Györffy László Mózes:

Zsolt Béla és a népies írók háború utáni recipiálásának kommunista értelmezése

Tartalom

Bevezetés

Zsolt Béla és a Kommunista Párt vitája

Zsolt Béla anomáliája.

A kommunista válasz.

A vitázók politikatörténeti és életrajzi kontextusban

Zsolt Béla

Horváth Márton

Révai József

Lukács György

Illyés Gyula

Németh László

A vita értelmezése

Előzmények

A népiek „zsidókérdése” 1945 előtt

Darvas József „zsidókérdése”

Mindszenty „zsidókérdése”

A feszültség fokozódása 1946-ban

Zsolt Béla és politikai környezete a háború után

Zsolt Béla és a Kommunista Párt

Zsolt Béla és a Parasztpárt

Zsolt Béla és a „népiek”

Kommunista Párt és a „népiek” 1945 után

A népiek és a szocializmus

A kommunisták népi-urbánus koncepciója

A kommunisták és Illyés Gyula

A kommunizmus és a népiség „násza”

Befejezés

Bibliográfia

 

Bevezetés

    Magyarország 1945. április 4-én végleg megtisztult a német csapatoktól. Ezt a dátumot tekinthetjük Magyarország fasiszta elnyomásból való felszabadulásának. (Igaz, hogy a visszavonuló német erők által elhurcolt több ezer zsidó csak május 9-én szabadult fel a szövetséges erők jóvoltából.) [1]

    A koalíciós időszak Magyarországon új politikai-szellemi arculatnak a kialakulását eredményezte. Sok olyan gondolat támadt ebben az időszakban, amelyet a pártállami éra adoptált és fenntartott egészen a rendszerváltásig és továbbközvetített a demokratikus korszaknak. Így lehet az, hogy még ma is hallhatunk és megfigyelhetünk olyan jelenségeket, amelyek már közvetlen a háború után érzékelhetőek voltak. Mindez egy befejezetlen múlt kísértetét idézi meg, ami miatt a jelenből a múltra lehet következtetni és fordítva. Ezért a probléma alapos kutatása, részletes szemléltetése időszerű.

    Külföldi történészeknek köszönhetően számos tanulmány látott napvilágot arról, hogy az 1944 utáni Magyarországon hogyan tabusították, illetve használták fel politikai célokra a holokausztot. Gyáni Gábor utalva Regina Fritz monográfiájára, kimutatta, hogy a holokauszt csak  az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején vált a hivatalos emlékezetpolitika részévé. [2]

    Egy másik példa a népi-urbánus vita is, ami az 1930-években bontott szárnyat, a háború végéig kitartott, de ’45 után még mindig diskuzusok tárgyát képezte. Sőt a Múlt és Jövőben a Volenszky Paula által szerkesztett mustra tanúsága szerint még a rendszerváltás éveiben is parázs vitákat gerjesztett. [3] Mindkét problémát érintem a dolgozatban.

    Szemlélődésem középpontjában a Radikális Párt egyik vezéralakja Zsolt Béla áll, aki túlélve az első világháborút, majd a vészkorszakot, a háború után a magyar politika hangja tudott maradni. Az értekezései, diskurzusai nemcsak egy politikus, hanem egy túlélő szemszögéből mutatják be a holokauszt emlékezetének és az antiszemitizmus problémájának magyarországi realitását, karakterisztikáját közvetlenül a háborút követően. Zsolt Béla háború utáni politikai publicisztikája megfelelő kiindulópontja lehet a tárgy vizsgálatának.

    1947-ben Zsolt Béla a pártja lapjában megtámadta a Kommunista Pártot, amiért az nyitott a népi írók irányában. Révai József és Lukács György találkozott Illyés Gyulával és Németh Lászlóval.

    A Kommunista Párt nyilvánvalóvá tette, hogy partnert lát a népi írókban és kész recipiálni őket a párt szellemi munkájában, az országépítésben. 1947-ben, a közismert nevén koalíciós időszak (1945-1948) utolsó előtti évében, még nem volt egyértelmű, hogy a kommunisták egyeduralmi ambíciókat melengetnek. Olyan szálakat kezdtek szövögetni, amelyek már előrevetíthették, hogy valami nincs rendben a párt politikájával.

    Zsolt Béla az Érdekes találkozó című cikkében erkölcsileg megütközve teszi fel a kérdést, hogy miért kell újra központi szerepet adni olyan intellektueleknek, akik semmit nem tettek azért, hogy ne következzen be a soá, sőt bizonyos tekintetben együttműködtek azzal a korszellemmel, ami ehhez a tragédiához vezetett. Tehát a dolgozatomban erre a kérdésre igyekszem választ kapni.

    Hogyan és miért tudták a kommunisták a népi írókat maguk mellé állítani? A népi írók hogyan reagáltak a felkérésre, hogy működjenek együtt az alakuló hatalommal?  És mindezt mi előzte meg? Mi az a kapcsolódási pont, ami összehozta a kommunistákat és a népi írókat? Miért nem tartották a felek lehetetlennek – ahogy Zsolt Béla – hogy újra aktív szerephez jussanak a népi írók a politikában?

    Ahhoz, hogy kész válasszal álljak elő, szükségesnek láttam belemenni a kortörténeti előzményekbe is, hogy érthetővé váljon 1947 szellemi - politikai atmoszférája. Ehhez a Zsolt-vitában érintett szereplők életrajzát, illetve a népi mozgalom háború előtti történetét vizsgáltam.

    Majd rátérek a vita elemzésére, behelyezve abba a politikatörténeti és irodalomtudományi kontextusba, amelyben értelmezhetővé válik. Igyekszem megvilágítani és levezetni azokat pontokat, amelyek elvezetnek a kommunisták népiekkel kapcsolatos felfogásához és fordítva.

    Ehhez primér forrásként a kommunista ideológusok – Révai, Lukács és Horváth – illetve Zsolt Béla cikkeit, tanulmányait választottam.

Dolgozatom első fejezetében összefoglalom a Zsolt Béla és a kommunisták között kibontakozó vita lényegét és ismérveit, illetve meghatározom a vita tárgyát. Horváth Mártonnak a vitához való hozzászólását alaposan körüljárom, ugyanis az ideológus mintegy Révai és Lukács védőügyvédeként lépett fel a konfliktusban, a Révai által szerkesztett Szabad Népben. [4] Horváth szavai sűrítve adják vissza a kommunista irodalompolitika esszenciáját ezekben az években. 1950-ben kiadott Lobogónk Petőfi című kötetében összegyűjtött cikkeiből idéztem a politikust. [5]

    A második fejezetben a vitában érintett felek – a kommunista dogmatikusok, Zsolt Béla és két jelentős népi író - politikai, eszmei hovatartozását tekintem át, amivel bevezetem a vita értelmezését. Ezek az életrajzok nem teljességre, a szereplők életének és pályájának a részletes ismertetésére törekszenek, hanem olyan elemeket tartalmaznak, amelyek rámutatnak, sejtetik, hogy ki, és miért helyezkedett olyan álláspontra, ami 1947-es vitában is megnyilvánult. Ezek az életrajzok nélkülözhetetlenek, mert szervesen kapcsolódnak a  dolgozat további részeinek a logikájához, szerkezetéhez.

    Az életrajzok után, a harmadik fejezetben a vita tényleges elemzését tűztem ki célul. Itt három alfejezetben tárom fel a vita körülményeit. Az első alfejezetében szükségesnek láttam a népi írók háború előtti szereplésének felvázolását, mert így válhat világossá Zsolt Béla, és a kommunisták magatartása velük szemben az 1945 utáni vitákban. Az előzményekhez soroltam az 1945 és 1947 közötti eseményeket is. Ezen előzmények mind gyúanyagai lehettek Zsolt Béla indulatának 1947-ben.

    A második alfejezetben Zsolt Béla háború utáni politikai környezetét vizsgálom: a Kommunista Párt és a Parasztpárt aktivitásával foglalkozom. A Parasztpártban azért nézek körül, mert a népi írók szorosan kötődtek ehhez a politikai szervezethez. Zsolt Béla és a Parasztpárt kapcsolatának az ismertetése döntő fontosságú a népi írókkal való viszonyában is.

    A vita értelmezésének harmadik alfejezetében a Kommunista Párt szemszögéből fókuszálok a tárgyra. A kommunista dogmatikának a bemutatása játssza a fő szerepet ebben a részben. A kommunisták háború után jellemző ideologikus paradigmája a kulcs a népi írók recipiálásának és Zsolt Béla elutasításának a megértéséhez.

    A dolgozat befejezésében röviden áttekintem, hogy milyen eredményre jutottam a tárgy kutatásában. Választ adok arra a kérdésre, hogy igaz-e, vagy sem az a gyanakvás, amely a kommunisták és a népi írók háború utáni közeledését mételyezi.

    A munkám alapjául szolgáló szakirodalom megválasztásában nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy régi és recens anyagok egyaránt szerepeljenek. Primér forrásaim, mint például Révai József Marxizmus és népiessége, vagy Lukács György Írástudók felelőssége háború előtti anyagok. De az ő írásaikra épülő későbbi elemzésekre, vagy tankönyvekre is kíváncsi voltam, olyanokra, amelyek a szocialista érában születtek a hatvanas-hetvenes, illetve nyolcvanas években. Friss szakirodalmi művek, mint Ungvári Tamás Csalódások kora, Felperzselt országa vagy Karády Viktor Túlélők és újrakezdők című munkái nélkül a dolgozatom értelmezhetetlen lenne.

    A téma számos vonatkozása – a magyarországi „zsidókérdés”, a népi-urbánus vita, a kommunizmus tabusításai stb. - viszonylag nagy feldolgozottságnak örvend, ezért a munkám során sok kíváló anyagra támaszkodhattam.

    A dolgozatom végén található bibliográfiában olyan kiadványokat, publikációkat és internetes forrásokat tettem közzé, amelyek a téma szempontjából relevánsak és segítséget jelentettek a kutatásban.


Zsolt Béla és a Kommunista Párt vitája

Zsolt Béla anomáliája      

    A Magyar Radikális Párt hetilapja [6] a Haladás az 1947. április 10-i számában [7] közölte Zsolt Béla indulatos cikkét azután, hogy a kommunista párt szövetséget kínált a népi írók vezetőinek: Illyés Gyulának és Németh Lászlónak. A tárgyalás során Révai József és Lukács György találkozott a népi írókkal. [8] A Szabad Szó baloldali lap szerint „az összejövetel érdekessége formailag az volt, hogy Németh László ez alkalommal találkozott először a kommunisták szellemi vezéreivel, Révaival és Lukáccsal; tartalmilag pedig az, hogy ez az ismerkedés kitűnően sikerült”.

Zsolt a következőképpen vezeti fel a kifogását az eseménnyel kapcsolatban:

Nem is ütköztem volna meg tehát a négy szellemi kiválóság találkozásán, magánügyén, vagy pártügyén, ha az ünnepélyes nyomatékosság, amellyel a „Szabad Szó” ezt az eseményt nyilvánosságra hozta, nem idézte volna ellenállhatatlanul emlékezetembe, hogy Illyés Gyula és Németh László nem Révai Józsefnek és Lukács Györgynek adtak először ilyen „érdekes” randevút, de multjuk nagyon is gazdag az efajta irodalmi és politikai jelentőségű találkozókban. Még jól emlékszem, amikor a „Magyarország” című napilap a magyar szellemi élet fordulópontjaként ünnepelte a találkozót, amelyen Illyés Gyula és köre Gömbös Gyulával ült össze, baráti megbeszélésre... [9]

Zsolt szerint ekkor kezdődött az írók egy jelentékeny részének az árulási folyamata, amelynek során a „bátrabbak és becsvágyóbbak” eljutottak a fasizmusig, az „óvatosabbak és alattomosabbak” pedig megelégedtek azzal, hogy hamis tanúi és haszonélvezői legyenek. Ezekben az években megszaporodtak az ilyen „nagy jelentőségű” találkozók, „históriai kézfogások”:

Folyton találkozott Valaki Valakivel, s egymást üzték a kézfogások: Bethlen kezdte Nagyatádival, s a végén kis hiján majd mindenki kezet fogott – Szálasival. Ha a Vörös Hadsereg fel nem szabadít bennünket, a leventéknek és a tányérsapkásoknak most iskolakönyvből tanítanák e találkozások dátumait, s hatásukat a magyar „sorsközösségre” és „hivatástudatra”. [10]

Zsolt a cikkében még megemlített egy találkozót, a lillafüredit, amelyre Szombathelyi Ferenc, volt vezérkari főnök hívta meg a népi írókat, hogy a háború folytatásához „friss elitcsapatot szervezzen belőlük”. Az ilyen és ehhez hasonló találkozók mind arra engednek következtetni – írja Zsolt – hogy Illyésék „elég könnyen kaphatók randevúra”, ha nem is mindenkivel, de a hatalom közelében feltétlenül. [11] Zsolt szerint Révai és Lukács idegenből, „kétezer kilóméter távolságból” bizonyos ambivalenciával viseltettek irányukban, mert enyhítő körülmény volt szemükben ez írók általuk nagyrabecsült tehetsége. Azonban a magyarországi zsidó értelmiség másként élte át a helyzetet:

A mi kezünkből ugyanis azok a kormányok verték ki a tollat, amelyeket ezek az írók udvaroncokként körülrepestek, s írásaikban időnként nemcsak politikailag és szellemileg, de erkölcsileg is igazoltak. (...) Bennünk Illyésék találkozásai nemcsak gyalázatos politikai emlékeket idéznek, de súlyos egyéni traumákat is aktiválnak: miközben ugyanis a magyar irodalom e kiválóságai halmozták a „találkozásokat”, közülünk sokan az állati lét legalacsonyabb fokán kényszermunkát végeztek a fasizmusnak, a defenzív osztály kínzókamráiban gyötrődtek vagy a börtönben ültek s dermedten hallgatództak, amikor celláik ablaka alatt antifasiszta munkásokat, intellektueleket és parasztokat akasztottak. [12]

     Zsolt azt írja, hogy a fasizmussal kollaboráló népieknek nem tartozik „nobilitassal”, mert egy alávaló korszak szellemi inspirátorai, vagy legalábbis bűnpártolói voltak, akik „kultúrájukkal” fedezték a kultúrátlanság őrjöngését:

  ...a lemészárolt apákat és nagyapákat, sőt a falhoz csapdosott unokákat sértenénk meg, ha rahabilitálnók őket azzal a nyárspolgári megokolással, hogy az író és a művész egyéni és közéleti erkölcstelensége a betű ólmával elkövetett európai tömegmészárlás után is bocsánatos bűn! [13]

     Zsolt szerint a népi íróknak felelősségük van abban, hogy hová jutott az ország 1944-ben, és ennek ellenére a háború után újra vezető politikai szerepre törnek.

