Vargáné Pók Katalin

Popper Biblia-elemzése

Tanulmányunk, [1]hazánk egyik legismertebb pszichológusának bibliaelemzéséről, olyan reflexió kíván lenni, mely két különböző nézőpontot ütköztet. Írása a Bibliáról és más világvallásokról, a hazai posztmodern kultúra érájában készült, bár a világ bármely részén íródhatott volna, mert megegyező a mai világethosszal. Mit jelent ez nekünk? Mit mond a posztmodern?

 Ma már a kellő distancia tudatában a posztmodernt fejlődéstörténete tükrében lehet utolérni, mely felülír minden korábbi elképzelést, ami válaszként képzelte el a Modern jelenségeire. Főként Jean Francois Lyotard, Michel Foucault posztmodern és Jacques Derrida dekonstrukcionista filozófusok nevéhez kötik a „régi trend” lebontását (J, Marshall and M. Peters, 1997) bár létrejötte sokkal korábban a XIX században indult, egyes elemzések szerint a Felvilágosodástól. A XX. századra már kialakult a posztmodern tudat, ők csupán karakterjegyeit fogalmazták meg. Legfőbb jegye az „anything goes”, amit egyes filozófusok a posztmodern „misszionálási karakterének”(Kiss, 1999) láttak. Ennek jellemzői pozitívak, mint az egyenlő esélybiztosítás - a nőknek, az etnikai csoportoknak, a kisebbségeknek - a tanuláshoz, munkához, jogokhoz. A posztmodern gondolkodás azonban nemcsak pozitív dolgokat hozott. Egy hosszú lebontó munka következményeként tűnt fel, mely „nagy narrációnak” tekintette, a 2000 éves keresztény morált és lebontását hirdette meg. Eközben egy metafizikai csere történt, mert a keresztény morál lebontásával párhuzamban kerültek be a keleti/ antik tanok Nyugatra, annak értékrelativizmusa beépült a gondolkodásba, és ez vált legfőbb jellemzőjévé a posztmodernnek. E tanulmányban lépésről lépésre válik egyre világosabbá, mit jelent a gyakorlatban a posztmodern gondolkodás és mit jelent az a másik, a biblikus, mely 2000 évig kulturális alapját képezte Európának. E két gondolkodásmód áll szemben egymással e tanulmányban.

 1. Az értékek megkülönböztetése

 A posztmodern, a megkülönböztetés tagadójaként intoleráns a „mózesi megkülönböztetéssel” szemben, ami különválasztotta a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Tagadja az egy igazság létezését, tehát a Szentírás lényegét. A Biblia a zsidó-kereszténység előtti hiteket „pogánynak” és „hamisnak” mondja, mely szavakat a posztmodern kiiktatta még a szótárból is. Az igaz és a hamis megkülönböztetés jogosságát el nem ismerve, a sok igazságot hirdeti.  Biblikus szempontból viszont, a „választott nép” szembeszállt az egész ókorral az isteni igazért, hogy az ókori hitek hamisságáról a leplet lerántsa. Az európai keresztény kultúra, egészen a posztmodern éráig, az ókori vallási paradigmát megcáfoltnak gondolta. Majdnem 2000 évig! Az egyik egészen valószerűtlen lehetőség, hogy az emberiség mindeddig tévedett. A másik válasz az, hogy a világ megfeledkezett Istenéről, és az Ő igéjéről. A XX. századi posztmodern mindent átértékelt, pontosabban megfordította azt, amit eddig az emberek hittek. Az értékek megkülönböztetését megszüntetve, az óegyiptomi a zsidóval, a pogány a kereszténnyel lesz egyenértékű. Sőt a posztmodernben a megcáfoló a megcáfolttal kerül egy szintre, mert nem látszik a cáfolat ténye sem.

 A posztmodernben Nyugat több évszázados bűnének látszik a megkülönböztetés az igaz - hamis, jó és rossz között. Pszichológusunk a biblikus különbségtételt a [2]”vagy - vagy” vádjában rója fel a zsidó-kereszténységnek, miközben az ókori vallási ideát az „és” kultúrájaként ünnepli. Az „és” azt szimbolizálja, hogy ez is jó, meg az is jó, ami biblikus szempontból azt jelenti, hogy a jó a rosszal keveredik, az igaz pedig a hamissal lesz egyenértékű. A pszichológus látásmódja - mely szinkronban van a posztmodern filozófia értékrelativizmusával - a Szentírás szemüvegén keresztül nézve, megfeledkezik a történeti kor üzenetéről, mely hamis bálványhitnek mondja az ókori vallási paradigmát és Isten szentségét hirdeti. A Biblia megítéli az ókori vallásokat, melyek a Közel-Keleten körbevették a kis zsidó népcsoportot. Miután a mai valláskutatók aprólékos bizonyítékok egész arzenálját sorakoztatják fel joggal, miszerint az egész zsidó-kereszténység előtti vallási élet alapjaiban közös, így az itt elhangzó megítélést nem lehet Közel-Keletre leszűkíteni, kiterjed az egész ókori világra. Ám az egyetlen isteni igazat tagadó posztmodernben, a zsidó-kereszténység egy vallás a többi között, az antik, a közel- és távol-keleti, azaz a biblikus „hamis”, vele egyenértékűnek interpretált.

 A Biblia a morális törvényeket adja a világnak, legelőször a Tízparancsolat formájában. Az embert megtartó morál a pszichológusi posztmodern látásmódban, a Biblia olyan ötletének látszik, mely „vagylagosságként, Európa neurózisképzője”.[3] Ezzel szemben a biblikus tanítás az, hogy mind a földön, mind a túlvilágon a morál az ember megtartó ereje. A bibliai történetekből világosan látható, hogy a bűnnek súlyos következményei vannak, amit a morális törvények figyelmen kívül hagyása okoz. Ez felelős az ember minden szenvedéséért, betegségéért, veszteséget és más nyomorúságot okoz. A belül élő isteni lélekszikra kerül ugyanis ellentmondásba az emberi bűnnel, hiszen Isten szent. A szent lélekrész sérül, minden elkövetett bűnnel. Ahogy sérül a lélek, úgy sérül a test, és kezd pusztulni körülötte minden. Isten az áldás, a jó, a bőség és az egészség. Mindez visszájára fordul a bűnnel, így az áldásból átok, a bőségből szegénység, és egészség helyett betegség lesz az ember része. Amit a pszichológus „vagylagosságnak” mond és kifogásol, az nem más, mint a tiszta elválasztása a tisztátalantól, a jó a rossztól, az erkölcsös az erkölcstelentől a Bibliában, az ókori értékrelativizmus után. A pszichológus a jó és a rossz, az erkölcsös és az erkölcstelen, az igaz és a hamis megkülönböztetését kéri számon Istentől. Vajon miért volt szükség a megkülönböztetésre? Az ókor relativista szemlélete istenképéből származott, amivel szemben a Teremtő szentségét mutatta meg. Az antik és keleti istenkép ambivalens. Az istenek jók és rosszak egyben, vagy hol jók, hol rosszak. Biblikus szempontból az „ellenség”, a kígyó két arcát mutatja a jó és a rossz együttese, amit az ókori ember, lakjék bár Közel-Keleten, vagy Indiában, isteneknek vélt.

