Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "Találkozások..." volt. (Debrecen, 2005.
május 27- 29.)
Ki volt ez a Josephus Flavius?
Könnyű válaszolni rá, mert saját maga mondja el a biográfiáját.
"Tekintélyes nemzetség sarja vagyok, ősi papi családból származom. Minden
nemzetnél más és más az előkelő származás bizonysága: nálunk a legfényesebb
származás jele az, ha valaki a papi rendhez tartozik. Én pedig nemcsak hogy jó
családból származom, hanem - ami jelentős előny - a 24 papi rend legelső
osztályából és ennek is a legelőkelőbb törzséből. Anyai ágon királyok
sarjadéka vagyok, anyám ugyanis rokonságban volt azokkal a Hasmoneusokkal, akik a
leghosszabb ideig voltak népünk főpapjai és királyai. Nemzetségrendünk a
következő: ősatyám Simon, akit Psellosnak (dadogó) neveztek: ez akkor született,
amikor Simon főpap fia, Hyrkanos volt a főpap, aki a főpapok közt elsőnek viselte ezt
a nevet. Simon Psellosnak kilenc fia volt, ezeknek egyike volt Mátyás, akit Ephaiosnak
neveztek, ez feleségül vette Jonatás főpap leányát; Jonatás az első főpap volt a
Hasmoneus-családból, s testvére, Simon ugyancsak főpap lett. Simon Psellosnak a fia,
Mátyás, akit Kyrtosnak (púpos) neveztek, Hyrkanos főpapságának első évében
született. Ennek fia Josephus, Alexandra uralkodásának kilencedik évében született,
Josephusnak a fia pedig, Mátyás, Archelaos uralkodásának tizedik évében. Ennek a
Mátyásnak a fia vagyok én; Gajus császár uralkodásának első évében születtem.
Nekem magamnak három fiam van: a legidősebb, Hyrkanos, Vespasianus császár
uralkodásának negyedik, Justus a hetedik és Agrippa a kilencedik évében született.
Pontosan úgy közöltem itt a családfámat, ahogyan állami okiratokban feljegyezve
találtam. Ezért azokat, akik ellenem holmi rágalmakra vetemednének, megvetéssel
sújtom.
A család nemcsak előkelő volt, hanem módos is, így minden támogatást megadtak a
tanulmányai folytatására és a tovább képzésre.
A zsidóság életének nagy fordulópontja a zsidóháború, amelyben Ő tevőlegesen
részt vett és végül is a rómaiak híveként a Flavius család hű embereként fejezte
be életét. De a történelem nem hagyta nyugodni és megírta a Zsidóháború című
munkáját, majd a zsidóság bemutatására a Zsidók története című munkáját, s
végül az Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról írt egy vitairatot, amelynek
tárgya az ókori világ "és elsősorban tudományos görög nyelvű, alexandriai
zsidógyűlölet, és ha nem maradt volna zsidóság, ezekből a tudományos munkákból
lehetne visszakeresni a zsidóságról szóló információkat."
Mennyire igaza van Josephus Flaviusnak azt a fent idézet művéből kitetszik.
"Úgy gondolom, nagy tekintélyű Epaphroditosz, Arkhaiologia című munkámban
világossá tettem a könyv olvasói számára, hogy zsidó népünk a legősibb mind
között, hogy megőrizte eredeti állagát, s elmondtam azt is, miként telepedett be
jelenlegi hazánkba. Ezt az ötezer éven átívelő történetet szent irataink alapján
görög nyelven írtam meg. Mivel azonban úgy látom, hogy némelyek gyűlölködő
rágalmainak hitele adva sokan nem hiszik el, amit őstörténetünkre vonatkozólag
megírtam, és népünk újkeletű voltának bizonyítékaként arra hivatkoznak, hogy a
legnevezetesebb görög történetírók említésre sem méltattak minket: ezért úgy
véltem, hogy minderről még egyszer kell tömören írnom, egyrészt, hogy cáfoljam
gyalázóink rosszindulatát és szándékos hazugságait, másrészt, hogy eloszlassam a
jóhiszeműek tájékozatlanságát, és meggyőzzem mindazokat - akik az igazat akarják
tudni - a mi ősi voltunkról. Állításaim tanúbizonyságául a korai történetnek a
görögök által is, elismert legmegbízhatóbb tekintélyeire hivatkozom majd, a minket
gyalázó és rágalmazó szerzőket pedig saját írásaikból fogom megcáfolni.
