Egy amerikai nézőpont, két-három nyelvi örökség-anyag, hordozott sors és kapott "sorstalanság" marad öröksége mindazoknak, akik kisebbségi léthelyzetben nem a bezárkózást, megalkuvást vagy elszemélytelenedést vállalják, hanem kapaszkodót találnak, élményhátteret formálnak, örökséggé vált eszmélkedést élnek át mindazzal terhelten és áldottan, amit magukkal hoztak egy idegen világba.
Ezt a sorskényszert, s vele az "add tovább fiadnak", vagy a "vidd tova bármerre jársz" élményvilágát tükrözi az a kötet is, melyben a Tokaj-Hegyalján élő, abaújszántói falusi-kisvárosi zsidó közösség emlékezetét formálja meg Zahava Szász Stessel.
A Bor és tövisek… pár éve megjelent kötetében e kulturális örökség szószólója, fölidézője ily módon megörökítője lett egyfajta "stetl"-világnak, ahol cipész és házaló, tudós rabbi és menekülő névtelen, paraszt és iparos, diaszpórába kényszerülő álmodozó sorjáznak, s válnak hőseivé annak, aki a reményteljes életutak és a sorscsapások kollektív élményét, írnivaló emlékét magával cipeli Amerikába, majd Izraelbe, s végül megtér forráskutatásaival a szülőhazába is.

A szőlőskertek közötti személyes történeteknek és csoporthistóriának több rétege is megfér a vaskosabb kis kötet keretei között, beleértve megismerhető személyest és át nem látható szakrálist, értékelhetően kollektívat és magányosan reménytelen családit, meg a diaszpóra-közösség maradék érdeklődését, összejöveteleit, hír-cserélő randevúit, hazagondoló rendezvényeit is. E falusi világ, az iparosok és gazdálkodók, reménykedők és üldözöttek, virulóan sikeresek és lehangolóan reménytelenek élményközössége az, amiben a szerző önnön hitét megnevezni lehetségesnek látja.

Sok-sok évnyi munka, gyűjtő szorgalom, könyvtárosi elkötelezettség, emlékállítási feladattudat munkál a hátterében e monográfiának, s nem utolsósorban az emlékező szubjektum felelőssége, mely nélkül talán semmi história nincs is. A szöveg tónusa – bár szerkezeti elemei áttekinthető tartalomjegyzékké rendezik a forráshátteret… -, hol univerzalizálón személyes, hol egyetemlegesen lokális egyszerre.
A 18. század első harmadától, historikus távlatból föltárt néptörténet és lokális szomszédság-regény együttes jelenlétét megépítő kötetről az előszó-író Elie Wiesel így ír: "az emlékezetről szól; olvassák el, és az Önöké is megelevenedik" (9. old.). Ezt a Szerző bevezető szavaival pontosíthatjuk: "Nehéz elképzelni azt a szerénységet, amellyel a feladatot, ami rám hárult, elvégeztem. Egyszerű elemi iskolát végzett kisleány voltam, mégis az én hivatásom és kötelességem, hogy leírjam gyönyörű mezővárosom szomorú zsidó történetét" (11. old.).

A "szerényre" sikeredett mű négyszáz oldalon…, s amennyire Abaújszántó emlékezetében immáron meg kell maradjon mindez, teljessé is vált mint "szállítható örökségként", túlélni képes hagyaték.

Talán minden emberi viszony - alkalmasint a nyelv, a kultúra, az örökség rendje és a hagyomány értéke révén - előbbre való tud lenni, mint maga az ember. A könyv főhőse, elbeszélője is kapcsolathálójában, relációiban, kulturális öröksége "fogságában" és kiteljesedésében leli meg érzületi vállalását, hovátartozási biztonságát, miképpen mindenki, akinek sorshelyzete, mozgáskényszere vagy összehasonlító élménye lesz élete során a kultúrák közötti áthallásokról, kölcsönhatásokról.

A ma már nyolcvan évesnél is idősebb szerző, aki New Yorkban doktori disszertációt írt témája monografikus gazdagsággal föltárt anyagából, nemcsak holokauszt-túlélő, hanem életút-folyamában és vallomása szerint magyar szívű és részben magyar nyelvű alkotó. Kötete - mint hasonló község-monográfiák többségére ez jellemző is - egyszerre képviseli az emlékállítás és az értékelés, a történeti kontextusba illesztés és a folyamat-bemutatás feladat-tudatát, az örökségesítést és emlékezetformálást vállaló habitust, s egyben olyan, a gazdasági és termelési kultúra mellett szükségeképpen megmaradt dolgosság-tudat lenyomata is, amit lakonikus rövidséggel a "tokaji" bor kvintesszenciájának tekinthetünk.
Ennek éltetésében, míves kultiválásában, s a nemzedékek hosszú során át megmaradt hagyománytartó tevékenységben találja meg az írónő mindazt, amit a New York-i közkönyvtár tájékoztató könyvtárosaként összegyűjthetett, s "történelmi kincset hordozva" megörökíthetett. Ennyi sem lenne kevés, azonban az örökséghagyás folyamatában nem éri be egy-két íves esettanulmánnyal vagy történeti feljegyzések közlésével.