 A pszichológus kifogásolja a Biblia „homogenitását”. Amit ő homogenitáson ért, az valójában Isten szentségéből következően, a jó és a rossz megkülönböztetése a Bibliában. Az értékek relativizálása a zsidó-kereszténység előtti korban, az ókori ambivalens istenképből fakad, ami biblikus szempontból hamisság, mert Isten Szent és „gyermekeitől” is ezt várja. A pszichológus a Bibliában kifogásolt homogenitás ecsetelésére a következő példát hozza: Egy ismert zsidó szokást idéz, miszerint nem esznek tejes ételt hússal együtt. Popper értelmezésében isteni rendelkezés a hús és a tej együttes evésére vonatkozó tilalom, tehát az „elválasztás” a homogenitás kívánalma.

 Miről van itt szó? Az eredeti biblikus tiltás így hangzott: „Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében!”(Kiv34,26). Már ekkor sem arról volt szó, hogy a húst és a tejet nem szabad együtt enni, hanem egy közel-keleti pogány, valószínű termékenységi rítust tilt meg. A monoteizmus ugyanis, Isten megjelenése a világban a pogányság ideje után, mely mágikus babonás rítusok tömegét termelte ki. A történeti korszak, a „mózesi megkülönböztetés” lényegi eleme a pogány szokásoktól való megszabadítás. Az egykori figyelmeztetés nyomán, évszázadokon keresztül áthagyományozott szokássá vált a tej és a hús együttes evésének kerülése, ami utóbb már elfelejtette gyökereit. A pogány rítus elhagyása helyett vagy mellett, egyszerű étkezési szokássá lett. Így feltehetjük a kérdést, ennek van e köze a „homogenitáshoz”, hiszen a „hamis” pogány és az isteni igaz megkülönböztetése volt az alapja, a mágikus kultusz tiltásának.

A pszichológus azt írja a jó és a rossz, az erkölcsös és erkölcstelen biblikus különválasztásának elvéről, hogy[4]„művileg kialakított egyértelműséget követel”. Értelmezésében az „embernek vagy ilyenné, vagy olyanná kell lennie, muszáj döntenie egyértelműen egy dolog mellett: vagy katolikus, vagy protestáns, vagy buddhista, vagy istentagadó akar e lenni”. Biblikus értelemben a „művileg kialakított” kifejezés figyelmen kívül hagyja a Szentírás létrejöttét, mely az ókori értékrelativizmus cáfolataként Istentől érkezik, hogy az embernek mankóul a jó-rossz közötti különbség felismerését adja. Az egész ókori hitrendszert akarja megdönteni és Istenhez vezetni az embert. Nagy a tét, hiszen az ember Istennel kapcsolódik egybe a jó tettek véghezvitelében, míg a rossz tevésében a gonosszal. A történeti kor megcáfolja az egyenértékűségi képzetet. A biblikus gondolkodással ellenkezik, miszerint Istennek mindegy lenne, hogy katolikus vagy buddhista, vagy istentagadó valaki csak döntsön valami mellett. Határozottan felszólítja az embert, hogy döntsön Ő mellette, azaz a jó mellett, a morál mellett és vesse el a bálványokat, a gonosszal való kapcsolatot és az ókori hiteket, amelyek a rosszat is a jó mellé egyenrangú társként beemelik.

E gondolkodás „szűk látókörűségnek” nevezi, amit a Biblia az isteni igaznak mond, ami egyértelműen kettéválasztja a jót a rossztól és az igazat a hamistól, a bálványokat Istentől. A pszichológus nem lát kivetnivalót abban, hogy az ember Síva hívő, miközben keresztény is. Ez a gondolkodásmód ma általános hitté lett a világ minden részén, mert azt feltételezi csak más neveket adtak ugyanannak az „Egy”- nek. A Biblia erről gyökeresen mást mond, mert két egymással szembenálló vallási paradigmáról és ehhez tartozó két különböző szellemvilágról beszél. Csupán a posztmodernben jött létre a pogány és a történeti kor mixelése, a két szellemvilág harcának tagadása és egyenlővé tétele, a közöttük lévő különbség meglátására való vakság. A posztmodern egyenértékűségi képzet az ókori tanokat a transzcendencia másik formájának mondja, amit ráadásul Isten által támogatottnak gondol. Jellegzetes posztmodern tünet a „szakrális dialektikája”, ami a bálványimádó vallások és az isteni igaz között nem lát különbséget. Ugyancsak a posztmodern szakrális körébe tartozik a vallásokról való azon vélekedés, miszerint „mintha egy hegyet sok oldalról fényképeznének[5]”úgy viszonyul egyik vallás a másikhoz. E szerint minden vallás ugyanarról a transzcendenciáról beszél, akár antik és keleti akár keresztény csak más nyelvezettel. E posztmodern gondolkodás nem tesz különbséget igaz és hamis között, Isten országát azonosnak látja a pogány szellemvilággal. Figyelmen kívül hagyja, hogy az összes vallások közül, csak a kereszténység hirdet szeretetet és isteni megváltást. Valóban minden vallás ugyanoda visz? Vajon melyik látásmódnak van igaza?

 A pszichológus azt mondja: az emberi lélek nem egyértelmű, így felrója Istennek az „egyértelműséget”, amit az embertől számon kér a jó és rossz különválasztásában. Szerinte az emberi lélekben ellentétes tulajdonságok kavarognak, de egyértelművé igyekszik hazudni magát, így elfojtásokkal védekezik a vágy csábítása ellen.[6] E világkép az ókori ambivalens isten felfogásban gyökerezik, ahogyan a jungi pszichológia. Isten ezzel ellentétben Szentségét tudatosította az emberrel, megcáfolva az ókori jó és rossz is egyben ősmatéria elképzelést. Miután Isten szent, csakis jó így, az emberi lélek is az születésekor. Szent Pál egészen másról beszél az ember dualitása kapcsán. A belül dúló harcról azt mondja, hogy az ember dualitásából következően a lélekkel - ami Istentől kapott szent részünk - ellentétes ösztönerők állnak szemben. Mai tudásunk alapján, az örökletes gének és környezeti hatások folytán uralhatják bűnös késztetések az embert. Biblikus értelemben, ha azonban az ember Istent a tudatába veszi, ő vezeti a jó felé folyamatosan átalakítva, így már csak a jót cselekszi. Ezzel megszűnik az ellentét, nem lesznek elfojtások, mert a megváltás műve éppen arról szól, hogy a bűnös vágy is megszűnik „új emberré” lesz Jézus befogadása után.