    A következőkben arra keresem a választ, hogy mi lehetett az oka Zsolt Béla kemény hangvételének a népiekkel szemben és a Kommunista Párt milyen megfontolások alapján ült le velük a tárgyalóasztalhoz. Szemléltetni kívánom azt az ideológiai, irodalompolitikai világképet, amely ilyen és ehhez hasonló feszültségekhez vezetett a háború utáni Magyarországon.

A kommunista válasz

    Zsolt Béla cikke a Haladásban (1947. április 10) tehát a kommunisták és a népiek közeledését kifogásolta.  Illyéséket az ellenforradalom „önkéntes szolgáinak” nevezi. „Ezek az írók a múltban politikailag is vezetni akarták népünket és segítették odavezetni, ahová 1944-ben eljutott.” – írta. Zsolt szerint Illyésék mindig a hatalom árnyékába húzódó megalkuvók voltak, akik akkor Gömbössel, a „fasizmus miniszterelnökével”, ma Révaival és Lukáccsal „paroláznak”. „Illyésnek a hazaárulók, a betű méregkeverőinek szemétdombján volna a helye.” – állította.

    Horváth Márton, a Magyar Kommunista Párt egyik vezető tagja, ideológusa a Szabad Népben kelt a népi-kommunista affér védelmére Zsolttal szemben. Révai József és Lukács György által a kommunista párt részéről kezdeményezett találkozóval kapcsolatban megjegyzi, hogy az nem volt több egyszerű beszélgetésnél, vagy egy tárgyalásnál.

    Horváth éles hangnemben reagált Zsolt írására a párt elméleti folyóiratában, a népiek védelmében, a Szabad Népben, amelynek egyébként felelős szerkesztője is volt [14] :

Ez volt a szörnyű esemény, amely a méltán híres publicista szerint demokráciánk alapjait rendíti meg. A vélt veszély elhárítására Zsolt Béla oldalas vezércikkének nehéztüzérségét vetette harcba. Őt magát is elsodorta a felkiáltójeles mondatok tömege, s úgy látszik, kissé megszédült saját hangjától. Illyéssel kapcsolatban utcasarki erkölcsöket, sőt várbörtönt emleget... [15]

Horváth kitér arra, hogy a népi Németh Lászlóval és Illyés Gyulával kapcsolatos álláspontjuk nem változott e  találkozó hatására sem. Horváth Illyés integritását védi, igazolja:

Zsolt Béla Illyés írói, emberi és politikai magatartásából csak azt hajlandó észrevenni, hogy Gömbössel és Szombathelyivel találkozott, de dühtől elvakult szemmel fordul el attól a ténytől, hogy a legjobb Illyés a parasztsággal forrott össze és találkozott a magyar szabadságtörekvésekkel, sőt egyidőben a munkásmozgalommal is. (...) Mit feleljünk erre? Vannak vádak, amelyek önmagukat cáfolják meg s azokat jellemzik, akik hangoztatják. Zsolt vádjai ilyenek. [16]

    Horváth szerint azért értelmetlen Zsolt vádja, hogy Illyésék egykor Gömbössel, most meg a kommunistákkal paroláznak, mert a fasiszta érában a hatalom nem a nép kezében volt, illetve a hatalom és a nép között (lásd: parasztság) óriási szakadék tátongott. Ezért a népiek kénytelenek voltak megfelelni a nép mellett bizonyos mértékben a hatalomnak is. „Hadd emlékeztessük Zsoltot arra az egyszerű igazságra, hogy a hatalom addig rossz és addig ellenség, amíg a nép ellen használják.” – teszi hozzá. Majd az objektivitás hiányára hívja fel a figyelmet, amikor Zsolt a kommunisták elfogultságát nehezményezi:

Vegye kezébe Zsolt Béla Révai könyvét, mely tíz évvel ezelőtt íródott „Marxizmus és népiesség”-ről és Lukács könyvét az „Írástudók felelősségéről”: vajon tényleg az a véleménye, hogy, hogy a távol megszépítő ködén át szemlélték Illyésék működését? Vagy nem figyelte azt az éles és természetesen tárgyilagos kritikai állásfoglalást sem, mellyel mi, kommunisták figyeltük Illyés irodalmi munkásságát a felszabadulás óta? [17]

    Horváth szerint Zsolt Béla támadása megmerevíti a frontokat a „haladás hívei”, a demokraták között. Eközben pedig az igazi ellenség, a fasizmus, a reakció, a konzervativizmus képviselői bántatlanul tevékenykedhetnek. Illyésék a zsidókat legsúlyosabban korlátozó törvények idején „már egy magyar paraszti demokrácia előkészítésén fáradoztak”. Zsolt Béla, miután újra porondra léphetett a felszabadulás után, „szeretné megvonni a szólás és nyilvánosság jogát” azoktól az íróktól, akik a harmincas években közösen fáradoztak a jó ügyért. Mindehhez hozzáteszi: „A parasztság lebecsülése és meg nem értése rejlik ebben s az a pesszimizmus, mely a magyar értelmiség zömét, Illyésék híveit, táborát a jobboldalnak engedné martalékul.” [18]

    Zsolt Bélának arra a keserű megjegyzésére, miszerint Illyés és Németh László rehabilitálása lemészárolt apák és nagyapák, sőt falhoz csapdosott unokák megsértésével lenne egyenlő, Horváth a következőképpen reagál:

Zsolt Béla valahogy így gondolkozik: ítéljünk mi, akik megítéltettünk. Tetemre hívni csak az áldozatnak van joga – de nem veszi észre, hogy a teremtésben van más vesztes is, s a legnagyobb áldozat maga a nemzet. A Zsolt által képviselt kispolgári rétegnek, a túlélőknek csak az tesz jó szolgálatot, aki lebontja a válaszfalat, mely elválasztja őket a nemzet dolgos derékhadától: a munkásságtól és a parasztságtól. (...) Nem jól értette meg Zsolt Béla a lemészárolt és ártatlan áldozatok figyelmeztetését, mely inkább úgy szól az utódok számára: soha többé elkülönülve, ellenséges vagy közömbös tenger közepén! [19]

    Horváth azzal zárja cikkét, hogy az új politikai rendszer szellemi arcvonalán helye van minden írónak, a magyar dolgozó nép bármely rétegét képviselje is. Az a lényeg, hogy valóban képviseljék az új felállás érdekeit, és akkor „bocsánatos bűnnek” minősülnek a korábbi időszak „ingdozásai”. [20]

 

A vitázók politikatörténeti és életrajzi kontextusban

Zsolt Béla

    Az Országos Nemzeti Bizottság 1945. szeptemberi ülésén engedélyezte a Magyar Radikális Párt indulását. Az MRP a Jászi Oszkár által alapított és az őszirózsás forradalommal bukott hasonnevű párt utódjának vallotta magát. Eklektikus, elvi, világnézeti programját csak a napi politikai csatározásokban, választási hadjáratokban fogalmazta meg. [21]

    Ezt a pártot még 1944 novemberében, a nyilas uralom időszakában alakította meg Budapesten illegálisan Csécsy Imre. Csécsy még akkor felvette a kapcsolatot Szakasits Árpáddal, a szociáldemokrata párt egyik vezetőjével, későbbi államminiszterrel [22] , és abban állapodott meg vele, hogy a két párt a felszabadulás után együtt fog működni. [23]

    A felszabadulás után azonban a szociáldemokraták erről a megállapodásról egyszerűen „elfeledkeztek”. Ennek ellenére a radikálisok 1945 tavaszán is sürgették a megállapodás végrehajtását, és a szociáldemokraták segítségét kérték a párt működésének elismertetéséhez. Az MRP szervezése és hivatalos elismertetése igen lassan haladt előre. [24]

    Az Országos Nemzeti Bizottság döntése, vagyis a párt hivatalos elismerése után végre az MRP is megrendezhette budapesti „zászlóbontását”. A párt sajtóorgánuma, a Haladás 1945. október 1-én jelent meg először. A lapot Zsolt Béla szerkeztette. Egyike volt azoknak, akik éles hangon kérték számon az előző évek fasisztákkal és nyilaskeresztesekkel együttműködő közszereplőinek tetteit. 1947-ben pártja listáján még az országgyűlésbe is bekerült, s 1948-ban a párt elnöke lett. [25]

    Zsolt Béla álláspontjának a megértéséhez nélkülözhetetlen néhány alapvető dolgot ismerni az életéről. Zsolt pályájáról elsőkézből értesülhetünk két önéletrajzi írásából, a Villámcsapásból [26] , amely a háború előtt, és a Kilenc koffer címűből [27] , amely a háború után keletkezett, és a Haladásban folytatásokban jelent meg. [28] A Kilenc koffer töredékes mű, amely csaknem hetven esztendővel megszületése után egyre több nyelven hódít olvasókat. [29]

    1895-ben Komáromban született, író, újságíró volt. Az első világháború elsodorta a Babits hatására poeta doctusnak és esszéírónak készülő ifjú bölcsészhallgató terveit. Egészségügyi önkéntesként szinte az ország valamennyi katonai kórházát végigjárta – időnként ápoltként is; tüdőbaja igen korán jelentkezett – s a frontra is kikerült. [30]

    Az első világháború után az orosz frontról Nagyváradra tért vissza, ahol újságíró lett. [31]

    Az Erdély című újság szerkeztője és a Nagyváradi Napló, a Nagyvárad és a Nagyváradi Estilap munkatársa is volt. 1920-ban Budapestre költözött, ahol Bródy Sándor a pártfogásába vette, így az egyik szerkeztője lett a Tavasz c. irodalmi folyóiratnak. [32]

    A forradalmak után egy megváltozott, önérzetesebb Zsolt Béla jelentkezett mesterénél, Babitsnál: írásai harcosak voltak, politikai írásai kiábrándultságot tükröztek. [33] A Horthy-korszakban a rendszert bíráló írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt. Zsolt volt talán az egyetlen, aki a Horthy-korszak zsidópolitikáját szóba hozta, sőt alkalmanként támadásainak középpontjába helyezte. [34] gy kortársa így nyilatkozott Zsolt szellemi pályafutásáról:

Míg élt, míg dolgozott, az az igazságtalanság történt vele, hogy csupán mint ragyogó tollú újságírót ünnepelték, s a költőt, a regényírót elfeledték. Most történik vele a második igazságtalanság: mindenestől elfeledik. Az én nemzedékem szemében Zsolt Béla elsősorban költő volt. Nevét először egy könyvismertetésben olvastam. (...) Babits, aki a Toll idejében – a Nyugat mozgalom egységének veszedelmes megbontóját látta benne, s nem nagyon szerette, ha szóba került a neve, mindig elismeréssel emlegette a verseit és regényeit. Ő maga odaadta volna egész publicisztikáját azért, ha mint költő Baumgarten-díjat kap, vagy beválasztják valamely irodalmi társaságba. Nem láttam soha úgy örülni, mint mikor elmondtam neki, hogy Szabó Magda idézte Komárom című versét... [35]

    Ekkoriban politikailag a baloldalra sodródott, a szocializmus híve lett. Folyamatosan távolodott Illyés Gyulától és egyre nőtt közöttük a szakadék. Igaz, ez általában a népiekkel való kapcsolatában is elmondható volt:

Már régen megszakadt közöttük minden érintkezés, amikor hevesen vitatkozott velem, mert azt mondtam, hogy én jelentősebbnek tartom Illyés prózáját, mint verseit. A vita hevében úgy idézte Illyés verseit, hogy elnevettem magam: - Maga, Béla, sose volt urbanista, maga národnyik. – Ő is nevetett, de nem hagyta magát, tovább érvelt Illyés-versekkel-sorokkal, és keserűen mondta: - Senki sem ismeri úgy a verseiket, mint én. – A többes számban Erdélyi József is benne volt. [36]

    1925-ben a Magyar Hírlap és Az Ujság munkatársa, 1929–1938 között A Toll című radikális irodalmi lap szerkesztője, 1930-tól főmunkatársa is volt. [37] Az 1930-as évek vége felé gyakran tartózkodott Párizsban; a második világháború kitörésének a híre is ott érte. Először emigrálni akart, ám végül mégis hazatért. [38]

