Domán István:
A talmudiskolák titkai

Domán István új könyvéről

A mintegy tíz esztendeje új életre kelt magyarországi zsidó könyvkiadás talán legérdekesebb, nagyon értékes művét üdvözölhetjük Domán István főrabbi nemrégiben megjelent könyvében. Az ízléses külsejű kötet megismerteti olvasóját a hajdan volt magyarországi jesivák világával, és bepillantást enged különösen azoknak a tanházaknak a belső viszonyaiba, és tanítási-tanulási módszereibe, amelyeknek a Szerző hosszabb-rövidebb ideig növendéke volt.

A könyv témája és elbeszélésmódja nem áll teljesen előzmény nélkül a magyarországi zsidó irodalomban. A héber költészet feledhetetlen magyar nyelvre ültetője, a Múlt és Jövő című folyóirat alapítója és 1939.-i megszűnéséig szerkesztője, Patai József, 1927-ben “A Középső Kapu. Egy kis gyermek és egy nagy könyv élete” címen kiadta visszaemlékezéseit gyermekkorára és tanulóéveinek kezdetére. Ez az előzmény azonban nem teljesen azonos témát dolgoz fel, hiszen Patai József a chederben, vagyis a hagyományos zsidó vallásos alsóbb iskolában eltöltött egy

esztendejéről ír, míg Domán István témája a valódi jesiva, vagyis a hagyományhű felsőbb iskola, ami az ortodox rabbiképzés alapja, de mindenképpen egy fajta vallásos főiskola. A Szerző tehát a jesivákban nyert tapasztalatait és élményeit osztja meg velünk. Domán István könyvének témájával nem először jelentkezik nyomtatásban, 1991-ben már közölt egy tanulmányt “A magyarországi jesivák történetéből” egy egyháztörténeti konferencia előadásait tartalmazó kötetben.

Az i. sz. 70. esztendő után, a második Szentély lerombolását, az ókori zsidó állam összeomlását követően, a jesivákra hárult a feladat, hogy az akkor ismert világban szétszóródott nép és megtartó vallásának fennmaradását, túlélését megalapozza és irányítsa. Az Erec Jiszráélben (először Javne városában, majd másutt is) és a Babilóniában létrehívott tanházak, a jesivák kövezték ki a szilárd alapot, és az itt folytatott tanítás-tanulás, valamint az ezekben létrejött alkotások tartották fenn két évezreden keresztül a gálutban élő és a szülőföldjén csekélyebb számban megmaradt zsidóság népi és vallási egységét. A jesivákban jött létre a történelemben példa nélkül álló jelenség: a területi függetlenségből

szellemi birodalommá alakulás folyamata. Ezekben az akadémiákban nyerte el a Babilóniai- és a Jeruzsálemi Talmud. A jesivák óriási jelentősége megmaradt egészen a legutóbbi időkig. Magyarországon – a magyarországi zsidóság sorsához hasonlóan – a jesivák helyzete is sajátosan alakult. Az 1868-69.-i Kongresszus (Izraelita Egyetemes Gyűlés) határozatai után, majd a neológia Rabbiképző Intézetének létrejöttekor a jesivák addigi kiemelt szerepe megingott, és hatóköre a kettéválás után az ortodoxiára korlátozódott. Megjegyzendő azonban, hogy a Rabbiképző első félszázadában a jesivákból érkezett tanulók a vallási tárgyak vonatkozásában előnyösebb helyzetben voltak neológ környezetből jött társaiknál.

Domán István ezeknek a “talmudiskoláknak” ma már titokzatosnak tűnő, számunkra már mindenképpen távoli világával ismertet meg; hűséges és bensőséges képet rajzol az ottani mindennapokról, a tanulók (bócherek) életéről és az oktatás módszereiről, a tanulás mikéntjéről. Ennek a különleges, rendkívül érdekes és nagyon olvasmányos stílusban megírt könyvnek lapjairól megelevenednek a Szerző által látogatott négy magyarországi jesiva csakis az ott tanulók szemével és gondolkodásával megfigyelhető eseményei, a rebék és a bócherek viselkedésének, sőt magánéletének apró részletei is. Domán István ennek a Holocaust utáni Európában teljességgel romba dőlt világnak szakavatott krónikása, vállalt feladatán túllépve bepillantást enged azoknak a közösségeknek az életébe is, amelyeknek körében e tanházak és az ezeket irányító-fenntartó rebék működtek Az elbeszélések sokszínű kavalkádjában olyan izgalmas részlettel is találkozunk, amelyből megtudjuk, hogy a jesivák általában cionizmus ellenes légkörében ellenkező nézetek is elhangzottak, és egy ilyen vita kapcsán feltárul a pro- és kontra érvek sora. E leírásokról szólva megjegyezzük, hogy a könyv szerzője nem csak krónikási adottságaival, hanem az irodalmi kifejezésmód mesteri alkalmazásával is megörvendezteti olvasóját.

A kötetet két oldal terjedelmű “idegen szavak jegyzéke” zárja, amit talán szerencsésebb lett volna “héber és jiddis szavak jegyzékének” nevezni.

Borsányi-Schmidt Ferenc