 Idézett szerzőnk szerint a [7]”bűnbeesés nélkül nem lenne erkölcs”. Ez valószínűen igaz, mert ha nem történik meg a bűnbeesés a Paradicsomban, az ember megmaradt volna Isten jóságában, így saját ártatlanságában. Ez esetben semmi szükség nem lett volna a morális szabályok bevezetésére. Ám nála, ahogy a gnoszticizmusban, a „bűneset” pozitív átminősítésével találkozunk. A bűneset - C. G. Jung svájci pszichológusnál, akinek tevékenysége mind a mai napig gyökere az utána jövők elméleteinek, hasonlóan pozitív előjelet kap és a vétket, mint az emberiség haladó tettét üdvözli. Biblikus szempontból azt látjuk, hogy az isteni igaz az ellentétébe van átfordítva. A „levegőégben lakó, láthatatlan földi hatalmasságok” szellemi befolyása bekerült a gnosztikus tanokba, és onnan sok gondolkodó ember vitte tovább. A szellemi spirituális harc így mai földi életünkben is folytatódik, egészen a végső időkig, a Biblia szerint. A gnoszticizmus az egyik forrása Jung elméletének, mely alapjává lett különböző pszichológiai irányzatoknak. A pszichológia Jung nyomán magába olvasztotta az antik és keleti okkultizmust, mely különböző irányzatokban él tovább. Biblikus nézőpontból a lélek Istentől való elszakítása látszik „premier plan” - ban Egyiptomban, ami a bűneset biblikus leírásában, szimbolikus formában jelenik meg.

Először az ember halhatatlan volt, de e paradicsomi bűn következtében vált halandóvá. Popper azt mondja, hogy a kígyónak igaza volt, mert az ember nem halt meg. A Biblia ezzel szemben azt írja, hogy Isten ekkor állít kapuőrző kerubokat a mennyország, azaz a halhatatlanok lakhelye elé. Később Isten megkönyörült az emberen és Megváltót küldött a világnak „hogy örök élete legyen”. Ezt a tényt nem említi elemzőnk, a világra szóló tettet, ami feloldotta a paradicsomi büntetést. A bibliai leírás szerint az „ellenség” tábora, elszakadva Istentől, maguk közül nevezett ki önjelölt „isteneket” az ősi vallási érában. A hiedelemnek, mely szerint léteznének istenek, a zsidóság vet véget, amikor Isten egyedülvalóságát bejelenti. A próféta így ír erről: „Valóban nálad rejtőzött el az Isten, Izrael Istene és szabadítója. Megszégyenülnek és megalázódnak mind, akik szembeszállnak veled, s akik bálványokat csinálnak, mind szégyent vallanak.”(Iz45,16)

 2. „Ősi tudás” és idegen istenek

 A Biblia szerint a pogány vallási kultúra bukásának oka éppen az, amit a pszichológus „és”-nek, mi több „ősi tudásnak” nevez és ünnepel. A nagy fordulat ugyanis a monoteizmus korszakába való átlépés, amikor Isten szentségének új híre érkezik a világba.  Éppen az addigi ambivalens istenképet leplezi le, rámutatva az „ellenség” működésére, ami forrása volt az addigi vallások kialakulásának. Az ókori „isten” valami spirituális erő és az erre adott emberi válasz, ami kialakítja a vallási kultuszokat. A Szentírás mindezt a bukott angyalvilág és démonai tevékenységi körébe sorolja, azaz Isten ellenségének cselekményeként mutatja be. A Biblia első sorától az utolsóig, erről a spirituális harcról tudósít, ami Isten és a „megromlott” angyalok, valamint démonaik között zajlik, akik magukkal akarják rántani az egész emberi fajt. Ebből a forrásból származónak mondja az ókori vallási hiteket, melyek közös vonása az értékrelativizmus, a csillaghit, mágia, és az örök körforgás doktrínája. Ez valójában a közös alapja az „és” ideológiáinak, mely a jó és rossz együttesében látja a „teljességet”. A mai kor e hitet, mint új filozófiát ünnepli, holott az a régi tért vissza, amit a történeti kor megdöntött. Isten figyelmeztet a rossz elvetésére, amit Jézus által tud megtenni az ember. Ő tesz tökéletessé, amikor megváltásával „új emberré” lesz a bűntől megszabadult lélek. Csakis a jó maradhat meg, minthogy a jóság és igazság Isten országának sajátja. A Bibliában leírt spirituális harc végcélja, e „láthatatlan földi hatalmaságok” legyőzése, ezzel az emberiség üdvösségre segítése, a jézusi „megváltás” által.

 [8]A pszichológus azt mondja, a Biblia soha sem állítja, hogy nincsenek más istenek, csak megköveteli, hogy „ne legyenek más isteneid rajtam kívül”. Ebben igaza van, hiszen számtalan helyen olvasunk Bál- ról, bálványistenekről. A mai kutatások igazolják, hogy az ókorban területenként más-más „istenek” uralkodtak. A „szövetséget” Isten a zsidósággal főként azért hozza létre, hogy e félrevezetésre a figyelmet felhívja. Mit mond félrevezetésnek, tévhitnek a Biblia? Azt mondja, hogy eddig a „gonosz szellemeket” hitték isteneknek. Az „ég seregeinek imádata” eltávolította az embert Istentől, így kizárva őt az üdvösségből. A figyelmeztetések az ember érdekében történnek, ezért szólnak a próféták gyakran ismételt üzeneteit:„Figyeljetek rám ti népek, hallgassatok rám ti nemzetek!”(Iz34,1), „Én vagyok az Úr és rajtam kívül, nincsen más”(Iz45,22).

 Az Ószövetség bizonyos kontextusban egészében arról szól, hogy akiket eddig isteneknek hittek csak „erőtlen bálványok”. Számtalan utalás történik a különböző típusú bálványistenekre, mert a hiedelem képződése több forrásból ered. Bálvány keletkezik a kézművesek keze alatt, a kigondolt cifra aranyszobrok kultikus tiszteletéből, aminek utóbb varázshatalmat tulajdonítanak. A bálvány keletkezésének másik formája egy élő személy utólagos felmagasztalása, istennek tekintése, valamely jeles cselekedete alapján. :„Mert a kicsapongás kezdete, a bálványok kigondolása, kitalálása meg az élet pusztulása… Egy apa, akit nagyon korai gyász emésztett, elkészítette hirtelen elragadott gyermekének képmását, az immár halott embert istenként tisztelte, és alattvalóit titkos szertartásokra kötelezte. Idővel, az istentelen szokás megszilárdult és törvényként megtartották”(Bölcs14,12-16). Ez Közel-Keleten dívott, ám nem ismeretlen Indiában sem pl. Buddha is élő személy volt, aki előtt utóbb leborulnak, elé étel és italáldozatot visznek. A bálványhiedelem harmadik és leggyakoribb forrása azonban, az „ég seregeinek” istenekként való ünneplése és tanaik követése. A történeti korszak üzenete e tévedésből való kiábrándítás.

 A pszichológus a bálványimádás bűnét a [9]„politeizmus pogány életörömének” nevezi és sajnálja, hogy a monoteizmus ettől megfosztotta az embert. A Biblia szerint viszont, a „gonosz szellemekre” hallgatás bűnével az ember önmagát zárja ki a mennyországból és taszítja kárhozatba. A próféta azt mondja: „az Úr a te Istened, e miatt az utálat miatt űzi el, ezeket a népeket előled”(Mtörv18,12). Isten világba lépését hívó szavát, a hozzá való út megmutatását „vallási totalizmusnak”[10] hívja elemzőnk. Az európai kultúra központi elemének a „bűnt” mondja, szerinte ettől kezdve fő kérdéssé válik a bűntudat, kísértés, vezeklés, megtisztulás, üdvözülés, kárhozat.[11] Itt fel kell tennünk a kérdést, mi volt az ókori vallási éra központi eleme?