Igyekszem feltárni annak okait is, miért emlékezett meg népünkről a görög
történetíróknak csak egy kisebb része: ugyanakkor a történetünket hallgatással
nem mellőző szerzőket is ismertetem a tájékozatlanok vagy tájékozatlanságot
tettetők számára.
Mindenekelőtt csodálkozásomnak kell hangot adnom azokkal szemben, akiknek nézetei
szerint, a régi dolgokat illetően, csak a görögökre kell hallgatni, csak tőlük
lehet megtudni a valóságot, de sem nekünk, sem senki másnak a világon hinni nem
szabad. Én úgy látom, éppen ellenkező a helyzet, ha nem alaptalan előítéletekre
hagyatkozunk, hanem a valóságot a tényekből akarjuk meríteni. A görögöknél minden
későn, úgyszólván, "tegnap vagy tegnapelőtt" ment végbe - gondolok itt a
városok alapítására, mesterségek és művészetek kialakulására, s a törvények
feljegyzésére: ámde mindennél később jött létre náluk a történelmi események
feljegyzésével való törődés."
Hiába kardoskodik a szerző, mind a mai napig úgy nevezett régi görögök
véleményét hangoztatja a mai európai tudományosság is, viselkedése is hasonló, az
ókori görög tudományosságnak is és ezt mind a mai napig kifogásolhatnánk Josephus
Flavius-al szólva.
"Hogyne lenne hát értelmetlen a görögök önteltsége, hogy - úgymond - ők
egyedül ismerik az őskort, és ők hagyományozzák az erről szóló tiszta és teljes
igazságot. Pedig akárki magukból ezekből a történetírókból könnyen megtudhatja,
hogy szinte semmit sem jegyeztek fel szilárd ismeretek alapján, hanem csak aszerint,
ahogy ki-ki elképzelte a történeteket. Műveikben ugyanis legtöbbször kölcsönösen
egymást cáfolják, és nem haboznak ugyanazon dolgokról a legellentétesebb módon
nyilatkozni."
A szerző az egész görög tudományosságot ironikus módon kifogásolja.
"Mivel tehát semmi olyan feljegyzés nem áll rendelkezésre, amely a megismerésre
vágyókat útba igazítaná, s a hazugokat leleplezné: ebből a tényből fakadt a
történetírók számos nézeteltérése. Ehhez azonban egy másik okot is hozzá kell
tenni: akik írásra szánták rá magukat, nem az igazságra törekedtek - bár ezt
mindig siettek bejelenteni céljuk gyanánt -, hanem szavaik erejét akarták felmutatni.
Amely területen vetélytársaikat felülmúlni remélték, mindig ahhoz ragaszkodtak;
így fordultak egyesek a mítoszok elbeszélése felé, mások a tetszés elnyerése
végett egyes városokat vagy uralkodókat magasztaltak; ismét mások viszont az egyes
történeti tettek és történetírók lejáratásával véltek hírnévre vergődni;
egyszóval állandóan azt tették, ami pontosan az ellenkezője a történetírás
feladatának. Mert a történetírás igazságának bizonyítéka az, ha ugyanazokról a
dolgokról mindenki ugyanazt állítja és írja: ők pedig azt hiszik, hogy akkor
bizonyulnak mindenkinél szavahihetőbbeknek, ha ugyanazt elődeikhez képest másként
írják meg. A szavak erejét és félelmetes hatásosságát illetően meg kell
hátrálnunk a görög történetírók elől - azonban nem az ősidőkre vonatkozó
hitelesség dolgában, legkevésbé pedig, ami minden egyes nép saját történetér
illeti."
"Azonban a mi elődeink is ugyanilyen - nem akarom mondani, hogy nagyobb - gondot
fordítottak feljegyzések készítésére, s ezt a főpapokra és prófétákra bízták
rá; hogy továbbá ezeket az írásokat napjainkig a legnagyobb gondossággal őrizték
meg, és bátran merem vallani: a jövőben is fogják őrizni őket - ezt szeretném most
röviden előadni.
