Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei V. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "A remény él..." volt. (Debrecen, 2003.
május 23-25.)
Tisztelt Professzor Asszony, Hölgyeim
és Uraim!
Konferenciánk témája a zsidó jövő. Többféleképpen közelíthetjük meg és vizsgálhatjuk
ezt a témát. Példának okáért kérdés formájában is: Van-e a zsidóságnak jövője?
Egyesek megdöbbenve, mások rosszallóan nézhetnek rám: - Hogy lehet ilyet kérdezni?!
Egyáltalán kérdés ez?!
Abban az esetben, ha a világ zsidóságát, mint vallási-kulturális közösséget és a
zsidó népet, vagy Izrael Állam zsidó polgárait külön-külön egységként vizsgáljuk,
- jogos a kérdés. Akkor azonban, ha tudatában vagyunk annak, tudjuk azt, hogy a világ
zsidósága és a zsidó nép egy és ugyanaz, - teljes bizonyossággal válaszolhatjuk a
kérdésre: a zsidóságnak van jövője. Az, hogy ez a jövő pontosan milyen lesz, nagy
mértékben rajtunk, a világ zsidóságán múlik.
Alig több mint két hete ünnepeltük Jom há-Ácmáutot, a Függetlenség Napját, a
Zsidó Állam, Izrael Állama önállósága visszanyerésének napját. Ez az esemény,
amelyet minden évben megünnepelünk, alapvető jelentőségű a feltett kérdés megválaszolására,
vagyis a pozitív válaszadásra.
Jom há-Ácmáutkor egy kisebb közösség előtt beszéltem a kérdés pozitív megválaszolásáról.
Engedjék meg, hogy annak a beszédnek több gondolatát elmondjam Önöknek. Úgy érzem,
hogy el kell mondanom, hiszen - mint utaltam rá - jövőnk, a zsidó jövő szempontjából
életbevágó kívánalom, talán a legfontosabb feltétel a zsidó nép egysége és
Izrael Állam léte és virágzása!
Amikor négy évezredes történelmünknek
erre a különösen jelentős eseményére - Izrael függetlenné válására - emlékezünk,
amely alapjaiban változtatta meg és egyértelműen jobb irányba fordította a zsidó történelmet
és a zsidó mindennapokat, a Holocaustot túlélt nemzedék és utódaik öntudatát,
zsidó közérzetét és világlátását, elkerülhetetlen, hogy az ünneplés mellett
feltegyünk magunknak egy kérdést.
Feltegyük magunknak azt a kérdést, hogy annak tudatában, hogy a gálutban élő zsidóság
nagyobb része a függetlenség elnyerésének 55. évéig nem alijázott, nem tért haza
ősei földjére, hogy szinte nap-mint nap szembesülve azzal a ténnyel, hogy az
Izraelben élő zsidóságot legalább annyi gond és baj, veszély és tragédia veszi körül,
mint amennyi örömöt büszkeséget és boldogságot jelent a világ legcsodálatosabb,
legszebb országában, az egész emberiség, és különösen a zsidóság szülőföldjén
élni, - tehát mindezek tudatában feltegyük a kérdést, hogy mi a célja, mi az értelme
annak, hogy létezik, gyarapszik és fejlődik a független, önálló zsidó állam.
Feltegyük magunknak a kérdést, hogy van-e értelme annak, hogy az Izraelben élő zsidóság
ugyanúgy, mint a világ egyéb tájain élő zsidók feltétlenül, és gyakran életük
árán is ragaszkodnak az ősi földhöz, amelyet az Örökkévaló nekünk ígért és
nekünk is adott!
Ahhoz, hogy megfelelő választ adhassunk erre a kérdésre, át kell tekintenünk népünk
történelmét a nemzetté válás korától, vagyis az időszámítás előtti XV. században
történt honfoglalástól egészen napjainkig.
Hölgyeim és Uraim! Ne rettenjenek meg, nem fogom elmondani, még kevésbé részletesen
vizsgálni a zsidóság mögött hagyott közel 3500 esztendő eseményeit, csupán sorra
kívánom venni a zsidó történelem azon korszakait, amelyek sorsdöntők és meghatározó
jellegűek voltak a nemzeti lét, a független államiság szempontjából.