    A második zsidótörvény (1939:IV. tc.) után nem folytathatta az újságírást. [39] Visszatért pályakezdése színhelyére, Nagyváradra, regényeket, színműveket írt. Zsidó származása miatt 1942. július 16-án behívták munkaszolgálatra. Előbb Vácra, majd a megszállt Ukrajnába vezényelték. A rettenetes körülmények közül és a kegyetlenkedő keret markából Bajcsy-Zsilinszky Endre közbenjárására Csatay Lajos honvédelmi miniszter mentette ki egy látszatvád miatti eljárással, melynek folytán egy bírói ítélet alapján egy budapesti börtönbe került. [40] 1944 januárjában szabadult. Magyarország német megszállása után feleségével a nagyváradi gettóban kerestek menedéket. [41]

    1944 júliusában a Kasztner-vonattal Bergen-Belsenbe, majd Svájcba került. [42] Ezalatt felesége egész családját megölték az előző házasságából származó lányával együtt. Svájcban egy szanatóriumban gyógyították. De a rettenetes megkínzatások után meggyógyulni nem tudott többé: már öt év sem adatott számára. [43] A háború utáni írói minőségéről a kortárs így emlékezik:

A felszabadulás utáni költészetet olyan izgatottan olvasta, mint „valaha a Nyugat-ot”. Csorba Győző, Kálnoky László, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Szabó Magda nevét mindig megbecsüléssel emlegette. (...) Kellér Andorról tőle hallottam először, hogy „igazában népi író”. (...) versein kívül egy művét becsülte igazán, Nemzeti drogéria című drámáját. Ezt idézgette is, mindig ugyanazt. „Azt hiszi, hogy csak a paraszt lehet szerelmes a földjébe? ... Van olyan drága nekem ez a bolt, mint parasztnak a föld, mert ebben is kenyér termett.” [44]

    Csécsy Imre még 1944-ben, az illegalitásban látott hozzá, hogy újra szervezze a polgári radikalizmust: párttá, melynek 1948-ig elnöke, majd országgyűlési képviselője lett. Pártja a felszabadulás másnapján is csak kínos-keservesen szerveződik. Rákositól azt a tanácsot kapta, hogy pártalakítás helyett a radikálisok lépjenek be más pártokba, azokon belül „hassanak a jó irányba”. [45] Az 1945-ös választásokon a mégis létrejött új radikális pártnak egyetlen képviselője sem jutott be a parlamentbe. Ennek előrelátható, társadalmilag elég jól körvonalazható oka volt. Csécsy radikális pártjának éppúgy nem volt komoly társadalmi bázisa, ahogy nem volt annak idején Jászi Oszkár radikális pártjának sem – aki pedig az értelmiség legjobbjait tudta magával ragadni. [46]

    De a pártok számszerű erejével nincs mindig arányban egy-egy kiváló sajtóorgánumuk országos hatása. Ilyen volt a Haladás, a radikális párt nagy rotációs hetilapja, amelyet Csécsy 1945 őszén indított meg, és amelynek főszerkeztői tisztét hamarosan Zsolt Bélának engedte át. [47] Zsolt Béla a lapban elsősorban a fasizmus maradványai ellen vívott megalkuvás nélküli harcot, egyébként is csaknem mindenben a munkáspártok programjához igazodva. Egyet kivéve: a népi írók jó része iránt régtől fogva bizalmatlan Zsolt Béla, a közös front egy másik szárnya, a koalícióban is helyet foglaló Nemzeti Parasztpárt ellen ádáz polémiát folytatott. [48]

    1949. február elején elhúnyt Zsolt Béla, vele együtt a Haladás is megszűnt, és a párt is összeomlott. [49]

Horváth Márton

    1906-ban született, nagypolgári (műkereskedő) zsidó családból származott. 1926-ban beiratkozott a Királyi József Műegyetem Építészmérnöki Karára. 1931-ben a KMP tagja lett, egyetemi tanulmányait megszakította. 1932-ben lakbérsztrájkok szervezése miatt letartóztatták, vizsgálati fogság után néhány hónapra internálták. 1935 januárjában ismét letartóztatták, a Vasas című szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztéséért 12 évi börtönre ítélték. 1940-ben kiszabadult, ezután illegalitásban élt, mivel Budapestről kitiltották. [50] Röpiratokat nyomtatott és terjesztett. 1941 végétől az illegális Szabad Nép munkatársa és egyik szerkesztője. 1942 tavaszán másokkal együtt ismét letartóztatták és 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1944 márciusában színlelt betegsége miatt büntetését megszakították. 1944 nyarán kapcsolatba lépett a Békepárttal, tagja lett a párt Központi Bizottságának, ő tartotta a kapcsolatot a Katonai Bizottsággal. Kevéssel ezután ismét elfogták. 1944 novemberében Németországba akarták szállítani, a tehervagonból azonban Komárom előtt 3 társával együtt megszökött. 1945 januárjában és februárjában az MKP Központi Vezetősége propaganda osztályának vezetője lett. 1945 márciusától 1950-ig a Szabad Nép felelős szerkesztője. [51]

    Horváth Márton zsidó származása és a Kommunista Pártban való erőteljes, ideologikus szerepvállalása tekintetében nem árt hangsúlyozni, hogy 1945 után egyedül a Kommunista Párt ideológiája és társadalomterve ígért teljes szakítást a régi rendszer társadalmi gyakorlatával (hiszen a koalíció másik három nagy pártja már korábban is legálisan működött). Karády Viktor társadalomtörténész szerint, e párt ideális gyülekezőhelyül szolgálhatott azoknak, akik számára a régi rendszer a legidegenebb volt az elszenvedett faji, és sokszor politikai üldözések következtében:

A forradalmi erőszak elvét és gyakorlatát különösebb nehézség nélkül elfogadták az ’ellenerőszak’ ideológiája jegyében, különösen, ha politikai tájékozottságuk, vagy mozgalmi múltjuk erre előkészítette őket. A káderszerep vállalásának csoportlélektani ’ára’ így viszonylag alacsony volt, különösen akkor, amikor a pozitív integrációban kollektív keretben vettek részt, fennmaradt családjuk, baráti közösségük, társadalmi mikromiliőjük egyéb tagjaival együtt. Mi több, morális habitusuk jelentős részét át is tudták menteni a káderszerepbe – természetesen jó adag hamis tudat segítségével -, amennyiben ez a szerep nem csak, és valószínűleg nem elsősorban, jól felfogott szűk és tág értelemben vett csoportérdekeik kielégítését tette lehetővé, hanem egyben távoli és szublimálható érdekeket szolgált. [52]

    A kommunista múlttal rendelkező túlélők száma minimum 1000 és maximum 4000 körülire becsülhető. A tényleges zsidó káderjelöltek számának becslésénél ezt a számot elvileg meg lehet emelni a Szociáldemokrata Párt megfelelő aktív tagjaival, akiket az egyesült MDP is átvett. Emellett ide számíthatjuk a külföldről (főleg Szovjetunióból) visszatért emigránsokat, valamint a baloldal aktív szimpatizánsait is. A lényeg az, hogy a „hozott politikai tőkével” rendelkező zsidók mindenképpen csak a kommunista nómenklatúra funkcióinak kis hányadát tölthették be. Valószínűleg ez a kisebbség volt hivatott az átlagosan legfényesebb káderkarrierekre. [53]

    Horváth Márton viszonyát a káderszereppel úgy summázhatjuk, hogy anticipált, előzetes politikai befektetése igen nagy volt, és ennek megfelelően sikerelvárása is maximálisnak mondható.

    Karády szerint az, hogy az új rendszer első fázisában a zsidó származású vezetők látványos túlsúlyban voltak a pártapparátus uralkodó grémiumában, nem a pozitív integráció szülötte, hiszen szerepükre hosszú évtizedek óta készültek. Mivel az 1919-es Tanácsköztársaság vezetőségének nagy része is közülük került ki, érthető, hogy a két háború közötti emigrációban és mind a legális, mind az illegális munkásmozgalomban számottevő volt a részvételük. A zsidó vezetők merev, szektás, bürokratikus (később erőszakos is) politikája nagyfokú társadalmi gyökértelenségük és sajátos történelmi helyzetük gyümölcse lehetett. [54]

    A doktrinér zsidó pártvezérek zsidóságával kapcsolatban Karády a következőképpen fogalmaz:

Már eleve erősen „asszimilált” családokból százmaztak. Mégis, távolságuk a zsidóságtól elsősorban a „mozgalommal” való életre szóló és kizárólagos érzelmi, intellektuális és politikai-társadalmi azonosulásból fakadt. Ilyen értelemben a zsidósághoz fűződő „kapcsolatukat” már nehezen lehet az asszimiláció mégoly tág kategóriájába illeszteni: a zsidó partikularizmus és identitás irányában tanúsított, valószínűleg teljesen őszinte közömbösségük – amelyet persze politikai vakságként is értelmezhetünk – már abban is kifejezésre jutott, ahogy „komplexusok nélkül” (mint akik túl vannak a zsidó származás kompenzálásának a gondján) elfoglalták az újjáalakuló magyar államnak nemcsak a tényleges hatalom szempontjából fontos, hanem történelmi szimbolizmusukban is legérzékenyebb kulcspozícióit. [55]

    A magyar zsidók sorsának, üldözésének a tabu alá helyezése a nyilvánosság minden területén megtörtént: a sajtóban, a történelmi kutatásban, a szépirodalomban, a művészetben egyaránt. A tabuizálás a zsidó káderek intim szféráját is átjárta: sokan közülük elkerülték a „zsidó” szó kiejtését annyira, hogy gyakran gyermekeik sem ismerték a család zsidó hátterét. A diktatúra öndefiníciós kényszerpályákat diktált, amelyek megnyilvánulhattak az önfeladásban, az elfojtásban, a rejtegetésben, „lelepleződésből” való szorongásban, a „zsidóság” tematizálásának visszautasításában és a disszimuláció minden formájában. Ezek a káderszerep és a kommunista integráció egyenes irányú következményeiként tudhatóak be. [56]

    A csúcson lévő pártgrémium zsidó reprezentációja kifejezhetett egy bizonyos asszimilációs sikert, illetve a hatalom birtokosaiként pedig az asszimiláció lehető legsikeresebb változatát. Minden mobilis, felfelé törekvő csoport számára vonzó modell a társadalmi siker lehetősége. Különösen igaz ez egy létében fenyegetett csoportra nézve, melynek a hatalomban való részesedés alapvető kollektív biztonságigényét is kielégíti. [57]

Révai József

    Révai József már a két világháború közötti időszakban a magyar kommunista mozgalom egyik legjelentősebb teoretikusa volt. A mozgalmi-politikai tevékenység és az elméleti-publicisztikai munkásság életének valamennyi szakaszában elválaszthatatlanul összefonódott. Politikai pályaíve 1949 és 1953 között érte el ellentmondásos és problematikus módon tetőpontját. Elméleti munkásságának legértékesebb darabjai a felszabadulás előtt keletkeztek. [58]

    Apja, Lederer Ignác porcelánügynök, anyja, Siedwers Laura képzett tanítónő volt, aki négy gyerekét nevelte. Vezetéknevét 1916-ban magyarosította. Felesége, Grünwald Lívia, 1932-ben lépett be az illegális kommunista pártba, 1946–1947-ben a Magyar Kommunista Párt nőtitkárságát vezette. [59]

    Eszmélése, politikai fejlődése már középiskolás korában megkezdődött. A világháború számára is megrázó, felkavaró élmény, ám mindenekelőtt intellektuálisan hatott rá. Az 1917. év fordulatot hozott a fiatal Révai életében: túl volt a középiskolai kötöttségeken. [60] Banktisztviselőként helyezkedett el, de folyamatosan kereste a kapcsolatokat és megismerkedett Kassák Lajossal, aki felismerte Révai értékeit, aki szerinte „tipikus intellektuel” volt. Tehát lehetőséget kapott cikkírásra a Mában, Kassák konvencionálistól elütő, avantgardista folyóiratában. [61]

    Révai már 19 évesen „beleszeretett Adyba”, akinek feltétlen csodálója lett. 1917-ben csatlakozott a haladó diákegyesülethez, a Galilei Körhöz, ahol egy új világot ismert meg. Egyik cikkében már egy széles horizontot belátó viláképről tanúskodott: már nemcsak művekben gondolkozott, hanem meglátja a forradalmi mozgalmakat és vezetőiket is. Ebben az írásában tűnt fel Lenin neve is. Azonban életének ez időszakában írt cikkeit nem lehet marxistának nevezni. Azután fejlődött marxistává, amikor kivált a Ma  köréből. [62]

    A szakítás után neki és barátainak volt egy sikertelen lapalapítási kísérlete, amikor új szakaszba lépett a forradalomi szocialisták szervezkedése. A galileaisták vezetőit letartóztatták, de egyik csoportjuk, melynek Révai kezdettől az aktív tagja volt, folytatta a rendőrség által félbeszakított antimilitarista, háborúellenes röpiratterjesztést. Révai feladata az volt, hogy megszerkessze a röpiratok elméleti alapvetéseit. Révai azon forradalmi szocialistáknak volt a képviselője, akik szociáldemokrata múlt nélkül jutottak el a kommunista párthoz. De magát az MSZDP-t ő sem kerülhette el: 1918-ban be kellett lépnie a párt egyik szervezetébe. [63]

    Az MSZDP-n belül ellenzéki agitációt fejtett ki néhány társával. Éles vitákba keveredett a szociáldemokrata vezetőkkel, amit hamarosan személyes erőpróbának is tekintett. 1919-ben már a kommunista párt orgánumának, a Vörös Ujságnak a szerkeztőségében dolgozott. Révai a Kommunisták Magyarországi Pártjának a legszűkebb köréhez tartozott. Arról azonban még nem volt tisztázott elképzelésük, hogy hová vezet az út itthon a háború befejezése után – erre a hiányra később Révai maga mutatott rá. [64]