Nemcsak arról van szó, hogy erre a feladatra kezdettől fogva a legkiválóbb s az Isten
szolgálatának szentelt férfiakat jelölték ki; arra is volt gondjuk, hogy fenntartsák
ezen papi nemzetség tiszta és érintetlen voltát. A papság minden egyes tagja azonos
származású asszony által nyerhet csupán utódokat, nem nézhet sem vagyonra, sem
előkelő rangra; csupán a származást szabad figyelni, s ezt a levéltári adatokból
és számos tanú beidézése után kell igazolnia. Ezt az előírást nemcsak Judeában
tartjuk meg, hanem mindenütt, ahol népünknek saját szervezete áll fenn, s ahol a
papok házasságkötésének előírásait fenntartják. Utalok például Egyiptomra,
Babilóniára s a lakott föld mindazon pontjára, ahol a szétszóratásban a papi
nemzetségből is ott élnek némelyek. Ezekről a helyekről Jeruzsálembe küldik a
házasságlevelet, feltüntetve rajta a hitvestárs őseit apai ágon és a tanúk neveit.
Ha háború tör ránk, miként erre már gyakran volt példa akár Antiokhosz Epiphanész
betörése, akár Pompeius Magnus vagy Quintilius Varus támadása idején,
különösképpen pedig a mi napjainkban: az életben maradt papok a levéltárak lapján
új jegyzékeket állítanak össze, és ezek alapján minősítik az életben maradt
asszonyokat. Nem engedélyezik a házasságkötést az egyszer már hadifogságba esett
nőkkel, mert gyanú van arra, akár többször is érintkeztek idegenekkel. A
nyilvántartás pontosságának legfőbb bizonyítéka pedig a következő; főpapjaink
nevei kétezer év óta vannak feljegyezve, amely idő folyamán mindig név szerint
megnevezett fiú követte atyját. Azok, akik az elmondottakat bármi módon áthágják,
sem az oltárok melletti szolgálatot nem végezhetik, sem más szent szertartásban nem
vehetnek részt."
A szerző hosszadalmasan a mai tudományosság igényeinek is megfelelően idegen
krónikákból nem idézeteket, és aztán újra hangsúlyozza a mi volt könyvünk
hitelességét.
"Mindez így igaz, és összhangban van szent könyveinkkel is. Ezekben ugyanis az
olvasható, hogy Nabukodonozor uralkodásának 18. évében dúlta fel szentélyünket,
amely 50 éven át nem is létezett, majd Kürösz uralmának második évében újra
megvetették alapjait, és Dareiosz királyságának 2. évében fejeződött be az
újjáépítés. Mindezt kiegészítem még a föníciai feljegyzésekkel, mert
bizonyítékaim bőségéből semmit sem szeretnék mellőzni. Az időrendet ők a
következőképpen állapítják meg: "Ithobal király idején Nabokodonozor Türoszt
13 évig ostromolta; utóda, Baal 10 évig uralkodott, majd bírákat választottak maguk
fölé, s ezek bíráskodtak: Eknibál, Baszlekh fia 2 hónapig Khelbész, Abdaj fia 10
hónapig, Abbar főpap 3 hónapig, Muttun és Gerastart, Abdelim fia 6 évig, közben
azonban egy évig király volt Balator személyében. Ezt követően Babilonba küldtek,
és elhívták Mórbalt, aki négy évig uralkodott, halála után pedig fivérét,
Híramot hívták haza - ő 20 évig uralkodott. Vele egy időben uralkodott Kürösz a
perzsák felett. - Ez az egész időszak tehát 54 évet és 3 hónapot tesz ki. Ugyanis
Nabukodonozor uralkodása 7. évében kezdte meg Türösz ostromát, és Híram
uralkodása 14. évében ragadta Kürösz kezébe a hatalmat. A szentélyt illetően
tehát tökéletes az összhang a mi szent irataink, a kaldeusok és a föníciaiak
feljegyzései között: az egyértelmű és ellentmondásmentes tanúbizonyság népünk
ősi voltáról tett megállapításaim mellett. Úgy vélem, az elmondottak - a
mindenáron vitatkozni akarókat kivéve - mindenkit meggyőznek."