 Az indiai jógi, az egyiptomi és görög aszkéta a teljes vágyfelszámolás körül forog. Ennek érdekében különböző technikákat talál ki, kivonul a világból, étel, ital, ruha, család nélkül végigszenvedi az életét. A vezeklés, a megtisztulás tehát éppen az ókori tanok sajátja. Csakhogy itt az önmagáért való vezeklés, az öntisztulás és az önmegváltás az uralkodó motívum. A történeti korban viszont a morál megvalósításába az életöröm is benne foglaltatik. (lásd. „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, csak őrizd meg őket a gonosztól” (Jn. 17,15) Éppen a történeti kor cáfolja meg a teljes vágyfelszámolás, önmagáért való vezeklés létjogosultságát, hiszen Megváltót ad a világnak. Az üdvözülés szempontjából a vezeklésnek nincs szerepe, ám másokért a szenvedés felajánlható. „Az ember másokért van”- írja a Biblia.

 Az öntisztulás azért kerül az ókorban az élre, mert még nem született meg a Megváltója, így elméleteket dolgoz ki saját megváltására. Isten ugyanis Lélek, akivel a testi bűn szemben áll, ám éppen ebből az emberi dualitásból kínál kivezető utat a morális törvénnyel és a bűntől való megváltás jézusi művével. Ezzel szemben az ókori vallási éra az önmegváltás paradigmája, mely a vágykiélés és a teljes vágyfelszámolás kettőségében van. Itt ugyanis minden, a kereszténységben nem is létező, reinkarnáció szempontjából értelmeződik. A zsidó-keresztény isteni megváltás áll szemben, a „körforgás” hitével és önmegváltással. A Biblia szerint Jézus a világ Megváltója, aki azért jött, hogy a „kiszabadítsa a foglyokat” és lelkének örök életet adjon.

A pszichológus azt találgatja, [12]miért tilos faragott képekben Istent ábrázolni? Isten megtette, amikor „saját képére” formálta az embert, így nem kell utánoznia, szól az egyik töprengés. A másik feltételezés már az ókori tanok területéről a gnoszticizmusból és New Age tanokból származik. E szerint az „anyag fogságából akarja kiszabadítani” az embert, hogy visszaterelje a szellemi síkra. A Biblia erre egyértelmű és ezzel ellentétes előjelű választ ad. A faragott kép tilalma, valójában a bálványhitek elleni fellépés, amit nevezhetünk pogánytalanításnak vagy egyiptomiatlanításnak. Ebben a tilalomban benne van az egész Ószövetség lényege, a politeizmus, a bálványok imádata elleni harc, és az „isteni szövetségkötés” egy kiválasztott népcsoporttal, hogy ezt sikerre vigye.

 Az Ószövetségben számtalan helyen találkozunk e bűnnel és a rá vonatkozó tilalommal, ami az Újszövetségben is visszatérően ott van: „akik bálványokban bíznak: meghátrálnak és szégyent vallanak. Így járnak mind, akik így szólnak öntött szobraikhoz: ti vagytok a mi isteneink”(Iz.42,17). Az ókori ember bűne a faragott aranyozott szoborban imádott bálványok kultusza. Ezért tilos a faragott szoborban tisztelt Isten, mely tilalom a bálványokra vonatkozik, de a zsidó nép alkalmazta mindenre, a bibliai események ábrázolására is. A Tórában ezért nem található ma sem kép. Hasonlóan a hús és a tej együttfogyasztásának tilalmához, mely eredetileg egy pogány szokást tilt meg.

 3. Mítosz, mitológia

Popper elemzi a mítosz, mitológia, kultusz témáját[13]is, bibliaértelmezési tanulmányában. A történeti közlés mítoszának mondja a Teremtésről, Krisztusról, Feltámadásról szóló isteni üdvtörténetet. Az Evangéliumot egy kalap alá veszi Krisnáról, a - biblikus értelmezésben- pogány „isten” megtestesüléséről szóló leírással. Ez a szemlélet kettős problémát vet fel. Biblikus szempontból gond van a mítoszértelmezéssel, mert ugyanolyan mítosznak nevezi az isteni kinyilatkoztatást, azzal a „másik” szellemvilági működéssel, amitől való elhatárolódásra Isten felszólít. Biblikus értelemben e posztmodern egyenértékűségi képzet, összekeveri a világ Megváltóját, az „elveszett bárány” keresőjét a farkassal.

Mi a mítosz? Az értelmező szótár szerint az istenek mesés élettörténeteit és csodás tetteit jelenti. Így mítosznak tekinthetők a görög Zeusz és népes családjáról, az indiai Krisna és panteonja alakjairól, vagy a közel-keleti Bál, Isis, Marduk „istenekről” szóló történetek. Hogy jön ezekhez a Biblia? A Szentírás szavaival élve: „Mi köze van Krisztusnak Béliálhoz?” Az isteni kinyilatkozás és figyelmeztetés éppen arról szól, hogy „gonosz szellemeknek áldoztatok, nem Istennek”(Mtörv.32,17). Arra figyelmeztet, „szerződésetek az alvilággal, nem lesz tartós”(Iz28,18). A Jelenések könyvében leírt bűn ugyanaz, mint amit az Ószövetségben olvashatunk: „imádták az ég egész seregét, sőt Bálnak is szolgáltak”(2Kir.17,16)„a föld lakóinak bálványisteneivel paráználkodtak, akiket az Úr elűzött előlük”(Krón. I.Kir 56,25), „isteneikkel fajtalankodnak”(Kiv.34,15). A Biblia éppen hogy tagadja a mítoszok létjogosultságát, arra híva fel az ókori ember figyelmét, hogy „az alvilág” félrevezeti őt, hiszen ezek csak bálványok és nem istenek.

Bibliai értelemben a fent felsorolt ősi mitologikus történetek olyan „alvilági” káprázatok, amit az oda átjáró extatikusok Közel-Keleten, és Indiában az aszkéták láttak, vagy nekik sugalmaztak. Keresztény kontextusban a tisztátalan szellemvilág látására képeznek az okkult gyakorlatok, amit Közel-Keleten az extatikus, Indiában pedig a jóga gyakorlatok és meditációs praxis leírásaiban láthatunk. Ekképpen a Teremtés története, a Feltámadás, Krisztus tettei, a próféták és az apostolok elbeszélése nyomán fennmaradt kinyilatkoztatás válasz az ókori eltévelyedett vallási gyakorlatokra. A saját „okoskodásába belevesző” ember számára megmentőként érkezik a történeti kor hajnalán a Megváltó.

Ebben a kontextusban az ókori misztika a lélekmanipuláció korszaka, amikor az ember a test önkényes elhagyására dolgoz ki módszereket, hogy lelke az isteneknek hitt „alvilág” alakjaival egyesüljön. E másik szellemvilágból információkat hoz fel a „félrevezető szellemektől”, akiket istenekként ünnepel, és szavaikat isteni tanításként értékeli. A posztmodern - miután nem vesz tudomást, a Bibliában bemutatott két egymással szembenálló szellemvilág létezéséről - minden vallási tanítást, az „ég ugyanabból a forrásából jövő inspirációjának” tekint. E szemléletmód nem tesz különbséget Isten országa és a tisztátalan szellemvilág között, ami a biblikus tanítás lényege. E nézőpontból, hályog képződött az ember szemére, mert az „alvilággal kötött szövetségre” azt mondja: „az Ég és a Föld között nagyszerű kapcsolat alakult ki” az ókori vallási érában.