    Az 1919 elejétől megjelenő Internationale című elméleti folyóiratba (a Vörös Ujság mellett), olyan cikkeket publikált, amelyek jól mutatják, hogy az elvi-politikai érdeklődés háttérbe szorította Révaiban az irodalomesztétát. Innentől kezdve az írásaiban név szerint említette Marxot, Engelst, Lassalle-t, Sorelt, Szabó Ervint, Lenint és Trockijt, ami elméleti fejlődésének további állomását jelzi. A hazai gondolkodók közül többek között Lukács György nézetei gyakorolták Révai 1919-es szereplésére a legnagyobb hatást. [65]

    Révai hamarosan a Vörös Ujság vezércikkírójává nőtte ki magát. A Tanácsköztársaság kikiáltása után nem pusztán továbbította a párt álláspontját, hanem tevékenyen részt vett a legalapvetőbb kérdésekről folytatott vitákban. Révai ellenezte a KMP és az MSZDP 1919 tavaszán végbement egyesülését, mert szerinte a két párt morális értelemben mást képviselt. [66]

   1919 július végén a Tanácsköztársaság megbukott. [67] Mivel a Tanácsköztársaság vörös terrorjának következményeként a Horthy-féle tiszti különítmények ellenforradalmi fehér terrorja egyre fokozódott, Révai is úgy döntött, hogy emigrál: át is jutott az osztrák-magyar határon és Bécsben húzta meg magát. A bécsi kommunista sajtó [68] kínált számára érvényesülési terepet. Ekkoriban behatóan elemezte a nemzetközi kommunista mozgalom elvi kérdéseit, és a magyarországi Tanácsköztársaság leverésének okait. Az volt a nézete, hogy Magyaroszágon az első proletárdiktatúrát csak újabb proletárforradalom követheti, és minden ami ennél kevesebb, az elfogadhatatlan engedmény. [69]

   Révai és Lukács szellemi és politikai eggyüttműködése az emigrációban is folytatódott. A húszas évek derekán pedig felzárkózott az illegális kommunista párt vezetőinek az élvonalához. Megerősödött a helyzete a kommunista sajtóban is. 1925-ben kinevezték a KMP hivatalos orgánuma [70] szerkeztőségi titkárává. [71]

   1930 nyarától a Központi Bizottság határozata szerint hazamehetett Budapestre illegális munkára. Feladatát abban jelölték meg, hogy kézbe kell venni az otthoni agitációs munka irányítását és a Kommunista című lap szerkeztését. A rendőrség már hosszú ideje nyomozott utána, ráadásul hazatérését rosszul szervezték meg, és ennek következtében 1930-ban letartóztatták, három és fél évi fegyházbüntetésre ítélték. [72]

    Börtönévei alatt Révai jelentős elméleti munkát végzett. Itt keletkezett a Marx és a magyar forradalom című munkája. A mű tekinthető a korabeli kommunista ideológia szempontjából az egyik legfontosabb tanulmányának. Érdekessége, hogy Révai szembenéz benne a nemzeti múlt marxista értékelésének megoldatlan problémáival, mint például a nemzeti kérdéssel. [73]

    1934. január 11-én szabadult, s még az év nyarán Moszkvába utazott és 1937 tavaszáig dolgozott ott a párt kötelékében. Onnan támogatta a Prágában működő ideiglenes vezetőség munkáját. Hamarosan leváltották a KMP vezetőségéből és Prágában kötött ki, ahol két évig tartózkodott, szellemileg nagyon termékeny aktivitást folytatva. Prágában született meg a Marxizmus és népiesség című nagy jelentőségű elméleti munkája, amire a dolgozatban még kitérek. A negyvenes évek elején keletkezett történelmi írásaiban a függetlenségi harc jegyében tette elevenné 1848-1849-et, és az ekkoriban írt irodalmi esszéinek is nagy hatásuk volt. [74]

    Révai a német megszállás után hamarosan újra Moszkvába távozott. 1940-től Rákosi Mátyás megérkezésével megindult a Kommunista Igazgatóság (KI) magyar szekciójának újjászervezése. Ezt a munkát Szántó Zoltán és Gerő Ernő vezették, s hozzálláttak a kapcsolatok kiépítéséhez a Szovjetunió különböző részein élő magyar kommunistákkal. [75]

    A második világháború alatt és főleg 1941 után írott munkáiból már hiányzott korábbi tanulmányainak árnyaltsága. Ezekben az írásokban a függetlenségi hagyományok váltak a múltszemlélet vezérfonalává, illetve a demokratikus és forradalmi hagyományok a függetlenségi gondolatnak rendelődtek alá. Bár az adott helyzetben, amikor a hitleri Harmadik Birodalom („Reich”) nyomása Magyarországra és az egész általuk befolyásolt Európára egyre fokozódott, a függetlenségi gondolat előtérbe kerülése szükségszerű volt. [76]

    Ott és akkor, a nemzeti függetlenség irányába mutató gondolatok és érzelmek felidézése feltétlenül pozitív hatású, termékeny eszmeáramlatnak tekinthető. Mert, a sátáni jellegű, minden igazi érték lerombolásával, elpusztításával fenyegető szörnyeteggel szállt szembe. Konkrétan a Hitler-féle faji imperializmussal szembeszegülő ellenállást fejezte ki, és ily módon a bontakozó antifasiszta küzdelem eszmei vértezete volt.

    Ez a historizáló módszer aztán az ötvenes évek elején további leegyszerűsítésekhez vezetett.

    A népi mozgalmat Révai a Márciusi Front kialakulásának időszakában a tizenkilenc utáni két évtized legjelentősebb magyar szellemi áramlatának tekintette. A népi mozgalom révén a magyar irodalom társadalmi törekvései törtek felszínre és fejlődtek politikai mozgalommá. Révai igazodott ehhez a jelenséghez, és mondanivalóját társadalomtudományi problémák köré csoportosította. Azonban a népi mozgalmat az Európa-szerte elterjedt kispolgári szocializmus rokonának tekintette: hívei egyképpen kiábrándultak a kapitalizmusból, és a munkásság vereségei után elfordultak a proletárszocializmustól. Sőt Révai azt állította, hogy a magyar népi irányzat történelmi háttere is a munkásosztály veresége. [77]

    A Marxizmus és népiességben Révai kifejti, hogy a népi mozgalomban a magyarság haladásvágya nyilatkozott meg [78] , de könyvében a bizakodó felismerés és elismerés nyomában kérdések torlódnak: kik ellen harcolnak a népiek, kik lesznek a fegyverbarátaik, elkerülik-e a fasiszta fertőzés veszélyeit és így tovább. [79]

    Eszmei hagyatékának 1945 előtti része már magán viseli teoretikus alkatának sajátos problémáját, mely életének későbbi szakaszában tragikus tévedéseket eredményezett: a kommunista mozgalom valódi vagy vélt aktuális szükségleteinek, általában a taktika elsődlegességének érvényesítését a teóriában. [80]

    1945 fordulatot idézett elő Révai József pályáján is: a szocializmus melynek távlatát oly sokszor felvázolta, elérhető közelségbe került. Munkássága beleolvadt a szervezett proletárdiktatúra fellendülő életébe. Beszédei, cikkei, nyilatkozatai a kommunista párt vezető testületeinek véleményét, iránymutatását közvetítették. Bodnár szerint Révai irodalmi tevékenységének utolsó korszaka a fordulat éve táján indult: „Arra figyelt, hogy látja a népközelség, a valósághűség megnyilatkozását...” [81]

Lukács György

    1885-ben született Budapesten, a Magyar Hitelbank egyik igazgatója fiaként. Budapesten és Berlinben járt egyetemre, 1906-ban szerzett doktorátust politikai gazdaságtanból, 1909-ben pedig filozófiából a budapesti egyetemen. Az egyetem befejezése után íróként élt Berlinben, Firenzében, majd 1917-ig Heidelbergben. [82] Akkori, irodalomkritikai és filozófiai tartalmú írásai baloldali polgári irányzatúak, amelyekben mindig hangsúlyozta szimpátiáját a szocializmus és a munkásmozgalom iránt. Szabó Ervinnek, a magyar szociáldemokrata ellenzék vezető teoretikusának a hatása alatt világnézete szindikalista [83] színezetet kapott. Ekkor még a politikai életben nem vett részt.

    Az „imperialista háború” mélyreható válságot okozott világnézetében, ami először a háború polgári-pacifista elutasításában, a polgári kultúra pesszimista kritikája formájában nyilvánult meg. Majd a háború második felében, az orosz forradalom hatására és Rosa Luxemburg írásainak befolyása alatt kapott politikai színezetet Lukács munkássága. Egyre erősödött szembenállása az uralkodó rendszerrel, elkezdte keresni a kapcsolatot a baloldali radikális körökkel. [84]

    Az 1918-as polgári forradalom látszólag könnyű győzelme, a Habsburg-monarchia látszólag vérnélküli összeomlása Magyarországon azt az illúziót ébresztette benne, mintha vezethetne erőszakmentes út a demokrácia teljes győzelméhez és a szocializmus győzelméhez is. [85] De már a polgári demokrácia első heteinek eseményei, különösen tehetetlensége, hogy megvédje magát az egyre erőteljesebben szervezkedő reakcióval szemben, hamarosan észre térítették. Eljárt az akkor megalakult MKP gyűléseire, olvasta újságjait és folyóiratát, különösen Leninnek hozzáférhetővé vált könyvét, az Állam és forradalmat. Ezen események és olvasmányok hatására belátta, hogy csak a kommunisták ismerik a kiutat az adott helyzetből. Ezért 1918 novemberében belépett a KMP-be. [86] Hamarosan kinenezték a párt tudományos folyóirata, az Internationale szerk. bizottsági tagjává. 1919-ben tagja lett az új KB-nek és a párt központi lapja, a Vörös Újság szerk. bizottságának.

    A tanácshatalom felállítása után kinevezték a közoktatásügyi népbiztos helyettesévé. Népbiztosi tevékenységének politikai tartalma megfelelt az akkori magyarországi kommunizmus általános vonalának: kísérlet volt arra, hogy átmenet nélkül térján át a tökéletes szocializmusra. [87]

    A tanácskormány bukása után megbízták a magyarországi illegális mozgalom vezetésével, de aztán kénytelen volt Ausztriába emigrálni, ahol 1919-1929 végéig élt, mint emigráns és pártmunkás. Már 1926-27-ben támadtak kételyei a korábbi nézeteivel kapcsolatban, mint például az 1923-ban megjelenő Történelem és osztálytudat című idealisztikus könyvével szemben. De csak 1930-ban, a Szovjetunióban folyó filozófiai vitákban tisztázódtak nézetei. [88]

    1929 februárjától áprilisig újra Budapesten dolgozott, mint illegális szervezetek vezetője. 1929-ben Magyarország vonatkozásában a munkások és parasztok demokratikus diktatúráját jelölte meg szükséges perspektívaként, ami visszanézve Lukács szerint hiba volt. [89] 1931-ben Berlinbe ment, ahol az NKP kinevezte a német írószövetségen belüli kommunista csoport vezetőjévé. Ebben a funkcióban egységfront-mozgalmat szervezett baloldali polgári, szociáldemokrata és kommunista írók között. E sikerek után vezető szerepben vett részt a proletárírók szövetségének munkájában, előadásokat tartott a marxista munkásakadémián, valamint néhány nagyobb városban. 1933-ban Hitler hatalomra jutása után Moszkvába emigrált és ott a Tudományos Akadémia Filozófia Intézetének tudományos munkatársaként működött. [90]

    1938-ban a népfrontprogram jegyében megindult Moszkvában az Új Hang című folyóirat, amelynek egyik vezető publicistája. Ettől kezdve újból fokozott figyelemmel követte a magyarországi eseményeket, állást foglalt az urbánusok és a népiek vitájában, tanulmányokat közölt Adyról, Babits Mihályról, Illyés Gyuláról. [91]

    1941 áprilisáig volt az NKP tagja, utána ismét a KMP tagjaként regisztrálták. 1945-ben Budapestre tért vissza, mint az ideiglenes nemzetgyűlés tagja. 1945 végén az esztétika és kultúrfilozófia nyilvános tanára lett a Budapesti Egyetemen és a Tudományos Akadémia elnökségének tagjává választották. [92]

    A Szovjetunió elleni német támadás előtt, 1939-1941-ben, a magyar emigráció népfrontos irányvonalat követő moszkvai kulturális folyóiratában, az Új Hangban publikált magyar vonatkozású irodalmi cikkeit összegyűjtötte és Írástudók felelőssége címen egy kötetben kiadta. A kötet egyik zárótanulmánya Illyés Gyula Magyarokjához kapcsolódik, és fő témája a népi irodalom logikájának elemzése. A kötetben Lukács ugyancsak figyelmet szentelt a magyar kulturális progresszió másik szárnyának, az urbánus irányzatnak, amennyire az a Szép Szó publicisztikájában jelentkezett. A kötetet a moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó jelentette meg 1944-ben. [93]

    Lukács a háború előtt a népieket, különös tekintettel Illyés Gyulára a következőképpen helyezte el a korszak szellemi miliőjében:

Miért ez a kétségbeesés, ez a lelkiismeretfurdalás? Illyés túl okos ahhoz, hogy ne lássa: gyakran nem szándékaitól kormányozva úszik az árban vagy az ár ellen, hanem sodródik benne. És a magyar közélet felső, közvetlen érezhető sodra: bizony erősen reakciós. Illyésben pedig, sajnos, egynéhányszor nem elég erős az ellenállóképesség a reakciós ideológia sodrával szemben. Olykor engedményeket tesz neki, olykor tetszetősen hangzó, álmélységeket fitogtató reakciós elméletek hatása alá kerül és teljes jóhiszeműséggel viteti magát velük tova, amíg „egyszerre”, őszinte rémülettel látja, hogy hova sodorta el az ár. Sajnos, néha még ez a ráeszmélés is hiányzik nála. A mai reakciós ideológia középpontjában a fajelmélet áll. [94]