A Já'ákov ősatyánk vérszerinti utódaiból,
leszármazóiból Mózes Egyiptomban néppé kovácsolta a hébereket - a Tóra ebben az
időben így említi őseinket - és a sivatagi vándorlás 40 esztendeje tovább erősítette,
megszilárdította a nép egységét. J'hosuá, Mózes mesterünk utóda bevezette Izrael
fiait, a zsidó népet az Ígéret Földjére, Erec Jiszráélbe, ahol honfoglaló csaták
és honvédő harcok közepette, saját hazájában élt az egyiptomi szolgaságból
megszabadult nép. A tisztult vallási egység és a nemzetté szerveződés formálódásának
kora volt ez, az i.e. XV. század. Az Örökkévaló választott népe országának határai
között élte vallási és nemzeti létének ifjúkorát.
Az egységes, a kor színvonalának megfelelő állam, majd a monarchia, a királyság létrehozatala
Sámuel próféta személyéhez kötődik. Az ő általa kiszemelt és felkent első két
király - Saul és Dávid - uralma alatt létrejött és megszilárdult az egység, az önmagát
megvédeni és fenntartani képes állam, amely Dávid és utódja, Salamon idején erősödött,
gazdagodott és virágzott. Dávid király nevéhez fűződik Jeruzsálem meghódítása;
ő tette Jeruzsálemet Izrael örök és oszthatatlan fővárosává. Dávid fia, Salamon
király építtette fel a jeruzsálemi Templomot. A Templom és benne a Szentély Izrael
vallási és szellemi életét felfrissítette, megújította. Az erős zsidó állam
minden téren igazolta létének szükséges, az országon belül és kívül egyaránt
hivatást betöltő jellegét
Dávid és Salamon királyaink többnyire sikeres, az országot és népét erősítő és
gazdagító, a vallást és a vallási életet őrző uralkodását Salamon halála után
az ország két részre szakadása követte, a birodalom helyén két királyság alakult;
északon Izrael - fővárosa Somron - és délen Júdá, Jeruzsálem fővárossal.
A kettészakadt ország együtt is sokkal gyengébb volt a hajdani egységes birodalomnál.
Külső támadás idején, ha egyszer-egyszer szövetkeztek is, haderejük meg sem közelítette
Salamon seregéét.
Északkeleten, Mezopotámiában, egy új
birodalom született, Asszíria. Miután leigázta a szomszédos népeket, Izraelre támadt,
és Somron, a főváros bevétele után, i. e. 722-ben, egész Izraelt meghódította. Az
északi állam népét elhurcolta, kitelepítette az Asszír birodalom belsejébe; későbbi
sorsukat máig sem ismerjük, ők az "elveszett 10 törzs."
A déli királyság, Judá, a jeruzsálemi Szentély közelségében, hatókörében, a Dávid-dinasztiából
származó uralkodók kormányzása alatt, hűségesebb maradt a vallási hagyományokhoz.
Az Izraelt romba döntő asszír támadást elkerülték, de egy végzetes politikai tévedésük
következtében ellenük fordult Babilónia haragja, és i. e. 597-ben Nevuchadnecár,
babilóniai király támadást intézett az ország ellen, majd elpusztította Jeruzsálemet,
meghódította Judá királyságát. A felsőbb társadalmi rétegek tagjait, az
iparosokat, a kézművesek és egyéb szakemberek tömegeit Babilóniába hurcolta. Így jött
létre a Babilóniai fogság, vagyis az első gálut.
A száműzöttek az ország egy-egy régiójában, néhány városában telepedtek le, tehát
nem szóródtak szét Babilónia területén. A hazájukból elhurcolt zsidók nem vegyültek
az ottani lakossággal, hanem zárt közösségekben, mondhatjuk községekben éltek. A
számukra kijelölt, vagy engedélyezett területeken a szabad embereket megközelítő körülmények
között élhettek, eredeti foglalkozásukat űzték, a fiatalok közül sokan választották
a kézműves szakmákat és a kereskedelmet.
A száműzöttek hazájuktól, kultuszhelyeiktől távol is megtartották és gyakorolták
vallásukat. Még azt is mondhatjuk, hogy vallási életük elevenebb, színesebb lett,
hiszen imaházakat hoztak létre - a majdani zsinagógák elődeit - ahol alkalmanként összegyűltek.