 4. Az „egyiptomi és a zsidó”

 Popper azt írja „e két szóval[14]az egyiptomi és a zsidó, sokat elmondtunk”. Valóban e két szóval leírható a Szentírás üzenete, biblikus olvasatban is. De vajon ugyanarra gondolunk-e? Biblikus értelemben, a mai ember, miközben „istenélményért” Egyiptomba utazik, nincs tisztában azzal, hogy e civilizáció veszte vallási eltévelyedésében rejlik, és istenek ott sohasem voltak. Az Egyiptomból való Kivonulás tanulsága: Isten a világ ura, de aki bálványokban reménykedik, az végül csalódik és nagy veszteség éri. Jeremiás így ír erről: „Azt mondja az Úr, Izrael Istene: Íme, elhozom szolgámat Nebukadnezárt, Babilon királyát… Azért jön, hogy megverje Egyiptomot… Lángba borítja majd Egyiptom isteneinek templomait, elégeti, vagy elhurcolja ezeket az isteneket. És ahogy a pásztor kitetvezi a subáját, úgy tetvezi ki Egyiptomot.”(Jer.43,10-12). A mágikus kultuszok hiábavalóságáról szól Mózes kígyóvá változott botja, mely elnyeli a varázslókét. A fáraó napisten fikciója is csúfos kudarcot vall és büntetést von magára. A próféta azt írja: „A fáraó az alvilág legaljára taszíttatott” (Ez.31,14).Az ok-okozat is világos:„Szíved felfuvalkodott, s azt mondtad: Isten vagyok, és az Isten trónján ülök a tenger közepén. Noha ember vagy, nem Isten, szíved mégis Isten szívéhez tetted hasonlóvá.” (Ez.28, 2) Végkonklúzió, hogy hamis hiedelmek, bálványhitek mételyezik meg az egyiptomi ember és Isten kapcsolatát.

 Az ókori vallási korszakban a „gonosz szellemek” működése következményeként a kígyó lelkeket szerez, amit „Isten be nem avatkozása” korszakaként értelmezhetünk, a rákövetkező időszak kinyilatkoztatott vallásának tükrében. Az Ószövetség a figyelemfelhívás korszaka, mely bejelenti a „félrevezetést”, rámutat a „másik” szellemvilág működésére, mely az emberiség kezdete óta Istentől téríti el az embert. A lelkek megmentésének kezdete már az ószövetségi szövetségkötéssel megkezdődik, és Jézus áldozatával teljesedik be. A „lélekhalászok” azaz Jézus apostolai megkezdik működésüket, mely harc az ember megmentéséért a mai napig tart.

 Az antikvitás, hellenizmus, az egyiptomi vallás, az indiai vallások egyöntetűen vallják az örök körforgás, a „minden –Egy” tanait, amire a zsidó-keresztény vallás nemet mond. Szent Pál azt írja Isten szándékáról:„Lerontom a bölcsek bölcsességét…”(1Kor.1,19). Máshol: „A görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük..”(1Kor.1, 22-23.) „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket..”(1Kor.1,27).Azt mondja: „A tökéletesek körében azonban mi is, bölcsességet hirdetünk. Nem ennek a világnak a bölcsességét, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét ” (1Kor.2,6-7.)

 A „világ-bölcsessége” a „lett” filozófiák, és az isteni kinyilatkoztatás kerül itt ellentétbe. Ahogy Isten a zsidók egyiptomi kivonulásának idején figyelmeztetett arra, hogy „ez a nagy okoskodás” vezetett Egyiptom bukásához, és a zsidóság elkülönülését kérte, ugyanúgy Jézus apostolai is a görög bölcselet, a közel-keleti kultúrkör bálványhiteitől való elhatárolódásra hívnak. Akkoriban a római császárkor görög szellemmel itatódott át, a különböző kultuszok keveredtek. Az Isis-Osiris-Hórusz, a phrügiai Attisz–kultusz, a szíriai Adónisz, a perzsa Mithrasz, Demeter, a görög Dionüszosz hellenisztikus misztériumai terjedtek.

  A történeti kor megdönti, az önmaga istenségében gyönyörködő ember önmegváltó ideáját. Keresztes Szent János azt mondja:„Vedd figyelembe, mily kárhozatot hozott az angyalokra, hogy saját szépségüknek és természetes kiválóságaiknak örültek, és azokban tetszelegtek. Ezen öröm miatt lettek gyűlöletesekké és jutottak a kárhozatba”.[15] – Ha a Biblia leírható két szóval, mint az egyiptomi és a zsidó, akkor mindez elmondható az „egyiptomiról”. Ő ugyanis az ókori, alapjaiban közös vallási paradigma jelképe „mind valós, mind átvitt értelemben”. De mivel írható le a zsidó?

A popperi posztmodern nézőpont szerint „a zsidóság magába szívta a korszak legmagasabb rendű spiritualitását, elvitte magával az egyistenhitbe, Kánaánba, szerte a világba.”[16]Ez nemcsak idézett szerzőnknél található, de ezt láthatjuk Jan Assmann egyiptológus elemzésében is.[17] A „Mózes az egyiptomi” című könyvében azt állítja, hogy Mózes az egyiptomi vallást építette be az egyistenhitbe. Ezeket nevezhetjük a posztmodern tudat könyveinek, ám mást mond erről a Biblia. Az idézett szerzők, biblikus értelmezésben azt gondolják a zsidóságénak, ami ellen fellépett. Az Írás Isten „ellenségének” tulajdonítja azt a tevékenységet, mely ellentétébe fordítja át az igazságot, így keltve zavart a kereső emberek körében. Biblikus közvetítésben a zsidóság „tanúvá” vált a történeti korban. Környezetével szembeszállva Isten küldötteként feladata éppen e mágikus pogány kultuszoktól való eltávolítás volt.

 A „bűn neve Egyiptom és Babilon, mind valós mind átvitt értelemben”- olvashatjuk a Bibliában. A zsidóság nemet mondott az egyiptomi vallási kultuszokra, majd nemet a kánaáni pogány szokásokra, sőt az egész ókori hit és szokásrendszerre. Életüket már Ábrahámtól, az első szövetségkötéstől, de megerősítve Mózestől kezdve, áthatja a vallásos szellem, ami az ókori vallási paradigmára mondott Nem, és a történetire, Istenre mondott Igen. Első dolog az elhatárolódás volt. Mózesen keresztül azt üzeni az Úr: „Ne viselkedjetek úgy, ahogy Egyiptomban szokás, ahol laktatok és ne viselkedjetek úgy, ahogy Kánaán földjén szokás, ahová vezetlek benneteket!”(Lev.18,3). Ebben már benne van, hogy az egyiptomi ember ellentéte lesz a zsidó, sőt az egész ókor ellenlábasa. Nem viheti tehát magával az egyiptomi vallási kultúrát, mert az lesz Istentől kapott feladata, hogy megcáfolja azt. Isten a prófétákon keresztül mindig emlékezteti feladatára. A sivatagi vándorlás során még tanulja, mit jelent „Isten népének” lenni, mire szól a „kiválasztottság”. A legelső kemény lecke, az egyiptomi szokásból megmaradt bika-kultusz felélesztése kapcsán éri a népet. Az „aranyborjú” elkészítése több ezer ember halálát okozza, hiszen éppen a bálványok kiirtására szól a szövetség. Nekik ugyanis modellé kell válniuk környezetük számára, hiszen az Úr „szövetségládáját” tartják maguknál.„Ne fertőztessétek magatokat, ti, akik az Úr szent edényét hordozzátok!”(Iz.53,11)- hangzik a figyelmeztetés.