Az 1738-as forrásoktól az 1950-es utolsó elvándorlókig, a település-széli megtűrtségtől a sikeres és példás asszimilációig, majd a kisajátítások és antiszemita megnyilatkozások elől menekülő utolsó leszármazottak élethelyzetének bemutatásáig voltaképpen egy több mint kétszáz éves közösségtörténetet állít össze (15-260. old.), kiegészítve mindezt száznegyven oldalnyi függelékkel, dokumentatív értékű szövegközi fotókkal, saját családhistóriával, köztörténeti forrásanyaggal, s egészében a kommemoratív szándék jellegzetes példázatával.

Mindezt folyamatában és szituációs dokumentum-feltárásai során is olyan szenvedés- és megsemmisülés-történet révén jeleníti meg, hogy illetlen és kellemtelen volna szakképzett történészi irályt, történetelméleti koncepciózusságot vagy az emlékezés és narratív történetírás forráskritikai aspektusát számon kérni e művön vagy szerzőjén.

Ezzel együtt és ettől is függetlenül elfogadni, érteni érdemes, hogy a történeti folytonosság vázlatával-keretével, eseménytartalmak vagy folyamatok korszakos rajzolataival akképpen bánik, miként családhistória és közösségtörténet felekezeti nézőpontjával teljessé váló műben érdemes. Elsődleges célja az emlékállítás, helyenként még a koncepciózus vagy hamistudati beállítódást is cáfolni kész restauratív szándék, mely az érintett közösség felől nézve éppen így méltó és teljes, a helytörténet és térséghistória felől nézve hiánypótló is, de nem utolsósorban a magyarországi zsidó hitközségek monografikus feltárás-sorozatából még hiányzó opusz, tehát a szakrális intézménytörténet nézőpontjából véve is kulcsjelentőségű.

A termelő és szolgáltató családok emlékezeti feltárása, a települést fejlesztő kiválóságokat, a helyi zsidóság rangját néven nevező szerzői szándék összességében is értékelhetjük azt a helyenként meggyőzően szubjektív, másutt lokálpatriótán büszke nézőpontot, melyet a könyv érvényesít, s ezzel a község kulturális örökségének javát történeti súlyán mérni képes. Ehhez szikár dokumentatív eszközként választja a holokauszt áldozatainak, a kereskedőcsaládok névsorának, a zsidó lakosok lakcím szerinti fölsorolásának, a háború utáni emlékállítás dokumentumainak vagy akár az 1992-ben fölállított háborús emlékmű felirat-korrekciójának aprólékos ismertetését is. Ebben a kontextusban is érvényes, hogy a helyi (és nemzeti, országos és európai) viszonyok, kapcsolati hálók fontosabbak és konstansabbak, mint a perszonális emlékállítási vagy pusztán történelem-olvasati gesztusok.

Itt egységbe szerveződnek a föltáró és közösségi tudást visszamenőlegesen is helyreállító döntések lenyomatai, a helytörténeti monografizálás lehetséges megoldásai. Honi nevén Szász Kató, mint "átiratban" a diaszpóra-sorsközösség számára kérdőív-adatlapot szerkesztő kutató a háborús túlélők névsorát is összeállító, a zsidótemető és a zsinagóga értékeinek lajstromát is megalkotó, sőt a fotók java részét is készítő, ennyiben az elpusztultak örökségét is tovább vivő dokumentátor, aki a könyv kiadásával átadja, közös örökséggé teszi mindazt, ami egy valamikori viruló felekezeti közösség értékrendjében fontos volt, s ami (a holokauszt után hatvan évvel is fájó, sértő és méltatlan) közhangulatban az maradt. Mert hát a dédnagyapa "bőrkötésű Bibliái a szent Tóra darabjaival és a becses családi képekkel együtt lettek eltaposva a zsidó templom udvarán" (330. old.).
Ezért is meggyőződéssel hiszi, hogy "az előítélet és sztereotípia elleni nevelést már otthon el kell kezdeni, és utána folytatni minden lehetséges módon. Így talán lesz remény, hogy ami velünk történt, soha nem fog egyetlen élő emberrel sem megismétlődni ezen a földön".

A kötet e záró szavait, üzenetét egykönnyen érthetjük, mint üzenetet, feladatot, követni érdemes útválasztást is
 

A.Gergely András
2017.04.26