Illyés Gyula

    A Tolna megyei Rácegrespusztán született 1902. november 2-án. Édesapja familiáris vonala katolicizmust közvetített, míg édesanyja felől református hagyományok voltak jellemzőek családjában. A két vallás közti civakodásnak szenvedő alanya lehetett Illyés a kiterjedt rokonságnak köszönhetően. 1848 szellemisége is jelen volt a családban a nagyszülők révén. [95]

    1921-ben Illyés Budapesten leérettségizett és magyar-francia bölcsészhallgató lett, és eközben részt vett a baloldali illegális mozgalmakban. Mozgalmi aktivitása miatt letartóztatással nézett szembe, ezért Párizsba emigrált: 1922 tavaszától 1926 nyaráig élt ott. Az 1920-as években Párizs a világ művészeti fővárosának számított. Emigráns folyóiratok, lapok, mint a Ma közölték Illyés műfordításait, kritikáit, verseit. [96]

    Illyés az avantgárd forradalmiság, a szürrealizmus lelkes híveként nyilvánult meg. Írásaiból kitűnik, hogy hitte, a világforradalommal egykettőre meg lehet teremteni az idális társadalmat, és benne az ideális embert felnevelni. Franciaországban Illyés olyan személyiségekkel ismerkedett meg, illetve barátkozott, mint Tristan Tzara (román-francia kétnyelvű irodalmár), Luis Aragon, René Crevel és mások. [97]

    Amikor hazatért Párizsból, élesen szembesülnie kellett a hazai társadalmi elmaradottsággal, az abszurdnak mutatkozó feudális maradványokkal:

Lelkiismeretére hallgatva úgy döntött, hogy nem lehet csak író, kötelessége vállalni a nincstelenek, a jogfosztottak érdekképviseletét irodalmi és közéleti eszközökkel egyaránt. Ehhez nem kellett radikális költői pályafordulatot tennie, ugyanis meghatározó poétikai-nyelvi tulajdonságai szerint nem volt igazán avantgárd alkat. (...) Mindez elősegítette, hogy a húszas évek magyar lírájában kibontakozó újrealista, újnépies áramlatnak valóban újat hozó, meghatározó alkotója lehessen. [98]

    Illyés Gyula a huszadik század és a Nyugat második írónemzedékéhez tartozott. József Attila és Szabó Lőrinc mellett Illyés plebejussága sem a városi, hanem a paraszti s még csupán polgárosodni vágyó tömegek igényét képviselte. Szabatos társadalomrajza, egyúttal önéletrajza, a Puszták népe (1936) című műve a legnagyobb hatású alkotása két világháború között kibontakozó magyar szociográfiai irodalom terén. [99]

    Kosztolányi Dezső halála után, 1937-ben Illyés a Nyugat társszerkesztője lett és részt vett a Márciusi Front megalapításában is. Miután a Nyugat megszűnt, szerves folytatásaként a Magyar Csillag indult el, melynek ő lett a szerkesztője. Ez volt az egyetlen rangos irodalmi fórum, amely a német megszállásig, megszűnéséig közölte zsidó és kommunista írók munkáit is. [100]

    A nyugatosok mellett Illyés az 1933-ban kibontakozó népi írók mozgalmának is vezéregyénisége, Németh László mellett legfontosabb alakja. A mozgalom közvetlen indításának is az ő Pusztulás című vitacikkét szokás tekinteni. Részt vett a Válasz (1934-1938) szerkesztésében is, majd a német megszállás után bujkálnia kellett. [101]

    1945 tavasza Illyés számára a társadalmi céljai szempontjából is felszabadulást hozott. A Nemzeti Parasztpárt egyik kulcsembereként bekapcsolódott a politikai életbe is, és újraindította a Választ (1946-1949) [102] , amely a népi írók fórumaként jelentős szerepet játszott ebben a korszakban: itt jelentek meg Bibó István tanulmányai is. A Válasz immár a népi írók centrumának az irányvonalát volt hivatott folytatni. [103]

    A Nemzeti Parasztpárt létrejöttében nagy szerepe volt a népi írók mozgalmának, és a Szabad Szó című lapnak, amely az 1944-ben történő betiltása után újra megindulhatott. A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek Illyés is tagja lett májustól, majd egyik vezetője a Nemzeti Parasztpártnak. [104]

    Már 1945 nyarán fontosnak tartotta, hogy pártja elhatárolódjon a kommunista párttól, ezzel önáló arculatot mutatva híveinek. A pártnak kezdettől fogva volt egy baloldali és egy jobboldali szárnya. A baloldalit elsősorban Erdei Ferenc és Darvas József, a jobboldalit Kovács Imre és Farkas Ferenc képviselte. A párt elnöke Veres Péter és Illyés is e két szárny között állt, bár Illyés a jobboldaliakhoz közelebbi nézetet képviselt. [105] Miután a baloldali álláspont érvényesült, Illyés Gyula 1946-ban lemondott a Szabad Szó szerkesztőbizottsági tagságáról, majd párttisztségéről és képviselői mandátumáról. [106]

    Az 1948 után kizárólagossá váló bolsevik típusú irodalompolitika Illyést is támadta, mint nem kommunista „útitárs” írót. [107]

Németh László

    Németh László irodalomkritikusként kezdte pályáját. Felfigyelt a különböző irányzatokban, műfajokban születő értékekre. Értőn méltatta Babits, Illyés, Erdélyi, Gellért Oszkár, Szabó Lőrinc líráját, Kosztolányi, Tersánszky, Pap Károly, Szentkuthy, Tamási, Kassák, Móricz, Veres Péter prózáját. A Nyugat elismert nagyjai, az első nemzedék mellett az „új nemzedékre” és a feltörekvő népi tehetségekre fordította a legtöbb figyelmet. [108] Azokra, akik az irodalomtól addig távol eső tájakról – a pusztai cselédségből vagy a paraszti világból – érkeztek és a népi mozgalom előhírnökei voltak: Illyés Gyulára, Erdélyi Józsefre, Tamási Áronra. Németh László rámutatott az egész nemzedék és ezen belül külön a népiek törekvéseinek közös pontjaira, s ezzel hozzájárult a közösség tudatosításához, a népi írók mozgalommá szerveződéséhez. [109]

    1932-ben Németh önálló folyóiratot alapított, a Tanút, melyet négy éven át egyedül írt, illetve adott ki. A harmincas évek elejének gazdasági és társadalmi válsága az értelmiség figyelmét a nemzet legnagyobb részét kitevő osztály, a parasztság felé orientálta. [110] Ekkor született a falukutató szociografikus irodalom és a népi mozgalom. A népi írók hivatásuknak érezték, hogy elősegítsék a parasztság társadalmi felemelkedését. Németh László ebben az időszakban a mozgalom egyik legfőbb szellemi inspirátora és tevékeny részese volt. Létrehozta a Választ, a népiek folyóiratát. Részt vett az Új szellemi Frontban. 1934-ben néhány írótársával – köztük Illyés Gyulával – együtt rövid ideig bíznak Gömbös Gyula akkori miniszterelnök reformterveiben, demagóg ígéreteiben. [111]

    1935-38. a népi mozgalom fénykora volt. A Márciusi Front idején volt a legerősebb a fennálló rendszer és a fasizmus elleni összefogás, ekkor a leghatározottabbak a demokratikus törekvések. Ebben az időszakban Németh kissé háttérbe szorult. [112]

    Németh László a népi mozgalom egyik fő teoretikusa volt, de a mozgalmon belül is magányos maradt: 1938-ban a polarizálódás idején, a balszárny és a jobbszárny egyarán elhatárolta magát tőle, önálló csoport pedig nem szerveződött köré. Tehát a népi mozgalmon belül is „harmadik úton” járt. [113]

    A népiekben megerősödik a meggyőződés, hogy Magyarországnak Németország és Oroszország, kapitalizmus és szocializmus között egy harmadik utat kell választania. [114] Németh a jobboldali nacionalista áramlatokkal, a parasztság idealizálásával oly módon, hogy ne változtatnák meg a parasztság életét, társadalmi helyzetét – nem értett egyet. De a baloldali programmal sem tudott azonosulni, mely szerint a nemzeti függetlenséget is a belső, radikális átalakulás vívhatja ki, tehát a két „sorskérdés” csak együtt oldható meg. [115] 1938 után azonban már a faj fogalma, a magyar fajiság, a mélymagyarság gyökereinek keresése, a nemzeti hagyományok értékelése, a magyarság és Európa viszony kötötte le a figyelmét. Orientációja megváltozott, nem Nyugat-Európára figyelt, hanem a „régi” és „népi” magyarság, a régi magyar irodalom értékeit tárta fel és Kelet-Európában keresett szellemi társakat. [116]

    Népi mozgalommá azok a költők, írók szerveződtek, akiket a fennálló félfeudális, félkapitalista rend, a nagybirtokrendszer elleni tiltakozás és a nemzet sorsáért való aggodalom és felelősségérzet kötött egymáshoz. A bukott forradalom idején, az ellenforradalom során összegyűjtötte és mozgósította azokat a haladó, demokratikus és nacionalista erőket, amelyekben egy antifasiszta népfront lehetősége rejlett. De a mozgalom különböző csoportjai ugyanazokra a kérdésekre más-más választ adtak. [117]

    A balszárny eljutott a marxizmusig: a szocialista átalakulásban, a munkásosztály és a parasztság összefogásában látta a parasztkérdés és a nemzeti kérdés megoldásának lehetőségét. Tehát egységet próbált teremteni a nemzeti demokratikus erők és a marxizmuson alapuló szocializmus között. A jobbszárny a nacionalizmust és a faji eszmét kínálta „megoldásként”. [118] A Németh László által képviselt „közép” pedig, a kapitalizmustól és a szocializmustól egyaránt eltérő „harmadik út” lehetőségét kereste (kertmagyarország-koncepció), ami a marxizmus nélküli szocializmus programjának meghirdetésében manifesztálódott. [119]

    A háborús években Németh egyre jobban bízott a „külön út” szükségességében. Kétségbeesetten bízott a magyarság morális küldetésének és erkölcsi példamutatásának általa kifejlesztett koncepciójában. Bárdos Judit a Németh-tanulmányában a jelenséget így ragadja meg:

Németh László oly mértékben túlozza el a szellemi, erkölcsi tényező szerepét a történelemben, hogy a teljes naivitásig jut el: ha a Gömbös-kormányban több lett volna a jóindulat és többet valósít meg reformjából, ma más lenne a nemzet helyzete; ha a nyilas mozgalom jobban átérezné a mélymagyarságot, a magyar gyökereket, pozitívabb, reménykeltőbb vállalkozás lehetne. Ha a magyarság „szigetre” vonulna, következetes harmadikutas maradna és mozgósítaná múltjának, kultúrájának értékeit, akkor megőrizhetné különállását, semlegességét a két szövetséges tábor között egy világháborúban – véli bizakodóbb perceiben. [120]


A vita értelmezése

Előzmények

    A következőkben olyan tényeket veszek szemügyre,  amelyek segíthetnek megérteni, hogy Zsolt Béla miért úgy állt hozzá a „népiesek” problémájához, ami miatt a kommunista párt és közte meghasonlás keletkezett.

    Szalai Pál szerint Zsolt Béla sorsa az emberi és a nemzeti asszimiláció tragédiája. Ismerte a frontot az első világháborúból, melyből súlyos sebesüléssel tért haza. De ott egyenrangú volt a magyar katonákkal. Sérülése miatt nem mozdulhatott ki, hogy részt vegyen az 1918-1919-es forradalmi eseményekben. Tehát így nem ragadt a nevéhez októberista, vagy kommunista „múlt”. Az ellenforradalmi terror lecsillapodása idején ment Nagyváradról Budapestre. A szépirodalom területén is aktív volt. [121]

    Regényeiben elsősorban az 1920 után a nemzet perifériájára szorított, ugyanakkor egyfajta európaiságot képviselő zsidó kispolgárság problémáival foglalkozott. Politikai publicisztikájában általában a polgárság nézőpontját képviselte, melyet az 1920-as ellenforradalom igyekezett elutasítani. [122]

   Az ellenforradalmi diskurzussal szemben Zsolt a polgári értékek világát állította szembe. A „polgári” elvek: a szabadság, a békés együttélés, a munka tisztelete – csupa olyan erény volt, amely szemben állt az ellenforradalmi feudális-katonai „erényekkel”. Zsolt Béla kiállt a fenyegetett zsidóság és a parasztság mellett is. [123]   Alkalmanként a Horthy-korszak zsidópolitikáját támadásainak középpontjába helyezte és Bethlen Istvánnal szemben is „gyakran suhogtatta ostorát”. Elsőként mutatott rá arra, hogy a korszak szociális kérdés mögé rejti azt, amit zsidókérdésnek vél. [124]  

Ungvári Tamás azonban rámutat, hogy Zsolt nemcsek a horthysta uralkodó osztályt, hanem a zsidóságot is bírálta, ami az önéltrajzi művében, a Villámcsapásban (1937) látszódik nyilvánvalóan. [125] Azután, a háborút követően, a Haladásban folytatásokban megjelenő önéletrajzi regényében, a Kilenc koffer címűben már a csalódását fejezte ki, ami a háború előtti meggyőződéses magyar identitására vonatkozott. Ezért Zsolt munkáinak alaphangját  a személyiség válsága és a kettős identitás bemutatása jellemzi. [126]