Igazolva van a zsidó nép ősi volta, azokat a rágalmakat, amelyet a görög
történetíró tudósok szórtak az ősi zsidóságra, asszimilálta a római
értelmiség és Tacitus, aki az egyik legismertebb és hitelesnek tudott római
történetíró, miután Vespáziánus a római légiók éléről lett caesar
alapította, kitér a zsidóság származására.
Hiierosolima ostromáról a bevezetőben ezeket a sorokat írja.
"Ugyanennek az évnek kezdetével Titus Caesart apja Iudaea meghódoltatására
jelölte ki. Minthogy már kettejük magánember korában kitűnő katonának bizonyult
és most még nagyobb tetterővel s hírnévvel ténykedett, a tartományok és seregek
versengve jártak a kedvében. Ő pedig, hogy még helyzeténél is többnek lássék,
díszes és tettre kész katonaembernek mutatkozott, nyájas beszélgetésekben
kötelességük teljesítésére serkentette az alája rendelteket, és munka közben,
menet közben gyakran csatlakozott a közkatonákhoz, nem csorbítva vezéri
tekintélyét. Három légió: az ötödik, a tizedik és a tizenötödik fogadta
Iudaeéban, Vespasianus régi hadinépe. Hozzájuk adták Syriából a tizenkettediket,
valamint az Alexandriából odavezényelt huszonketteseket s a hármasokat; kíséretéhez
tartozott húsz szövetséges cohors, nyolc lovas alakulat, egyszersmind a királyok
közül Agrippa és Sohaemus, továbbá Antiochus király segédcsapatai és a iudaeaikkal
a szokásos szomszédgyűlöletből ellenségeskedő arabok erős egységei, valamint
sokan, kiket a fővárosból és Itáliából az a remény csábított oda, hogy
megnyerhetik maguknak az egyelőre el nem kötelezett fejedelmet. Ezekkel a csapatokkal
rendezett menetben az ellenség földjére vonul, majd mindent kikémlelve s döntésre
készen, nem messze Hierosolymától száll táborba.
De mivel egy híres város végnapjait készülünk megörökíteni, helyénvalónak
látszik, ha kezdeteiről is szólunk. Iudaea lakói a hagyomány szerint Creta
szigetéről menekültek el és Lybia szélein telepedtek meg, amidőn a Iuppitertől
elűzött Saturnus királyságából távozott. A bizonyítékot a népnévből merítik:
ismeretes Creta szigetén az Ida hegye, melynek környékbeli lakóit, az idaeusokat, a
szó idegenes megnyújtásával iudaeusoknak nevezték el. Némelyek szerint Isis
uralkodása alatt az Egyiptom-szerte túlcsorduló sokaság fölöslege Hierosolymus és
Iuda vezetésével a legközelebbi földekre zúdult; sokan az aethiopsok
leszármazottainak tartják őket, kiket Cepheus király idejében a félelem és a
gyűlölet helyváltoztatásra kényszerített. Más hagyomány szerint assyr
bevándorlók, föld nélküli nép, akik Egyiptom egy részét hatalmukba kerítvén,
később maguk építette városokat, héber földeket és Syriához közelebbi helyeket
népesítettek be. Híresnek mondják mások a zsidók eredetét, hogy a solymusoknak
Homerus költeményeiben emlegetett népe alapította a várost, és a maga nevéről
nevezte el Hierosolymának.
A legtöbb szerző egyetért abban, hogy midőn Egyiptomban a testeket elcsúfító
ragály támadt, Bocchoris király, felkeresvén Hammon jóshelyét, orvosszert kért, és
azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg országát, és az effajta embereket, akik
gyűlöletesek az istenek előtt, vitesse más földekre. Az így összeszedett és
egybeterelt tömeget, miután a sivatagban magára maradt, s a többiek tehetetlenül
könnyeztek, Moyses, az egyik bujdosó, figyelmeztette, hogy sem az istenektől, sem az
emberektől ne várjanak segítséget, mert tőlük mindenki elfordult, hanem magukban
bízzanak, annak égi vezérletével, akinek első segítségeként a jelen nyomorúságot
eltávoztatják. Helyesléssel fogadták ezt és minden tájékozódás nélkül,
találomra útnak indulnak. De semmi annyira nem sanyargatta őket, mint a szomjúság, s
már közel az elepedéshez, szerte a síkságon le-lerogyadoztak, mikor egy
vadszamárcsorda a legelőről egy erdővel borított sziklára iramodott. A nyomukba
induló Moyses a füves talajból következtetvén, bő vízereket tár fel. Ez
megenyhítette őket, és hat álló napon át járván útjukat, a hetediken elűzték az
ottani lakosokat, elfoglalták a földeket, ahol várost és templomot szenteltek.
