„Egy fölösleges ember élete” a címe a Balassi Kiadó gondozásában megjelent könyvnek, mintegy utalva Goncsarov regényének híressé vált hősére, aki passzívan éli le az életét, alcíme Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal s ezek részben igazolják ezt a rosszul csengő állítást. Csak részben, hiszen az interjúalany végtelenül szimpatikus és művelt ember, olyannyira hogy kérdésekre nincs is szükség, önvallomásai lekötik az olvasót, ahogy a vele való találkozáskor élőszóval is történt! Utóbbiról e sorok írója is meggyőződött, akinek Budapesten többször volt alkalma találkozni és beszélni Vázsonyi Vilmossal!

Századunk első évtizedeinek nagy demokrata politikusa volt Vázsonyi Vilmos, akinek a fia János szintén ilyen irányban politizált, míg Dachauba nem hurcolták. Az unoka is a Vilmos nevet kapta. Második Vázsonyi Vilmosként tartózkodott a politikai cselekvéstől, kivéve 1956 lázas napjait, amikor bátran síkraszállt elveiért, aminek következtében menekülni volt kénytelen. Nyugaton élt, független értelmiségiként, rengeteg olvasott, kulturális események tömkelegén vett részt, emberi kapcsolatai szétágaztak, sok okos tanácsot és ötletet adott a hozzá fordulóknak, ezáltal ösztönözve alkotásaikat.

Ő maga nem alkotott, nem publikált semmit… Pedig volt rá tehetsége, erről mindenki meggyőződhet aki beleolvas Hadas Miklós és Zeke Gyula munkájába.

Megjelenik előttünk a háború előtti zsidó polgárság élete, a helyszín a Terézváros, amelynek utcáira, kávéházaira élete alkonyán is élesen emlékezik. Személyiségtörténete átcsap családtörténetbe, kereszteződve a magyar történelem viszontagságaival. Apja képviselő, közéleti személyiség, sok híres ember fordul meg vendégszerető házukban - amelyet ma emléktábla jelöl. Gazdagok, de nem fitogtatják és nagyon jól bánnak a személyzettel. Nyaranta rokonoknál van Baján, a vészkorszak után hiába keresi játszótársait, a zsidó gyerekek Auschwitzban maradtak….

Őt Budapesten bujtatják, egy-két évig még megmaradnak a nagypolgári lét roncsai, de a bekövetkező diktatúra osztályidegennek minősíti. Késve jut be az egyetemre, ahol beleveti magát a forradalom előkészítésébe, s amikor leverik nem várja be a megtorlást. Szabad földön fejezi be egyetemi tanulmányait, éli vidám agglegényi életét.

Politikai nézetei nem változnak, liberális, de eltökélten antikommunista, mélyen megéli zsidóságát, még a nagyobb ünnepeket is megtartja. Ugyanakkor égető szégyent érez az "ávóssá züllött, zsidóságából kiiratkozott egykori zsidókkal" szemben, Izrael Államról az a véleménye, hogy a vészkorszakban lett volna szükség rá.

Amióta lehetett, gyakran látogatott Magyarországra, sokakkal találkozik, bár nem kedveli a budapesti értelmiséget. Vidékre, sőt a határon túl is felkeres magyar települést, "Szabadka klassz magyar város volt" - írja nosztalgikus modorában, ahogy a fővárosi utcák békebeli tisztaságát is elsiratja.

Egy előkelő lélek érdekes gondolatai villannak fel a kötet lapjain, arcok és események kavalkádja köti le az olvasót. Korabeli fényképek vezetnek be az egykori társasági életbe, a rajtuk látható személyek már nem élnek.

Vilmos önszántából követte őket, amikor betegsége kezdte akadályozni szokott életvitelében…Vázsonyi Vilmos (az ifjabb) 73 évesen véget vetett az életének.

Róbert Péter
2016.02.18