    Viszont a harmincas években kezdődött  meg a népi-urbánus ellentét. Zsolt – akárcsak Ignotus Pál – nem bízott a népi irányzatban. Úgy képzelte, hogy a parasztság polgáriasodása, a falu városiasodása által lehet a progressziót előmozdítani. Elutasított minden olyan szemléletet, amely a parasztság nemzetbe való beemelését, a progressziót összekapcsolta volna a paraszti életfroma megőrzésével. Magára haragította azokat az őszinte népbarátokat is, akik ebben a népi kultúra sérelmét látták. Hamarosan pedig a népi-urbánus vita mögött felsejlett a „zsidókérdés” árnya is. [127]

    Németh Lászlónak az 1942-ben [128] megjelent Az értelmiség önérzete című írásában a társadalmi, politikai vonatkozású kifejezés faji értelmet is nyert: az „asszimiláns” jobboldal és a „zsidó érdekvédő baloldal” között a magyar harmadik utat jelentette számára. [129]

    Szalai Pál szerint a Zsolt-Ignotus féle urbánus front nem tudta eloszlatni azt a gyanút, hogy a magyar parasztság városiasodásáért folytatott harcukat alárendelik a zsidó polgárság érdekeinek. Azonban az „érdek” mögött, különösen 1938 után nem pusztán a zsidóság problematikája, hanem általánosságban az emberi jogok kérdésének taglalása állhatott. [130]

    Zsolt Béla a középosztályi, „felülről” jövő szociális forradalommal szemben több bizalommal volt, mint a középosztály segítségét is elfogadó, alulról jövő, népi értelmiségi lázadással szemben. Ez a politikus Bajcsy-Zsilinszkyvel való kapcsolatában nyilvánult meg. Az Ember című lapban a következőképpen méltatta a politikust:

Bajcsy-Zsilinszky Endre magatartása semmiképpen sem volt az, amit revizionizmusnak szoktak nevezni. (...) A revízió sokak számára nem volt más, mint egy nagy árvakassza, ahol nincsen rovancsolás. Ehhez a revizionizmushoz Bajcsy-Zsilinszky Endrének nem volt köze. S amikor a fogházból kijövet először ültünk ismét együtt, hogy elmondjam neki élményeimet és tanulságaimat, és ő is elmondja, amit ő átélt és tapasztalt, éreztem, hogy a Szent István-i Magyarországról szőtt álmaiból is ébredezik már, s csak egyetlen rémkép foglalkoztatta: a német veszély küszöbön áll, bármelyik órában ránk törhet, s egyetlen feladat foglalkoztatta – mit lehet még megmenteni? [131]

    Bajcsy-Zsilinszkyvel kapcsolatban Zsolt kimutatta, hogy az ő fajvédelme mögött valódi parasztvédelem és valódi szociális érzékenység van. Tehát, Bajcsy-Zsilinszky „átfordította” a fajvédelem eszméjét „pozitív fajvédelemmé”: parasztvédelemmé. [132]

    1935 után Zsolt már elsősorban a zsidókérdéssel foglalkozik és az alkotmányvédő frontot támogatja. Az első zsidótörvény mérsékelt volt ugyan, de ugyanakkor nyilvánvaló engedmény is volt benne a nyilaskeresztes gyűlölethadjáratnak, amely elindította a lavinát. Egyik ekkortájt született cikkében kifejtette, hogy a magyar zsidóságtól nem lehet elvenni a modern magyar kultúrát, melynek megteremtésében részt vett. A nürnbergi ihletésű második zsidótörvény alkalmából írt cikkeiben Zsolt érezteti, hogy a tragédia készülőben van: innentől fogva nincs megállás. [133]

    A fajvédelemből már beszivárgott a közvéleménybe a szociál-darwinista eredet- és örökléstan tudományosnak álcázott érvrendszere. A magyar fajvédelem nemzetpolitikai koncepció lehetett. Védelemre szorult a magyar, a zsidóságtól kellett megmenteni:

A beolvadt vagy beolvadni igyekvő zsidóságot más fajnak tekintő közvélekedés maga is az antiszemitizmus egyik forrása volt. A zsidóság másfajtaságának nem voltak spontán, a népességben „hétköznapi antiszemitizmusként” feltörő érzelmi gócai. A világháború felé tartó, majd azt elvesztő Magyarországon tudatos, ideológiai ösztönzésű bűnbakkeresés folyt. (...) A kisebbség mint ellenség: konstruált, mesterségesen gyártott fogalom, s nem alkotható meg egy zárt előítélet rendszer kiépítése nélkül. [134]

    Gyurgyák János történész szerint a fajvédő gondolat megerősödése a zsidó asszimiláció kudarcának a bizonyítéka. [135]

    A népi írók 1938 utáni ingadozását már egyértelműen árulásnak tartotta, és nem akart különbséget látni például Illyés és Erdélyi között sem. A felszabadulás utáni életére ezek a tapasztalatai rányomták a bélyegüket. Szalai szerint Zsoltnak a magyar népben a legsúlyosabban csalódnia kellett. Később megírta, hogy a társai közül sokan megvetették, amiért visszatért Magyarországra. Az asszimiláns zsidóság lelki betegsége szintén gyötrelmet okozott neki. [136]

A népiek „zsidókérdése” 1945 előtt

    Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 című könyve szerint az a fő veszély a magyar irodalomban, hogy asszimilált zsidó írók foglalják el a fajmagyarok helyét. [137] Szekfű Gyula ezzel nem értett egyet, szerinte a magyarság kohéziójával, nemzettudatával is baj volt. Szekfű aztán azt javasolta, hogy a nemzet önvédelmének elvi alapjairól kérdezzék meg a korszak néhány neves személyiségét: Bethlen Istvánt, Ravasz Lászlót, Horváth Jánost, Babits Mihályt, Németh Lászlót és másokat. [138]

    Németh egy könyvvel felelt a kérdésre: Kisebbségben címmel (1939. március-április). Németh e műben közelít leginkább a magyarság faji, vérségi, származási alapon való meghatározásához. Ez Németh László legelfogultabb, legindulatosabb és a legtöbb vitát kiváltó könyve. A mű alapgondolatát a magyar irodalom és társadalom fejlődészavaráról később is vallotta. [139]

    A könyv alapgondolata az, hogy nemcsak Európában van kisebbségben a magyar, kis létszámú nép lévén, hanem a „mélymagyar”, az igazi magyar saját hazájában is kisebbségbe szorult egy természetellenes, káros kiválogatódás és a nagymértékű asszimiláció következtében, aminek a „hígmagyarok” és a „jöttmagyarok” voltak az okai. Németh itt a fajiságban látja a fő értéket s a nagy irodalmi személyiségek kudarcainak az okát, és kénytelen önkényes gondolati konstrukciójához igazítani az irodalomtörténetet. Kimutatta, hogy a sikeres pályát befutók javarészt  „hígmagyarok”, míg a kudarccal végződő pályák képviselői azok szükségszerűen a „mélymagyarok”. [140]

    Németh László szerint az irodalomnak rendkívül fontos, nemzetmentő és nemzetfenntartó szerepe van; fejlődészavara a magyar történelem fejlődészavaráról árulkodik. [141]

    Németh László lemetszette a merő faji szemléletet a „zsidókérdésről”, és tovább spiritualizálta mind a magyarságfogalmat, mind az ebből származó „zsidókérdés” felfogását. Némethnek sajátos nézete alakult ki a zsidó-magyar irodalomról is. A faji gondolat minden durvább változata távol állt tőle. Szublimáltabb fajfogalma a közös sors hiányának felemlegetésében kapott hangot. Ungvári Tamás rámutat, hogy Németh az asszimilációt torzult fejlődésnek látta, melyben a zsidóság szellemi súlyánál nagyobb szerepet foglalt el, a társadalmi térből jelentős szerepet hasított ki. [142]

    Tehát a történelmi csapásokat maroknyi ember, méghozzá idegen ember idézte elő. Az ország történetében a német és a zsidó asszimiláció volt számarányában jelentős, hatását tekintve különösen a zsidó. [143] A zsidóság eleinte sok mindennel gazdagította az országot: tőkével, nyugati műveltséggel. De nem eléggé alkalmazkodott a magyar kultúrához, hanem „nemzetközi” áramlatokat, a nemzetközi kapitalizmust és a marxizmust importálta. Németh itt a marxizmust „zsidó hisztériának” látja, csak éppen a munkásmozgalom elméletének nem. Végső soron mindkét rossz végletért a zsidóságot teszi Németh felelőssé: a zsidóság bűne a kapitalizmus embertelensége is, a forradalmak radikalizmusa is. [144]

    Németh szerint a radikális forradalmár, a marxista nem igazi magyar, akármilyen származású és kultúrájú legyen is, mert nem a magyarságot akarja kifejleszteni a nemzetben, hanem idegen megoldást akar rákényszeríteni. Koncepciója végeredményben nemcsak az asszimilánsokat és a „mélységtől” elszakadt „áleurópaiakat”, urbánusokat zárja ki, hanem a radikális baloldalt is és mindenkit, aki nem hisz a magyarság külön útjában. [145] Németh László álláspontját Hatvany Lajos ironikusan „progresszív antiszemitizmusnak” keresztelte el: Németh antiszemitizmusa az „útszéli antiszemitizmus és a kifinomult humanizmus korszerű egyvelege.” [146]

    Hatvany cikke sértettségről tanúskodik, de ugyanakkor világosan látta, hogy ez a zsidóelmélet felmondja az asszimilációs szerződést, hogy újabb és bizonytalanabb kötést kínáljon. Hatvany feltette azt a kérdést, hogy mi lehet az oka Németh László dícséretének a jobboldali lapokban, és eszméinek érintkezése a fajelmélettel. Aztán Zsolt Béla is beszállt a vitába, aki az egészet – a történelmi események fényében – anakronisztikusnak ítélte:

A német események olyan gyorsan rántották ki a talajt Németh Lászlóék és Illyés Gyuláék csírázó völkisch ideológiája és szárnyait bontogató fajromantikája alól, hogy ezen a területen most már minden további vitának vége szakad. [147]

    Zsolt úgy érezte, hogy a történelmi hátszél nélkül sohasem született volna meg az az offenzív irodalompolitika, amely végeredményben faji alapon akarta szelektálni az írókat. [148] Németh László valójában a fiatal nemzedék azon írója volt, akire elsőként hárult az 1930-as évek derekán az antiszemitizmus gyanúja. Ungvári Tamás szerint az antiszemitizmusnak sincs más szellemi gerjesztője, mint a görcsös identitás-, míg másfelől a görcsös bűnbakkeresés: „Németh László akaratlanul futott rá erre a sínre, melynek csikorgását Shylock pengéjének köszörülésével tévesztette össze.” [149]

A Németh László-Hatvany Lajos vita után Illyés Gyula is foglalkozott a problémával:

A kérdés kényesebb, mint valaha. Nem fordulhatsz meg társaságban, hogy a harmadik mondat ne ebbe a tárgykörbe kanyarodna. A türelmetlenség keresztények részéről épp oly nagy fokú, mint a zsidókéról. Sőt a zsidókéról tán még nagyobb; nem csak a fejükkel gondolkodnak, de vérmérsékletükkel, ösztönükkel, bőrükkel, ami nem csodálható, mert tudjuk, van ország, ahol a kérdés valóban a bőrükre megy. Elfogultak, az első pár szó után néha olyan érzékenységről tesznek tanuságot, amely tulajdonképpen lehetetlenné is teszi a vitát. [150]

    Illyés cikke éppen arról szólt – Németh Lászlóval szemben – hogy a „kérdés” kibeszélhetetlen, megtárgyalásra alkalmatlan. Tabuk veszik körül. Miként a Huszadik Század „zsidókérdés” vitájában, amelyikben a zsidók erősítgették, hogy nincs „zsidókérdés”. A magyar szabad szellem területén kibeszélhetetlenné vált a zsidóság szerepe – Illyés szerint. Úgy vélte, hogy az asszimiláció ellenére, éppen a fenyegetettségben, sors- és fajtaközösséget vállalnak a zsidók, s nem hozzák meg az áldozatot annak a közösségnek, amelynek tagjai. [151]

    Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című vitairatában a szenvedést és a kissebbségi sors vállalását ajánlja a zsidóságnak. Ungvári Tamás szerint a disszimilációs helyzet ilyen elfogadása sajátos szellemi stratégia volt, forrása a zsidóságot kirekesztő kényszer, a patthelyzet. Pap Károly összekötötte a szociális kérdés és a „zsidókérdés” megoldását, holott az előbbi csak az utóbbi ürügye volt. [152] Erre a problémára Zsolt Béla is rátapintott, amikor a Turul Szövetség meghirdette a zsidókérdés „józan, tárgyilagos” megközelítését azzal, hogy ne bunkósbottal harcoljanak a zsidóság ellen, hanem gazdasági téren szorítsák ki őket:

... a gazdasági életben a felekezetek szembeállítását mindenképpen tudománytalannak és természetellenesnek tartjuk és ez a szembeállítás csak akkor nem járna jóvátehetetlen károkkal, ha nem a nyers hatalmi eszközök vagy már a starttól elzáró törvények, hanem csak az eredmények döntenék el a vitát. De a Turul szövetség, sajnos, nem erre a méltányos és logikus megoldásra gondol... A Turul szövetség ugyanazt a numerus clausust követeli a bankok, gyárak, sőt a közúti villamosvezetők szervezetében, mint a főiskolákon: itt is törvénnyel akarja megbénítani egy felekezeti hovatartozásának véletlenjénél fogva kissebbséggé kvalifikált csoport vélekedését az eddig szabad pályákon. [153]