 Isten azt mondja a Sínai hegy lábánál: „Magatok vagytok a tanúim -… a szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy az emberek megtudják és higgyenek nekem, és megértsék, hogy én vagyok. Előttem isten nem alkottatott, és utánam sem támad soha. Egyedül én vagyok az Úr, rajtam kívül nincsen szabadító” (Iz.43,10-11). - miközben az egész nép hallja szavát. Jézus, apostolainak, akik ugyanabból a zsidó népből származnak, hasonlóan fogalmaz, amikor azt mondja: „Tanúim lesztek!” Máshol: „Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok, ezeknek. (Luk.24,47-48) A „zsidó” ha jellemezni akarjuk, a „választott”, Isten „szent népe”, a „tanú”. Nevükhöz fűződik az eddigiek értelmében, Isten létének bizonyítása a világban.

  A „körülmetélés” a szövetség látható jele Isten és a zsidó ember között. Popper erről azt mondja: „van, ahol a körülmetéléssel veszik fel az embert Isten szövetségébe. Van, ahol megkeresztelik. Van, ahol tudják, hogy a születés visszatérés.”[18] Erről való gondolkodása, párhuzama, szinkronban van a posztmodern „anything goes” fogalmával. A „minden virág virágozhat, ez is jó, az is jó” gondolatiság eredetileg az ókori értékrelativizmus sajátja volt. Ezzel azt vallja, ezek a transzcendens különböző megnyilvánulásai, a hegyről készült különböző fénykép, amely mind egyenlő értékű. Isten azt mondja népének, hogy ne vidd be az „átok alá került” tárgyakat házadba, mert te is átkozottá válsz. Biblikus olvasatban, Popper beviszi és a szent dolgok mellé helyezi. A reinkarnáció antik és keleti hite így egy lapra kerül az isteni szövetséget jelző körülmetéléssel, és a jézusi vízkeresztséggel. A posztmodernben fel sem tűnik, hogy a Szent és a bálvány egy házban lakik.

 5. Ambivalens istenkép a pszichológiában

 Az egyiptomi/ókori istenkép a világ Teremtőjével való keverése mutatkozik meg, mind a jungi, mind [19]e pszichológusi Jób könyvének elemzésében. Biblikus értelemben, újra a megcáfoló a megcáfolttal keveredik a tanulmányokban.  A hermetikus tanok gondolják azt, hogy az ember az „istenek”(bálványok) fölé emelkedik morálisan, amit Jung átvesz, de már az Ószövetségben megmutatkozó Teremtőre alkalmaz. A két paradigma, az ókori és a történeti egybemosásából adódik az isteni lényeg, mint kezdetben differenciálatlan ősmatéria felfogás, ami később fejlődik és kezdi elérni az ember morális szintjét. Ez szülte a Jób morálisan az Isten fölé emelkedő képzetét a pszichológusi értelmezésekben. E vegyítés, nem tesz különbséget az ókori ambivalens ősanyag és e nézeteket megdöntő személyes Teremtő között. Istent, aki maga a morál, és aki morális törvényt ad az embernek, éppen „morális vereséggel” jellemezni, nagy ellentmondás. Jób kapcsán, figyelmen kívül hagyja mindkét elemzés, hogy Isten próbára teszi az ő választottait. Másrészt az a tény is elfelejtődik, hogy életének csupán egy rövid szakaszáról van szó. Jób valójában a kísértés próbáját kiállt ember, aki a végsőkig kitartott Isten mellett, így sokszorosan kapta vissza, amit elveszített. Jób megelégedve, anyagi javakban bővelkedve hal meg, hálát adva Istennek.

 6. Mit jelent a név: Ószövetség és Újszövetség?

  A [20]pszichológusi vélemény miszerint Pál, aki elkezdte használni az Újszövetség szót azt jelezte ezzel, hogy a régi csak akadály és a Tóra törvényeire nincs többé szükség. Jézus viszont egyértelműen kijelenti: „Bizony mondom nektek: Míg ég és föld fennáll, egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, hanem beteljesedik az egész” (Mt.5,18). Máshol is megerősíti ezt, amikor azt mondja „az Írás nem veszítheti érvényét”(Ján.10,35). Azt is érthetővé teszi”Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy tökéletessé tegyem”(Mt5,17-18).

A bibliai üzenetek visszatérő eleme, hogy két szövetség köttetett és mindkettő egyformán érvényes. Mindegyik az üdvösség útját írja le, megmutatva már az Ószövetségben, hogy Jézus fogja beteljesíteni azt. Az Ószövetség az Isten szeretetére, a hamis „istenek” leleplezésére, a Teremtőnek a világgal való megismertetésére és törvényeinek közhírré tételére teszi a hangsúlyt. A „választott nép” itt közvetítő lesz, mert tanúként van jelen Isten cselekedeteinél, sőt személyének érzékelésénél a pusztában, és a Sínai hegy lábánál. Az Ószövetség másrészt előkészíti, előre jelzi Jézus útját. Az Újszövetség a választott népből támasztott Emberfia feladatának betöltését írja le, az apostolok ugyancsak a „tanúság”, majd a hirdetés szerepét teljesítik be Jézus mellett. Ő azt mondta: „nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon”(Ján12,47-48).

 Az Ószövetség Isten szövetsége Izraellel, ahogyan a pszichológus írja, de mire kötődik a szövetség? Azt mondja, az ember megszentelődik Istenben, és Isten meg az emberben. Ez azonban csak egy vetülete a dolognak. Biblikus nézőpontból a szövetségre valójában azért volt szükség, mert Isten úgy ítélte meg az ókori ember helyzetét, hogy az üdvösségből bűnössége okán kizárja magát. A vízözön utáni nemzetség ismét romlottá vált, a vallási eltévelyedés zsákutcájába tévedt, ahogyan a paradicsomi bűn is szellemi volt. Az Ószövetség tehát ebből akarja kivezetni az embert, „mert Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön”. Az Újszövetségben Isten tovább folytatja az üdvösségre vezetés útját, és beteljesíti az ószövetségi ígéretet Jézusban „hogy az embernek örök élete legyen”.

