ( persze
tegyük hozzá, hogy nem itthon, csak külföldön.
Vámbéry, amikor második keleti, pontosabban. közép(ázsiai útjáról
hazatérőben volt - saját visszaemlékezése
szerint - már tisztában volt azzal, hogy úti
tapasztalatainak, meglátásainak és a látottak(hallottak alapján
alkotott véleményének megfelelő méltánylását, igazi értéke alapján
elvárható fogadtatását nem Magyarországon, hanem, már csak a
régióban elfoglalt politikai érdekeltsége miatt is, inkább Angliában
várhatja. Ezért már Teheránba érkezésekor gondja volt rá, hogy az
ottani angol követség révén minél több ajánlólevélhez jusson,
amelyekkel sikerrel fordulhat a londoni politikai és tudós világ
kiemelkedő, fontos tagjaihoz. Azt is elhatározta, hogy utazásának
leírását előbb angol nyelven, Angliában teszi közzé. Angliában
ajánlólevelei és az érkezését megelőző híre utat nyitottak számára a
legelőkelőbb londoni palotákba, és a tudományos társaságok
rendszeres vendége volt. A Royal Geographical Society meghívására a
legelőkelőbb közönség előtt tartotta meg első angol előadását. A
szalonokban és előadásai során minden alkalmat megragadott, hogy
felhívja a figyelmet arra, hogy személyében nemcsak sikeres utazót
és kiváló nyelvészt lássanak, hanem a helyszíneket és ottani
mértékadó személyiségeket kitűnően ismerő politikai szakértőt is.
Nagy tetszést és figyelmet aratott előadásaival, amelyekben
hangsúlyozottan figyelmeztette Angliát arra, hogy Közép(Ázsia, angol
érdekterület, Angliának elsődleges politikai és gazdasági érdekeit
fenyegeti az orosz előrenyomulás.
Most már elmondhatjuk, hogy a politikai, a világpolitikai helyzetet
és történéseket jól látta, de nem számolt a halála után bekövetkező
I. világháborúval és a nyomában kitört orosz forradalommal, amelyek
alaposan átrajzolták, átrendezték a világ helyzetét, a Vámbéry által
logikusnak vélt rendjét.
Vámbéry gyakran és szívesen látott vendég az angol és török
udvarban, Európa más irányítóinál is. Tanácsait kérik és
hasznosítják.
Életének egy másik kutatója, Hazai György, helyesen jegyzi meg:
"De volt egy pont, ahol becsvágya e területen
sem nyert kielégülést. Örök tüskeként élt benne az, hogy a külügyek
szférájában a Monarchia illetékes körei szolgálataira sohasem
tartottak igényt.
Vámbéry büszkén vallhatta és vallotta is magáról, hogy a személyét
külföldi uralkodók és politikusok - a perzsa
sahtól az angol udvarig - megkülönböztetett
figyelemben részesítették. Annál mélyebben érintette azonban az a
tény, hogy a Monarchia illetékes körei személyét, mint politikai
szakértőt teljesen mellőzték. Panaszkodva és szemrehányóan írt
arról, hogy még a Monarchia boszniai konfliktusa idején sem
gondoltak rá, pedig II. Abdülhamit (közismertebb alakban:
II. Abdul Hamid) szultánhoz fűződő szívélyes kapcsolata miatt ő lett
volna az igazán hivatott valaki arra, hogy ezt az ügyet rendbe
tegye..." (Hazai György:
Vámbéry Ármin élete és munkássága. In:
Vámbéry Ármin emlékezete. Bp. 1986. p.11.)
Vámbérynek ez a megnyilatkozása, a benne rejlő igazság mellett,
rávilágít a történelmi(politikai elképzeléseiben néha megmutatkozó
naivitásra is.
Mindent egybe vetve, összegezve, megállapíthatjuk, hogy Vámbéry
Ármin kora hazai és külföldi tudományosságának, tudományos életének
különleges tehetségű, kiemelkedő és új utakat nyitó tagja volt, aki
hatása révén a jelenkori orientalisztikában is lépten-nyomon jelen
van.
A zsidóság terén követett útjának egy része sajnos ellenérzésünket
váltja ki, de egyéb megnyilvánulásai mellett, a cionista mozgalomnak
nyújtott segítsége is bizonyítja, hogy élete alkonyán
cselekedeteivel és gondolkodásában visszatért a zsidósághoz. Egy
barátja, aki egy szép napon bejelentés nélkül tért be hozzá,
tállitba burkolózva találta, karján és homlokán a t'fillinnel,
kezében pedig a sziddúrral, az imakönyvvel. (Ld. Feuerstein, i. m.
p. 91.) A cionizmushoz, és személyesen Theodor Herzl-hez fűződő
viszonyával a zsidóság jelenkori legnagyobb ügyének, Izrael Állam
létrejöttének, nagy segítségére volt.
Bibliográfia
Batu kán pesti rokonai. Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák.
Szerk.: Kovács Sándor Iván. Pozsony, 2001,
Kalligram. pp. 153-154. (Feuerstein Emil( Egy marék virág. A magyar
ajkú zsidóság szellemi öröksége. Vámbéry Ármin.)
Emed, Alexander: A magyarországi cionista
mozgalom története (1902-1948.) Bp. 2002. Bethlen Téri Oneg Sábbát
Klub, p. 17, 57.
Feuerstein Emil( Egy marék virág. A magyar ajkú zsidóság szellemi
öröksége. 1. köt. Tel-Aviv. 1986, Megörökítési Emlékbizottság. pp.
85, 88-90.
Goldziher Ignác: Vámbéry Ármin tiszt. tag emlékezete. Felolvasta
1915. október 25-én. Bp. 1915, MTA. 18 p. /A MTA Elhúnyt tagjai
fölött tartott emlékbeszédek, XVII. köt. 6. sz./
(Magyar) Zsidó lexikon. Szerk.: Újvári Péter. Bp. 1929, (Repr.
1987.) pp. 938-939.
Munkácsi Bernát: Vámbéry Ármin tudományos munkássága. In: Budapesti
Szemle, 162. köt. (1915.) pp. 87-112; 243-274.
Vámbéry Ármin emlékezete. Bp. 1986, Kőrösi Csoma Társaság. 52 p.
/Keleti Értekezések 2./
Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Bp. 1905. 513 p.
|