    A „zsidókérdést” a földkérdéssel, majd a gazdaság versenyével kötötte egybe a két világháború közötti Magyarországon a radikális jobboldal, sőt időnként a radikális baloldal is. Ugyanakkor az egész problémahalmazt olyan sok fogalmi zavar, definíciós átfedés és egybecsúszás jellemezte, hogy szinte lehetetlenné vált az álláspontok feltárása. [154]

    Ebben az időszakban Gömbös Gyula akkori miniszterelnök írókat kért fel együttműködésre a magyar társadalom átalakítására, s ezek az írók hittek Gömbös forradalminak tűnő lózungjaiban. A Gömbös-találkozó utólagos magyarázatául gyakran elhangzott, hogy a kormányzati demagógia és populizmus téveszthette meg például a népi írók egy csoportját, akik ha csak rövid ideig is, de hittek Gömbösnek. [155] Ungvári Tamás szerint azonban a szillogizmus fordítva is felállítható:

A népi írók populizmusa keltette fel Gömbös figyelmét. Az Illyés Gyula ’Pusztulás’ című útinaplójával megindult szociográfiai s falukutató irodalom (1933) a magyarság pusztulásának képével követelt megújulást. Innen ágazott el megannyi törekvés, melyek mindegyike elébb a „mi a magyar” megfogalmazására törekedett, hogy azután a földkérdéstől az egykézésig számos gondot felvethessen. Illyés a Gömbös találkozó után írta meg Reform és irodalom című cikkét, melynek motívumait érdekes elemezni. [156]

    Illyés cikkéből kiderül, hogy a „kormányzati” reform és a népi írók mozgalma különböző célokat követ. A bajok kimondásának, a szabadság követelésének megfogalmazását megelőzi a „mi a magyar” gondolat. Az ilyen hangsúlyeltolódás késztette a „népiekkel” szemben álló csoportok idegenkedését, határozott gyanakvások megfogalmazását. [157]

    Tehát elindult egy mozgalom, melyet később falukutató, népi és egyéb jelzőkkel azonosítottak, mely kényesen ügyelt arra, hogy még szövetségesei keresésében is önállóságát hangsúlyozza. A népi mozgalom programszerűen próbált kibújni a „jobb” és „bal” kategóriáiból, a „harmadik oldalról” igyekezett megszólalni. [158] A népiek nyelvében, bár ezt így nem mondták ki, csak éreztették, az urbánus a ’zsidó polgári érdekvédő’ író volt, aki nem törődött a szegényparasztsággal, a magyar nép sorsával. [159]

    A háborús években Németh László szenvedélyes hangú publicisztikai írásokban hirdette korábbi gondolatait a külön út szükségességéről. [160]

Darvas József „zsidókérdése”

    Zsolt Béla nem hitt az egy pillanat alatt megvalósítható magyar demokráciában. A demokrácia alapfeltételét a nép átnevelésében határozta meg. Szerinte az októberisták tudták volna elvégezni ezt az átnevelést, mert a kommunistákon kívül ők voltak azok, akik egyáltalán nem működtek együtt a Horthy-rendszerrel. Kemény antifasiszta kurzust szeretett volna látni, mely az új demokrácia kezdeti hónapjaiban kímélet nélkül leszámol a jobboldallal, és csak ezután kezdi szélesíteni a demokratikus szabadságjogokat. Továbbá, hogy az új rendszer elégtételt ad – amennyire egyáltalán lehetséges – a magyar zsidóságnak és üldözőbe vesz mindenfajta antiszemitizmust. [161] Egyik cikkében ez így artikulálódott:

...a fasizmustól megfertőzött néppel, a klerikalizmussal és a fasizmus egyéb hirtelen felkínálkozott és átöltözött töredékeivel kezdett kortesflörtök és teoretikus kísérletek nem válnak be. (...) radikális epuráció, a bűntudat felkeltése és a sejtekig-rostokig ható átnevelés nélkül ezeket az elemeket nem lehet beállítani a demokrácia munkaközösségébe. (...) Milyen mély lelki krízisbe zuhanhattak azok, akiknek tudomásul kellet venniük, hogy taktikai okokból több jogosultsága van a  nép megszervezésére és megnyugtatására még a neoantiszemitizmus neodemagógiájának is, mint a hétszázezer zsidó megégetéséért való bűntudat és felelősségérzet felkeltésének. [162]

    Zsoltnak csalódnia kellett abban, amivel szembetalálta magát Magyarországon a háború után. Először is az októberi tradícióra az ország vezető pártjaiban kevés hivatkozás történt. Az ideiglenes kormányban két horthysta tábornok és egy csendőrtiszt volt. A pártok szemérmesen kerülték a zsidókérdést, a hangsúlyt a német imperializmustól való megszabaduláson kívül elsősorban a földosztásra helyezték. A zsidóságnak az életveszélytől való megszabadulásáról jóval kevesebb szó esett. [163]

    Sőt, a kriptokommunista Darvas József a Szabad Nép első számában, 1945. március 25-én a zsidóság egy részét „új keretlegényi magatartással” vádolta meg. [164]

    A Magyar Kommunista Párt lapja, a Szabad Nép tette közzé a legelső legális magyarországi számában Darvas József Őszinte szót a zsidókérdésben című cikkét [165] .

    Darvas József a népi írók közé tartozott, sikeres író volt, de társadalomkritikai írásai és kommunistagyanús kapcsolatai miatt a rendőrséggel is meggyűlt a baja. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjeként lépett be az országos politikába, és a párt szélsőbaloldalán állt. [166]  A következő évtizedekben, haláláig, hűségesen szolgálta a Rákosi, majd a Kádár rendszer politikáját, többnyire magas pozíciókban. [167]

    Darvas népi gyökerű antiszemitizmusa Német László szárszói eszméjét adoptálta. [168] Németh László balatonszárszói beszéde 1943 nyarán, a Don-kanyar, Sztálingrád és a kurszki csata után, a szovjet ellentámadás belendülésekor hangzott el. Német László előadást tartott a Püski Sándor könyvkiadó által szervezett balatonszárszói Magyar Élet-táborban. Az előadásban azt fejtegette, hogy a magyarság az újkorban „bennszülött”-té vált saját hazájában, idegenek – az asszimilánsok – hatalma alá került, fel kell szabadítani. Hibáztatta a zsidótörvényeket, de csak azért, mert a magyar társadalomba lassan felszívódó, asszimilálódó zsidókat, „elmagyarosodott, fél-, negyed-zsidókat” beszorították a magyar középosztályba, és nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók. A béke a befolyásuk növekedéséhez járult hozzá, és az „önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóság” rendkívül megerősödött – állította Németh az 1938-as első zsidótörvény után öt évvel. [169]

    Darvas nyilatkozata akkor látott napvilágot, amikor a lágerekből még haza sem tértek a deportált zsidók, még fel sem szabadult minden munkaszolgálatos:

De a zsidóság egy része felé is kell az őszinte, kemény beszéd. Meg kell mondani, hogy ahogyan a demokrácia harcosai soha nem ismerték el bűnnek azt, hogy valaki zsidó, ugyanúgy nem ismerik el ma sem előjogot biztosító „nemesi kutyabőrnek” a zsidó származást. (...) S miért akarják a munka könnyebb végét megragadni? Az utóbbi esztendő során egy furcsa munkaszolgálatos szemlélet fejlődött ki náluk: úgy tanulták meg a világot látni, hogy vannak keretlegények és vannak munkaszolgálatosok. Most, hogy fordult a világ, ők szeretnének keretlegények lenni... Nos, ezzel a hamis és káros szemlélettel le kell számolni. Nincs tovább keretlegény, és nincs munkaszolgálatos, még megfordított szerepkörrel sem! [170]

    Komoróczy szerint ez a hírhedt mondat vált a holokauszt utáni antiszemitizmus egyik alaptételévé, amit igazol Geyer Arthúr rabbi megjegyzése is. 1958-ban Geyer Arthúr A magyarországi fasizmus zsidóüldözésének bibliográfiája című könyvében [171] kifejtette, hogy a zsidókérdés Darvas által alkalmazott módszerekkel való fejtegetése a fasiszták hibájához vezet:

A zsidóságot nem lehet a ’keretlegénység’ káros ambícióival vádolni. A zsidóság még kábult a sok szenvedéstől, ezt nem illik elfelejtenie annak, aki ezzel a súlyos problémával foglalkozik... [172]

    Karsai László történész, holokausztkutató 1992-ben megírt Kirekesztők. Antiszemita írások című könyvében elhelyezte Darvas József fentebb idézett cikkének egy részletét, amely szerinte antiszemitizmust feltételez. Monostori Imre irodalomtörténész azonban azt állítja, hogy a könyv téves elméleti alapon közelíti meg az állítólagos antiszemita írásokat, mert nem disztingvál. Nem definiálja, hogy mi az antiszemitizmus. [173]

    Karsai egyik meghatározása szerint „az antiszemitizmus, amennyiben elsősorban a zsidóellenességet, a más vallású zsidóktól való idegenkedést, a gyűlölködést értjük e kifejezésen, évszázadokon át lappangott Európában. [174] ”

    Monostori szerint ebben a meghatározásban a kiindulópont pongyola és bizonytalan és a tartalmi rész teljesen különböző minőségeket mos össze, mint „zsidóellenesség”, „idegenkedés” és „gyűlölködés”. Karsai az antiszemitizmus taglalásánál megjegyzi továbbá, hogy „feltétlenül különbséget kell tennünk a népi írók egy részénél megfigyelhető antiliberális, antiszemita érzelmek, eszmerendszerek, illetőleg a valódi, faji alapon álló, tömeggyilkos indulatokat dédelgető antiszemiták között. [175] ” Majd számba veszi, elemzi az ún. „igazi” antiszemiták gondolatait, megnyilatkozásait is. Tehát e meghatározás szerint léteznek antiliberális szellemű, zsidóellenes érzületű „majdhogynem”-antiszemiták, illetve „igazi”, gyilkolni is képes antiszemiták. Azt sugallja, hogy vannak „kicsit” antiszemita emberek és vannak „nagyon” antiszemiták is, azaz az antiszemitizmusnak fokozatai vannak, vagy lehetnek. Monostori szerint ez az egész megközelítés teljesen képlékeny, tudománytalan és komolytalan. [176]

    A Kirekesztők című szöveggyűjtemény sajtóvisszhangja egyértelműen negatív volt. Többen például azt kifogásolták, hogy Németh László Kissebségben című tanulmánya ürügyén egy sorozatba került a század tömeggyilkosaival. A látszólag átgondolatlan, véletlenszerű szemelgetés a valóban antiszemita és az antiszemitának beállított cikkek között és közül valójában elég világosan követhető koncepció, vagy inkább prekoncepció következménye – állítja Monostori. [177]

Ezek alapján el kell döntenünk, hogy Darvas József írására egyértelműen ráhúzhathuk-e az antiszemita jelzőt. Nem mindegy, hogy egy írást önmagában antiszemitának bélyegzünk, vagy a keletkezésének politikai-társadalmi kontextusát figyelembe véve antiszemita elemekre világítunk rá benne.

Ungvári Tamás író, irodalomtörténész szerint a háború utáni Európában „a múlt más világ”. A múltat átrajzolásra és feledésre ítélték, ami még Nyugat-Európára is jellemző volt. A „kollektív emlékezetkiesés” különböző nemzeti mítoszokban nyilvánult meg, amelyek mentve az adott ország lelkiismeretét, kinyilvánították, hogy a nácizmus teljes egészében német jelenség volt, a Harmadik Birodalom terjeszkedésének még a vele szövetséges népek is áldozatai voltak. [178]

    A kommunista országokban a „háború után” - kifejezés az újrakezdés mítoszát jelentette, ami egyenlő volt a múlt be nem vallásával. Ungvári Tamás azt állítja, hogy a bevallatlan történelem emlékezethiányos mítoszokat és ellenmítoszokat teremtett a kommunisták ellenálló szerepétől egészen a hadifogság szenvedéseit a faji alapú tömegpusztítással  összemérő, azzal párhuzamba állító legendáriumokig. A kommunista Magyaroszágon Darvas Józsefnek juthatott a feladat kimondani az „őszinte szót a zsidókérdésben”, aminek az volt a lényege, hogy a mártíromság és a szenvedés nem jog sem valamiféle kárpótlásra, kártalanításra vagy egyéb követelésre, hiszen a zsidóság nem tett semmit a demokráciáért. [179]

Mindszenty „zsidókérdése”

    A másik oldalon Mindszenty József, esztergomi érsek, magánjellegű sajtónyilatkozatokban tett antiszemita kijelentéseket. Zsolt szerint Mindszenty a fehér reakció vezérévé „nőtte ki” magát 1945 után:

Mindszenty hercegprímás nyugtalanító politikai egyéniségének kibontakozása nem egészen haszontalan, mert végre tudjuk, hogy hol van a magyar ellenforradalom kikristályosodási központja, s ki az, akit a magyar ellenforradalom igazi vezérének tart. (...) tartózkodó tisztelettel óvakodnék nevének említésétől is, ha Mindszenty hovatovább nem lenne jellegzetesebb politikai, mint egyházi személyiség. Az esztergomi érsek ugyanis elsősorban nem az Egyházat évtizedeken keresztül veszélyeztető mítoszok bűvöletéből akarta kiszabadítani híveit, nem az újpogányság ördögét űzi ki belőlük, s nem is arról prédikál és levelez éjjel-nappal, hogy keresztény embernek legalább a jövőben még akkor sem szabad gyilkolnia és rabolnia, ha egy magát kereszténynek nevező politikai rendszer ezeket a bűnöket törvényes közszabadságokként engedélyezi. E még ma sem felesleges egyházi feladatok helyett a hercegprímás egyre mélyebben süllyed a napi politikába (...) s szónoklatait hétről-hétre a demokratikus intézmények, reformok és személyek diszkreditálásának szolgálatába állítja. [180]