A jeruzsálemi Szentélyhez kötődő áldozatokat itt nem mutatták be; a hajdani áldozatbemutatás
szerepét átvette az ima, az imádkozás. A hitélet, a zsinagógai istentisztelet
legfontosabb kelléke, az ima, ettől az időtől épült be, ekkortól vált szerves részévé
a zsidó istentiszteletnek. A babilóniai imaházakban, zsinagógákban rendszeresen
olvasták a Tórát, zsoltárokat énekeltek és tanítóik beszédeit hallgatták.
A száműzetés 50. esztendeje után a térség politikai erőviszonyai teljességgel átrendeződtek,
és a főhatalmat magához ragadó Perzsia uralkodója, Kyros - számítva a zsidók szimpátiájára
- i. e. 536-ban engedélyezte a hazatérést.
Tudnivaló, hogy a száműzöttek, az első nagyobb diaszpóra tagjai, nem mind tértek
vissza szülőföldjükre. Egzisztenciális, és talán egyéb okokból jelentős számú
zsidó népesség maradt - most már önként - gálutban.
Izrael Országa és népe életében a következő
évszázadok nem egy nagyjelentőségű eseményt, történelmi lehetőséget, a mai világ
csodálatát is lenyűgöző hőstettet hoztak. A vallás és a művelődés produktumai
is óriási magasságokat értek el; - elég, ha Szentírásunk gyarapodására, teljesedésére
utalok. Erre az időre esik a történeti és a prófétai könyvek összegyűjtése,
kanonizálása. Ekkor került a Zsoltárok könyve, Jób könyve és a Példabeszédek könyve
a T'nákhba. Ekkorra tehető, i. e. 516-ra, a második Szentély felépítése, és fél
évszázaddal később Ezra és Nechemia tevékenysége; ők plántálták el a zsidóságban
azt az évezreden át irányító és fenntartó gondolatot, hogy a nép a politikai függetlenség
elvesztésével, akár idegen ország uralma alatt is fennmaradhat a "szent nép,
papok birodalma", vagyis a "papi nemzet" intézményének
formájában. Ugyancsak erre a korra esik, 166-ban, i. e. a szír-görögök elleni
szabadságharc, a Makkabeusok vezetésével, amelynek győzelmére emlékezünk minden évben,
Chánukká ünnepén.
Nem folytatom e korszak krónikája ragyogó lapjainak pergetését, mert egy másik kor
felmérhetetlen hatású eseményét szeretném felidézni. Azt az eseményt, amely kellőképpen
megvilágítja kitűzött témánk egyik fő kérdését, nevezetesen a "szellemi
birodalom" fogalmát, ami viszont a már említett Ezra és Nechemia "mamlakhat
kohanim", "papok birodalma" elméletére épül.
A soron következő évszázadok folyamán Izrael volt önálló, független állam, és
voltak időszakok, amikor csak látszatfüggetlenséggel rendelkezett.
I. e. 63-ban, Pompeius, római hadvezér, elfoglalta Jeruzsálemet, s Róma befolyása
egyre határozottabban veszélyeztette még az ország látszatfüggetlenségét is, mígnem
az időszámítás szerinti I. században a római procuratorok, a kinevezett helytartók,
ellenséges érzelmei, magatartása és rendelkezései olyan szintre hágtak, hogy a nép
felháborodása szabadságharcban robbant ki.
Az i. sz. 66-ban, a római uralom ellen kirobbant függetlenségi háború kezdetben
mindenkit csodálatba ejtő katonai sikereket ért el. Az év végén már egyetlen római
katona sem tartózkodott az országban. Nyomban megindult a független államiság helyreállítása,
de természetesen a fellelkesült nép hadisikereinek eredménye, a győzelem és a függetlenség,
nem bizonyulhatott véglegesnek, de még tartósnak sem. A római ellentámadás ugyanis
azonnal megindult. Róma legjobb csapatait és egyik legkiválóbb hadvezérét, a későbbi
császárt, Vespasianust küldte Jeruzsálem és a kivívott függetlenséget védelmező
zsidók ellen. Egy éves hősies küzdelem és ellenállás után a hatalmas túlerő
bevonult a földig rombolt városba, amelynek szívét, legfontosabb pontját, a Templomot
az ellenség hamuvá és kormos törmelékké égette. A végzetes csata részvevői,
figyelemmel kísérői és az elkövetkező hónapok szemtanúi meggyőződéssel hirdették,
hogy a zsidó állam véglegesen összeomlott, újjáéledésére nincs esély.