Moyses, hogy népét a jövőre magához láncolja, új s más halandók szokásaival
ellentétes szokásokat vezetett be. Közönséges ott minden, ami nálunk szent, ám meg
van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan. Annak az állatnak képmását, melynek
útmutatásával bolyongásuknak s szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben
állították fel, és mintegy Hammon gyalázatára leöltek egy kost; bikát is
áldoznak, mivel az egyiptomiak az Apist tisztelik. A sertéstől tartózkodnak,
emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket is az a ragály csúfította el, amelyre
ez az állat hajlamos. A hajdani hosszú éhezést mindmáig gyakori böjtöléssel
vallják meg, és annak bizonyságául, hogy egykor gabonát raboltak, megtartják a
kovásztalan zsidó kenyeret. Mint mondják, azért választották a hetediket
pihenőnapul, mivel az hozta el megpróbáltatásaik végét; azután a tétlenség
csábítására minden hetedik évet is lustálkodásnak szentelték. Mások szerint ez a
tiszteletadás Saturnust illet, akár az Ida-hegyiek adták tovább vallásuk alapjait, -
akik, mint értesültünk, Saturnusszal együtt kényszerültek menekülésre és lettek a
nép megalapítói, - akár mivel a halandókat irányító hét bolygó közül Saturnus
csillaga mozog a legmagasabb pályán és különös hatalommal, és a legtöbb égitest a
hetes szám szerint járja meg útját és futását.
Ezeket a szokásokat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség védi: egyéb fonák
és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Mert a leghitványabbak,
megvetvén ősi vallásukat, adót és pénzadományokat szoktak odahordozni; ez
gyarapította a zsidók hatalmát, valamint az, hogy egymáshoz megátalkodottan
hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást ellenségesen
gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a
kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol
tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. Nemi szervük körülmetélését azért
vezették be, hogy a különbözőségről felismerhetőek legyenek. Akik az ő
szokásaikra tértek át, ugyanezt művelik, de semmit oly hamar magukba nem szívnak,
mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik
semmibevételét. Sokaságuk gyarapításával mégis törődnek, mert senkit a később
születettek közül megölni nem szabad, s a csatában elesettek vagy kivégzettek
lelkét halhatatlannak tartják: innen a nemzés szeretete és a halál megvetése. A
holttesteket egyiptomi szokás szerint eltemetik, nem hamvasztják; ugyanazok
szertartásaik és meggyőződésük az alvilágot illetően; nem úgy az égiek
tekintetében. Az egyiptomiak többnyire állatokat s faragott képeket tisztelnek, a
zsidók csak elméjükben s egyetlen istenséget ismernek el: szentségtelennek tartják
azokat, akik mulandó anyagból, emberek hasonlatosságára formálnak istenképeket,
hiszen a legfőbb és örök lény sem nem ábrázolható, sem nem pusztuló. Nincsenek is
szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik
a Caesarokat. De mivel papjaik síppal s dobbal kísérik éneküket, borostyánnal
övezik homlokukat, s templomukban arany szőlőtövet találtak, némelyek úgy
gondolták, hogy Liber atyát tisztelik, Kelet meghódítóját, bár a két kultusz
egyáltalán nem egyezik: mert Liber ünnepi s vidám szertartásokat rendelt, a zsidók
istentisztelete pedig képtelen s szegényes."
Nem óhajtom idézni azokat a rágalmakat, amelyeket Apión és a többi zsidó
gyűlölő görög történettudós szánt a zsidóságra, s ami "ellen Joszéf ben
malitjahu Hakohén" a tudós és öntudatos zsidó kikelt, elég megtudni Tacitustól
hogy ez milyen eredménnyel történt.
Mondhatni, hogy sikertelen volt mégis eredményes az Apológia az igazság és öntudatos
hit védelme.
|