 A pszichológus az Újszövetség céljának azt mondja, hogy „az emberből isteni tökéletességű lény válhat”. Valószínű az ókori „önmaga istene” ideájára gondol. Lehetséges figyelmen kívül van hagyva a „Megváltó” tett, ami lélekmentővé lett. Popper úgy gondolja:[21]„Most már ki-ki szíveskedjék saját maga munkálkodni a saját üdvösségén”. Talán az önmegváltás ókori/keleti paradigmájára gondol? Az evangéliumi jó hír az volt, hogy van a világnak Megváltója, aki nem „isteni tökéletességű lénnyé”, hanem bűntelenné, így „új emberré” tesz. A személyiség átalakításán Jézus munkálkodik, nem az emberi erőlködés, hanem az odafordulás által.

 7. Állatfejű bálványok, bábeli zűrzavar

 Az ókori szatíra mestere Lukianosz, kicsúfolja az egyiptomi hitet, az állatfejű vagy állatszimbolikával rendelkező bálványok imádatát, amit a mai ezoterikus szemlélet „nagyszerű és rejtélyes bölcsességnek” vél. Szintén ebben a hitben osztozik Rudolf Steiner[22] a gnosztikus és keleti gyökerű antropozófia atyja. Popper az egyiptomi hit egy olyan értelmezését adja, miszerint a „szfinx emberi arca az oroszlántestben jelzi”az állati létből való kiemelkedést.[23] Mit szóljunk ehhez? A mai napig sok elmélet szövődik az állatfejű bálványimádat köré. A magyarázat nagy valószínűséggel az extatikusok, ókori aszkéták, jógik, sámánok szellemvilági átjárásában rejlik. Az ókor állatfejű istenképzete Egyiptomban, Indiában, a sámán „totemállat” víziója hasonló forrásból eredhet, annak a „másik” szellemvilágnak a látványából, amiről a Biblia elítélően ír. Az extatikusok, a sámánok okkult gyakorlatai a lélek testtől való elválasztására törekednek, hogy benézzenek a „függöny mögé” és amit ott látnak, mint „isteni” igazságot terjesztik. Valószínű az alvilági labirintus „gonosz szellemeit” látják és hiszik isteneknek, akiknek lelke már eltorzult alakban látható, gonoszságuk jellege szerint. Az állati és más szörnyalak a gonosszá vált lélektest, hiszen a halál után, minden álarc lehull, mindenki azt az alakot viseli, ami saját jellege.„Átváltozunk egy szempillantás alatt”- mondja Pál. A mennyben angyalian szép lények laknak, ami lelki tartalmukat tükrözi, ám a gonoszság gonosz alakot ölt. A zsidó rabbinikus irodalomban a gonosz ember „majommá változik” halála után. Valószínű az erős ösztönkésztetésű, ösztöneit korlátlanul kiélő ember jellege fejeződik ki majom alakban.

 Plutarkhosz, aki az egyiptomi isteneket daimonoknak(démon) tartja, azt mondja, az egyiptomiak azért tisztelik az állatokat „mert bennük látják az istenek hatalmának valamiféle homályos képmását.” Másrészt arról ír, hogy a „rossz daimon része az állatias természet.”[24] Az állatfejű bálvány, az elefántfejű Ganésa Indiában, az állattestű szfinx Egyiptomban, vagy a sárkány alakú Marduk a közel-keleti bálvány, a jógik és az extatikusok vízióiból születethetett meg. Az ókori iratok régészeti feltárásával, a rejtélyhez sokkal közelebb jutottunk. Mind az Egyiptomi mind a Tibeti Halottaskönyv az állat alakú vagy fejű „istenekről” és démokonról ír, akikkel az alvilági labirintusban találkozik az okkult gyakorló. Itt az analógia nemcsak szimbolikusan van jelen az alvilági látványban. Mindezt megerősítik a keresztény szentek látomásai, akik pl. Máriát leírhatatlanul szépnek, de a sátáni alakokat állati torz alakban látják. Az „ellenség” ugyanis gyűlöli Isten szentjeit, akiket igyekszik megtámadni, így időnként megjelenik a szentek látomásaiban. Erről Jung is ír, amikor azt mondja, hogy „csak szenteknek van ördög látomásuk”.

 A második emberiség romlását a „bábeli zűrzavar” képe mutatja a Bibliában, ahol ennek következményeként alakult ki a nyelvek zűrzavara, így szétszéledtek a világban az emberek.(Ter11,1-9). Az Írás a nyelvek összezavarását a bűn következményének tartja:„Amikor egymással egyetértésben gonoszságot követtek el a népek, emiatt összezavarodtak.”(Bölcs 10,5)

 Mi volt a bűn? - találgatja Popper, és a gőgre tippel. Az ember égig érő tornyot akar, bizonyára ez lehet a baj. Biblikus olvasatban a bűn itt is ugyanaz, ami miatt Egyiptom elbukik, a bálványimádat. Az ókori ember, miután „az ég seregeit” hiszi isteneknek, nekik készíti a tornyot. A mai régészet eredményeként a közel-keleti mítoszok leírásaiban ez megtalálható. E szerint Mezopotámia bálványának, Marduknak készül a magas építmény.[25] Az ember egészen közel akar kerülni „isteneihez”, ezért a nagy igyekezet. Számos mezopotámiai zikkurát maradt fenn, ami őrzi ennek a kornak hiteit egyben örök mementóként a Bibliában megfogalmazott bálványimádat bűnének bizonyítékát.

 8. Mi a „lélekhalászok” munkája?

 Elemzőnk a világvallások közötti különbséget taglalja. Jól látja, hogy [26]”minden vallás keletkezésénél egy nagy szellem áll”. A további meglátásai egyéni vélekedést, illetve posztmodern gondolatiságot tükröznek. Szerinte ezek a nagy szellemek Isten által kiválasztott megtestesült istenek, ahogy ezt az indiai vallásban hiszik és megvilágosodottnak nevezik. Ekképpen mindegy, hogy Mohamed, Krisztus, vagy Buddha. „Minden vallás ugyanazt tanítja, csak egy más kultúra más nyelvén, és problémavilágában, más hangsúlyokkal”.[27] Biblikus látásmódban egészen másról szól a tanítás. A mai valláskutatások alapján elmondható - jóllehet a közel-keleti térfélen történtek a biblikus történések, és a rájuk mondott isteni ítélet - India ugyanabban az ókori vallási paradigmában van. Bár alapjaikban közösek, vannak különbségek a tanok között. Az ókorban területenként különböző jellemzőkkel bíró, más-más „istenek” léptek fel, és egymás között harc folyt a területekért. Ez jól kiolvasható az Egyiptomi Halottaskönyvből, de a sámángyűjtésekből is. Jóllehet ez utóbbinál nem istenekről, csupán egymással harcoló szellemekről beszélnek, melyek bika, vagy más állati alakban küzdenek a területért, azaz szellemi befolyásuk határaiért. A megszerzett területeken, aztán kiterjesztik befolyásukat az ott élő emberekre, különböző „tanításokat” adva nekik, médiumaikon keresztül.