A halál árnyékában, a nép és az ország
összeroppanásának gyászában új élet, a zsidóság újraéledésének magvait vetették
el, amelyeknek csírái hamarosan a napfény irányába törekedtek.
Jochánán ben Zákkáj, az első tanító, aki a rabbi címet viselte, koporsóban,
halottként vitette ki magát az ostromlott városból, és Vespasianustól engedélyt
kapott arra, hogy iskolát alapítson a tengerparti Javne városában. Az iskola-létesítés
mellett fő érdeme, hogy a vallást függetlenítette a Szentélytől, vagyis az áldozati
kultusztól és magától a Szentföldtől is, - tehát a legutóbbi politikai fejleményeket
nagy realitás-érzékkel fogta fel. Világosan látta, hogy a már évszázadok óta létező
gálut terebélyesedni fog, sőt, a zsidó nép nagy többsége beláthatatlan ideig gálutban
fog élni, - a vallást tehát a gálutban is gyakorolhatóvá kell tenni. Hogy ez
mennyire sikerült, világosan bizonyítja az a tény, hogy a Javnéban megfogalmazott,
kidolgozott vallási, kulturális és nemzeti "stratégia" alapján, azt követve
élte kis hiján két évezredét a zsidó nép, és ennek bizonyságául ma itt találkozhattunk.
Nem helytálló, sőt célzatos torzítás az a vélemény, amely Jochánán ben Zákkáj
és tudós segítőtársai nagy alkotását abban látja, hogy a nemzeti életet élt zsidóság
romjain ők teremtették meg a csak vallási életet élő, nemzeti jellegétől
megfosztott zsidóságot. A javnei iskolában megfogalmazott és továbbhagyományozott
szellemi alapvetés a zsidóság vallási és népi létét egynek érezte, egyszerre élte
meg, és így adta tovább. A javnei iskola és a nyomában és mintájára később létrejött
iskolák rendszere mentette át a zsidó állam összeomlása után a zsidó közösség,
a zsidó vallás, és a zsidó kultúra, a zsidó tudomány egyetemességének gondolatát.
Rabbi Jochánán ben Zákkáj az önálló, független államiságot, annak megszűnte,
elvesztése után a zsidó művelődés dinamikus fejlesztésével és óriási hatókörű
kiterjesztésével helyettesítette; az állami lét népet összefogó jellege helyére a
zsidó tudomány mindent átszövő, a népet vallásával együtt megtartó jellegét
tette. Hahn István szavaival: "A fizikai ország szellemi birodalommá illanhatott,
de 'birodalom' maradt".
A független államiság i. sz. 70-ben történt
elveszítése után a zsidó nép nagy része, illetve néhány évszázad múltán
nagyobb része Európába települt, európai néppé vált. Már akkor több évezredes
magas rendű kultúrát, tudományt, az élet minden színterén hasznosítható
tapasztalatokat vitt magával. Amikor a történelmi viszonyok engedték, a magával
hozott kultúrát, sokféle tudást igyekezett Európa népeivel megosztani, igyekezett az
európai népek hasznára lenni.
Európa népei a középkorban a keresztes hadak vérengzéseivel, az inkvizícióval és
egyéb fajta zsidóüldözésekkel, országaikból való kiűzésekkel válaszoltak a közöttük
helyét kereső zsidóságnak.
Magyarország 1883-ban, a tiszaeszlári vérváddal, Franciaország 1894-ben a
Dreyfuss-perrel viszonozta a nehezen, és nagy sokára elnyert polgári egyenjogúsággal
élni akaró zsidóság közeledését. Ezek az események és az Európa keleti országaiban
egyre hevesebben fellángoló zsidó-üldözések, pogromok is siettették az évtizedekkel
korábban szárnyait bontogató politikai cionizmus erősödését, a mögötte álló tömegek
gyarapodását.