  A médiumot most általános értelemben használjuk, a megváltozott tudatállapotban lévő embert értjük alatta, aki lehet sámán, mély meditációba merült jógi, hiszen ebben a nyitott állapotban az ember elérhető, számára információ adható át. Az információ lehet a mindennapi életre szóló közlés, mint a sámánok esetében, de lehet valamilyen spirituális tanítás, amiből kialakul egy–egy vallás, valamely hiedelem-rendszer. Azok az emberek, akik az adott tanításban hisznek, annak a szellemnek a tulajdonába kerülnek, azaz „fogságba” esnek. A Biblia célja, hogy az alvilági kapcsolatokon alapuló gyakorlat helyébe az Isten megismerése lépjen, mely az „életre vezet”, így az embert a „sátán fogságából” kimentse. Jézus azért kéri apostolaitól, hogy a szabadítást hirdessék mindenütt a világban: „hátha megadja nekik az Isten a megtérést, felismerik az igazságot, és kikerülnek a sátán kelepcéjéből, aki foglyul tartja őket, hogy alávessék magukat akaratának.”(2Tim.2,25)

 Jézus azt mondja apostolainak: „ezentúl lélekhalászok lesztek”. A sátán csapdájából való kimentés műve ezzel megkezdődött, ami az idők végezetéig tart. A „kígyó” és démonai a mai napig szedik áldozataikat, ugyanolyan intenzitással, mint az ókorban. A XX. századtól megkezdődött az ókori tanok felélesztése, az ősi okkult technikák terjesztésén keresztül, a szellemi nyitott állapot létrehozása. A megváltozott tudatállapot technikáinak, teljes arzenálja megtalálható ma már a nyugati országokban is. Például a sámántánc, a meditáció, jóga alkalmassá teszi az embert a szellemi befolyásolásra, olyan inspirációk és vallási tanok befogadására, amivel magához láncolja az embereket. Így lelkére jogot formál halála után. Az ószövetségi leírás szerint az emberi lelket ketten kísérik a halál után, a védőangyal és a sátán, akik azon vitatkoznak, kié a lélek, Istené vagy a sátáné? A sátán győzködi Istent, hogy életében rá hallgatott, így övé a lelke. Ezért van nagy jelentősége, a „levegőégben lakó”, „láthatatlan földi hatalmasságok számára”, hogy megszerezzék a területet, a szellemi befolyást, a megváltozott tudatállapot gyakorlataival elcsábított ember fölött. Mára a keresztény Európában az emberek nagy része meditál, jógázik, drogot használ, tehát szellemileg nyitott tudatállapotba kerül, így észrevétlenül kiterjeszti rá befolyását.

 Honnan a gonosz? - veti fel a kérdést[28] pszichológusunk. Felsorolja a különböző vallások felfogásait a bűnről, gonoszról. Azt mondja, a sátánelméletek sumér, asszír, babilóni káldeus elemek. Kétpólusú szellemvilágot feltételeznek, jó-rossz szellemi centrumok vannak, melyek egyenlő, egymástól független hatalmak. Amiről beszél, valóban megtalálható az ókori világban, az Egyiptomi Halottaskönyvben is, a szellemek, daimonok egymás elleni harcaiban. A zsidóságban, az Isten által teremtett lény a sátán, akit Jób könyvében láthatunk. Popper megkülönbözteti a fényhozó sátánt és Ahrimánt, aki lelkeket akar rabolni. Jól látja, hogy a kereszténység ördögtana, az angyalbukásban található. Ám olvasatában a paradicsomi csábítás nem bűn, mert a jó és a rossz tudását hozta. Fejtegetései nem ahhoz a felismeréshez vezetnek, amit a Biblia kínál, hogy „Minden jó az Istentől száll alá”. Isten csakis jót tud teremteni, hiszen ő Szent és Jó. A Biblia azt írja, a gonosz ott van a teremtés kezdetén és félrevezeti az embert, ő Isten „ellensége”. A pszichológus tolmácsolásában a gonosz, a kígyó paradicsomi cselvetése viszont pozitív tetté minősül. A Biblia és prófétai források „bukott angyalokhoz” kötik a gonosz működését, akik már az ember előtt létező szellemi lények voltak, ám akaratukban elfordultak Istentől így gonosszá váltak. Az „önmagában gyönyörködés” következtében jutottak a kárhozatba és erre csábítottak a Paradicsomban is. Később az emberek félrevezetését folytatták, amit az ókori politeizmusban láthatunk, a „gonosz szellemek” működésének következményeként.

 A Biblia mindkét része a kívülről érkező gonoszra hívja fel a figyelmet, ám Jézus működéséből már sejteni lehet, hogy az ember vágya, gonosza vonzza oda a hasonló gonoszban lévőt. Gyógyításai során kiűzi a gonoszt, amiből kiderül, hogy az ember teste lakása lehet a megszálló gonosz lelkeknek. Akit meggyógyít, egyben kiűzi a démont és figyelmezteti „Ne vétkezz többé!”. Isten az elszakadástól, az ő akaratától való elfordulástól védi az embert, a paradicsomi kígyótól, mert az azonos a lélek gonosszá válásával. Szent Ágoston arra a következtetésre jut, hogy „Minden jó Istentől ered, semmiféle olyan lény nincsen, amit nem ő teremtett „Az Istentől elfordult elvetemült emberi akarat megtévelyedése, magába fordulása a gonosz.” [29]

 Tanulmányunkban két nézőpontot mutattunk be. Egy 2000 éves európai bibliaértelmezést és korunk posztmodern látásmódját a Bibliáról. Az értelmezést bővítette a XXI. századra felhalmozott tudás a régészet és a vallástudomány területéről az egyik oldalon, a másikon pedig a posztmodern gondolkodásmód előrehaladott állapota. Az olvasót továbbgondolkodásra szeretnénk sarkallni, stílusosan, „ki-ki szíveskedjék” eldönteni, milyen gondolati szférában szeretne helyet foglalni, üdvösségéről gondoskodni.

Irodalom:

 Biblia Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás Bp., Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1976.

Ószövetség/Ótestamentum: Válogatás a Vizsolyi Bibliából (fordította: Károlyi Gáspár) Bp., Európa kiadó, 1997.

 Egyéb forrás:

 Assmann, Jean: Mózes az egyiptomi, Osiris, 2003

 Egyiptomi Halottaskönyv(eredeti)(fordította: Bánfalvi András), A fordítás alapjául szolgáló mű: Agyptischen Totenbuch, Bp., Farkas Lőrinc Imre kiadó, 2002.

Keresztes Szent János Aranymondásai, Bp., Budapesti Karmelita Zárda, 1943.

Miller, Alice: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása, Osiris, 2002

Platon: A lakoma Phaidrosz, Ikon, 1994

Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz (fordította: W. Salgó Ágnes), Bp., Európa kiadó, 1986.

Popper Péter: Van ott valaki?, Bp., Saxum, 2001

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény, Bp., Saxum, 2004 

Popper Péter: Az Írás Az Ószövetség A Teremtés könyvétől Malakiás prófétáig, Bp., Saxum kiadó, 2004.

Popper Péter: Lelkek és göröngyök Pszichológiai írások, Bp., Saxum kiadó, 2005

 Steiner, Rudolf: A napkelet és a kereszténység misztériumai, Bp., Jáspis, 1994.

Steiner, Rudolf: Egyiptom mítoszai és misztériumai Új Mani-fest , Bp., 2001.

Szent Ágoston vallomásai (ford.) Dr. Vass József Szent István Társulat, Bp., 1999.

Trencsényi- Waldapfel Imre (szerk): Bábel tornya, Móra, 1964.