A világ zsidóságát ért legnagyobb tragédia, a Holocaust hat millió mártírja érttette
meg a nagyhatalmakkal és a világ jobb érzésű nemzeteivel 1948-ban, hogy az ősi hazájában
évtizedek óta országot építő és ugyanakkor szabadságharcot vívó zsidó népnek
vissza kell adni szülőföldjét és nemzeti függetlenségét.
Izrael és a zsidó nép története az Ősatyák korától kezdve egészen a legutóbbi
évek Erecben és másutt történt eseményeiig többféle látásmód szerint, több
aspektusból, más és más okfejtés, oknyomozás alapján magyarázható, kommentálható.
A bibliai történetnek, tehát népünk őstörténetének, de a későbbi évezredek, évszázadok
történetének, történeti eseményeinek többféle olvasata van.
A zsidó nép, lévén a próféták népe, a próféták utódai, nem mellőzheti a történelem
esetében sem a vallásos megközelítést, a vallásos okkeresést. A modern korban élvén,
a tudományos szemlélet, a tudományágak eredményein alapuló véleményalkotás sem
idegen előttünk, - természetesen ezt is alkalmazzuk.
Amikor végigtekintünk Izrael, Izrael népének
történetén, a zsidó nép világtörténetén, a kétféle vizsgálódási mód, vagyis
a vallásos szemlélet és a történettudomány látásmódja - egyikétől sem tekinthetünk
el. Nem tekinthetünk el már csak azért sem, mert örök vezérfonalunk, a T'nách, a
zsidó Biblia, - ami egyben történelemkönyvünk is - isteni ihletésre, a benne foglalt
könyvek minden lapján érezhető és érzékelhető isteni jelenlétre épült.
Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy a modern történettudomány Szentírásunk nem egy könyvéről,
annak hosszabb-rövidebb részletéről megállapította, hogy bennük hiteles történetírással,
korabeli hitelt érdemlő dokumentum-töredékekkel, történeti feljegyzésekkel van
dolgunk. Ez utóbbi megállapítás különösen vonatkozik a prófétai könyvekre: a
Korai Prófétákra és a Későbbi Prófétákra.
A kétféle látásmód gyakorlatát ötvözve, a népünket ért történeti eseményeket,
a pozitív kimenetelűeket és a csapásokat, tragédiákat sorra véve az a meggyőződésünk,
hogy a zsidóságnak - mint népnek és vallásnak - felmérhetetlen jelentőségű küldetése,
hatalmas feladatai voltak és vannak a világ, a világ népei számára.
Izrael népe adta a világnak a monoteizmust, ami két másik vallásnak szülője lett.
Izrael népe ajándékozta meg a kereszténységet a prófétákkal, a prófétai könyvekkel,
illetve az egész Bibliával. A javnei tanházban megalapozott zsidó műveltség, művelődés
került át Európába, megtermékenyítve és lendületet adva a bontakozó európai kultúrának.
Az elmúlt évszázadok zsidó tudósai, művészei a mára elért magasságokig emelték,
gazdagították az európai és amerikai civilizációt; a tudományt, művészeteket, a
világ kultúráját.
A zsidó történelem néhány sorsdönto eseményét nagy vonalaiban áttekintve, összegezni
tudjuk, és összegeznünk is kell a történelem rögzítette, és az általunk levonható
következtetéseket.
A világ népeinek és a zsidó népnek egyaránt szüksége van egy erős, önmagát és
a világ egyéb tájain élő zsidóságot képviselni és megvédeni képes zsidó államra.
A világ népeinek és a zsidó népnek egyaránt szüksége van arra a szellemi
birodalomra, amely a zsidóság ősi, a bibliai kor óta szüntelenül és folyamatosan
gyarapodó alkotásaiból, szellemi kincseiből tevődik össze.
Mindezek tudatában, évről-évre, Jom há-Ácmáutkor hálát adunk az Örökkévalónak,
amiért a zsidó nép megérhette azt a napot, 5708, vagyis 1948. ijár 5-ét, Izrael Állam
újjászületésének napját!
Hálát adunk az Örökkévalónak, hogy évről-évre megemlékezhetünk erről a napról!
Ám Jiszráél Cháj! Ámén!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
|