    Mindszenty első jelentős politikai akciója a püspöki kar nevében 1945. októberében kiadott ún. választási pásztorlevél volt. Az 1945. őszi nemzetgyűlési választásokat nem elsősorban politikai döntésnek, hanem világnézeti és erkölcsi választásnak nyilvánította. 1945 őszén, amikor a magyar nép elé nemigen lehetett más programmal lépni, mint a demokráciáéval, a monarchista Mindszenty is a demokrácia elismeréséből indult ki. Ám a népi demokráciával szemben a kereszténydemokráciát, a keresztény erkölcsi törvényeken alapuló társadalmat hirdette meg, mint egyetlen lehetséges alternatívát. Egy 1984-ben keletkező tanulmányban még így kommentálták Mindszenty politikai pályafutását:

A hivők kötelességévé tette az általa jónak tartott jelöltekre való szavazást.  „Titeket pedig kedves híveink, felszólítunk, hogy ... a választás alkalmával adjátok szavazaitokat arra a jelöltre, aki az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és rend érdekében fog síkraszállni, s képes lesz küzdeni a jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen. Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetésétől” -  fújta meg a baloldal elleni harci riadót az „első zászlósúr”. (...) Mindszenty mögé fölsorakozott a bukott világ itthon maradt minden ereje, „előkelősége” (...) A prímás legitizmusához és legitimista kapcsolataihoz nem fért kétség. [181]

    A „népi demokratikus forradalomban” aztán az 1946-os év nagy kudarcokat hozott Mindszenty számára. 1946 tavaszától Mindszenty egyre nyíltabban a népi demokráciával konfrontációt kereső politika vezéralakja lett:

1946: VII. törvénycikk már nem tette lehetővé, hogy nyíltan fellépjen a köztársaság és a demokrácia ellen. Maradt a szentbeszédbe burkolt politikai célzások módszere. Kiáltó példája ennek a prímás 1946. február 10-i szentbeszéde, amelyet az Üllői úti Örökimádás templomban tartott. Mondanivalójának lényege az volt, hogy „csak imádkozó emberiség építhet egy jobb világot”, vagyis a marxista-ateista pártok és szövetségeseik vezetésével ez nem lehetséges. A beszédet követő tömegtüntetés jelezte, hogy a prímás megnyilatkozása a jobboldali támadás nyitánya volt. [182]

    A Magyar Radikális Párt lapja, a Haladás a Kommunista Párt szinte minden törekvésével egyetetértett. Így már 1946 januárjában megkezdte harcát Mindszenty ellen, és azt annak elítéléséig folytatta is. [183] Mindszentyt 1948 végén letartóztatták koholt vádak alapján. [184]

A feszültség fokozódása 1946-ban

    1946-ban az álláspontok polarizálódtak, a hangnem radikalizálódott. Míg korábban az antiszemitizmus jórészt alsó-középosztályi eszme volt, ekkor valóban átcsapott a népre: 1946 nyarán Kunmadarason szegény parasztok, Miskolcon vörös zászlók alatt vonuló kommunista munkások rendeztek pogromot. [185]

    A Haladás és Zsolt legfőbb feladatának a polgárság és ezen belül is a zsidóság érdekvédelmét tekintette, így teljes súlyával és hangerejével szállt szembe például a miskolci, ózdi vagy a kunmadarasi zsidóellenes atrocitásokkal is. [186]

    Az új antiszemita hullám egyik mozgatórugója igen alantas volt. A koncentrációs táborokból hazatámolygó zsidók jó része a saját elrabolt tulajdonát szeretné visszakapni, és a teljesen kaotikussá vált tulajdonviszonyok között ezzel különböző indulatokat korbácsol fel maga ellen. [187]

    További vitákra adtak ürügyet a földosztás körüli anomáliák. Egyrészről Darvas József és Veres Péter, másrészről a Zsolt Béla által szerkesztett Haladás éles vitába keveredett egymással. Zsolt kifogásolta, hogy zsidók nem kaptak földet. Mindez még a korábbi séma szerint folyó vita: kinek mi jár az elszenvedett sérelmekért. [188] Molnár Miklós próbált meg sikertelenül józan hangot megütve „igazságot tenni" a Valóság márciusi számában. [189] Molnár szerint is van antiszemitizmus, és ez ellen küzdeni kell, de nem úgy, ahogyan ezt Zsolt és Veres teszik. Molnár szerint Zsolt újra építi a gettó falait, Veres viszont érzéketlen a zsidók tragédiájára. [190]

    Zsolt észrevette, hogy ezeket az indulatokat tovább fokozta a Kommunista Párt és a Parasztpárt által felkorbácsolt árdrágítás-ellenes hisztéria, valamint a zsidó földbirtokok körül mutatkozó bizonytalan helyzet. [191] Ezért indulatosan vállalta magára egy megkínzott és meghajszolt réteg védelmét, ami miatt sokan „zsidó fajvédőnek” is tartották. Holott nem védte a zsidó nagytőkét, és a valóban árdrágító, feketéző zsidókat sem. Zsolt Béla a földkérdésben leszögezte, hogy nem kíván semmiféle védettséget a zsidó nagybirtoknak és nagybérletnek, ellenben igenis azt kíván a zsidó törpebirtokosoknak. Ugyanis a földigénylő bizottságok sokszor a törpebirtokokat is elkobozták, azzal a cinikus érveléssel, hogy ezek tulajdonosai „úgysem fognak visszatérni” [192]

    A Kommunista Pártnak ebben az időben különös tekintettel kellett volna lennie az életveszélyből menekült zsidóság érzékenységére. Nem beszélve arról, hogy a zsidóság jelentős része polgár volt 1867-1939 között: ez a réteg jogbiztonságot joggal követelt, de a régi életformát így se, úgy se szerezhette volna vissza.


Zsolt Béla és politikai környezete a háború után

A frontvonal mögötti településeken 1944 őszétől nemzeti bizottságok szerveződtek, amelyek a szétzilálódott régi közigazgatás helyébe lépve az élet újrakezdését irányították. Mellettük gomba módra alakultak az addigi ellenzéki baloldali pártok, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Párt, valamint a Moszkvából hazatért kommunisták által irányított Magyar Pommunista Párt helyi szervezetei. [193]

Az MKP vezetői az ország demokratikus átalakítását tűzték ki célul. A mezőgazdaság kollektivizálása helyett felkarolták a radikális földosztás programját, ami beillett abba a szovjet elképzelésbe, amely fokozatosan kívánta integrálni Magyarországot vazallus államainak kelet-európai tömbjébe. [194]

Ennek az öt pártnak és a szociáldemokrata szakszervezeteknek a képviselői alakították meg 1944. december 2-án Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot. [195]

Zsolt Béla és a Kommunista Párt

    Zsolt Bélát aktív szépírói működése ellenére, a felszabadulás előtt és után is elsősorban mint politikust és újságírót látták. A felszabadulás utáni publicisztikája pedig döntően meghatározta Zsolt Béla megítélését, holott ez csak a töredéke az egész életművének. Nagy Sz. Péter szerint ennek az lehet az oka, hogy a Horthy-korszak egyik legradikálisabb újságírója számára ekkor adatott meg először a közvetlen politikai szereplés lehetősége. [196]

    A Magyar Radikális Párt 1945 után mindvégig a legkissebb párt volt, a kormányzó Baloldali Blokk ellenzékének legbaloldalibb szárnyán a szocializmushoz és a Magyar Kommunista Párthoz az ellenzéken belül a legközelebb állt. [197]     

    A korszak politikai miliője rendkívül zűrzavaros volt. A Kommunista Párt számolt a totális hatalomátvétel lehetőségével: szívesen alkalmazott soraiban olyan sértett zsidókat, akik bárkiben hajlandók fasisztát látni, csakúgy, mint volt nyilasokat, akik bárkiben hajlandók proletárkínzó „burzsujt” látni. A másik oldalon a Kisgazdapártba áramlott egy igen vegyes osztályösszetételű tömeg, mely minden baloldaliban hajlandó volt „kommunistát”, „zsidóbérencet” látni, aki ellen tűzzel-vassal harcolni kell. [198]

    Ezzel a káosszal szemben egy radikálisan szociális, ugyanakkor az emberi méltóságra és jogbiztonságra ügyelő politikát lehetett volna szembehelyzni, amelyet Bibó István képviselt. Zsolt látszólag nem fedezte fel Bibóban a mérsékelt és igazi megoldásokra őszintén törekvő politikus mintaképét.

    Zsolt Béla Rákosi személyét elfogadta, mint a Kommunista Párt vezetőjét. Az 1945-ös cikkében, amit a Fehér Könyv közölt, a következőképpen nyilatkozott róla:

Rákosi Mátyás, Bethlen óta kétségkívül legérdekesebb politikusunk. (...) Pártvezérnél jóval több, államférfi, s tévedései is a hazafiéi, aki különbnek tartja népét, mint amilyen, s abból indul ki, hogy máról holnapra olyanná lesz, mint amilyennek szeretné, hogy legyen. (...) Meggyőződésem, hogy Rákosi Mátyás ma már beletörődik, hogy a magyar demokráciát nem lehet másokból megteremteni, mint a magyar demokratákból. S nyilván azt is tudja, hogy a magyar demokrácia útja hosszú, hosszabb, mint hitte: roham munkával nem lehet megvalósítani. Nincs más hátra, be kell tartani az ontológiai fejlődés sorrendjét, amíg a szabályos fejlődési fokozatokon keresztülesik. [199]

Utólag kissé ellentmondásosnak és átlátszónak tűnik a Magyar Kommunista Párt erejének növekedésével egyre fokozódó törekvés, ahogy a Haladás az államosítás, vagy Rákosi Mátyás népszerűsítésére, a Szovjetunió melletti szimpátia felkeltésére, egyszóval a KMP támogatásának megnyerésére törekszik. A Magyar Radikális Párt és Zsolt Béla a kritikai ellenzékiség és a polgári érdekek védelmének korlátai között egyértelműen a Magyar Kommunista Párt törekvései és politikája mellett állt, lojalitsásával hosszú távon annak érdekeit szolgálta. [200]

A Társadalmi Szemlében 1982-83-ban megjelent az a cikksorozat, amelyben egy memoár leírja, hogy az a politika, amelyet Rákosi a koalíciós időszakban képviselt, nagyon messziről indult emberekkel – például Szekfű Gyulával – való együttműködésre, régi szövetségesek, mint Erdei Ferenc még szorosabb bevonására, az értelmiség nehezen oldódó részével a termékeny eszmecserére irányult. [201]

    Rákosi az egyik oldalon németbarát és reakciós arisztokratákat és nagykapitalistákat, míg a másik oldalon baloldali munkásokat és paraszttömegeket látott. Nem értette meg, hogy a magyar fasizmus ideológiája jobban behatolt „a népbe”, mint az uralkodó osztályokba. Így hagyta, hogy alvezérei néptömegeket mozgósítsanak, melyek aztán a zsidót ezúttal mint „reakciós árdrágítót” ütik. [202]

    Zsolt a Haladás 1946-os tavaszi számának Az ember aki csütörtök volt című vezércikkében kifejti, hogy Magyarországon az igazi ellenforradalom még csak a háború után bontakozott ki. Azért, mert ennek az ellenforradalomnak már nem a volt uralkodó osztályok képezték a bázisát, hanem kispolgári, paraszti, sőt munkástömegek, annak ellenére, hogy vörös zászlók alatt meneteltek. Ezzel a kommunista párt nemhogy nem mert szembeszállni, de még szembenézni sem. [203]

Zsolt Béla és a Parasztpárt

    A Radikális Párt a koalíció több pártjával is konfrontálódott. A Szociáldemokrata Párttal, a Magyar Szabadság Pártjával és a Magyar Függetlenség Párttal szemben is gyakorlati, napi politikai érdekű csatározásokat és polémiákat folytatott. Ezek minden mélyebb elviséget nélkülöző, taktikai csatározások voltak. Azonban Zsolt Béla harca a Nemzeti Paraszt Párt ellen már alapvetően elvi, világnézeti fogantatású, és Nagy Sz. Péter szerint  pártpolitikai érdekeltségű volt. [204]

    A Nemzeti Parasztpártot (NPP) a népi írók mozgalmának balszárnya hozta létre 1939-ben. Legerősebben hangoztatott törekvésüket a paraszti érdekek védelme képezte. A népiség harmadikutas ideológiának nevezhető a szocializmus és a fasizmus mellett. A magyar mezőgazdaság súlyos feudális maradványokat hordozott, a parasztság milliói a munkásosztályénál is nagyobb nyomorban éltek, és minden kiállás a parasztság mellett és a nagybirtok ellen politikai szembenállást jelentett a reakcióval, és potenciális szövetséget a haladás forradalmi erőivel. [205]

    A húszas-harmincas évek progresszív gondolkodású fiatal íróit a magyar társadalom közelmúltban lejátszódott tragédiája: a vesztett világháború, a levert forradalmak, az ellenforradalmi terror, a súlyos és megalázó békefeltételek arra késztették, hogy újra végiggondolják és átértékeljék a válságba sodort magyar társadalom történelmét, politikáját, és megpróbáljanak a népbe némi reményt csepegtetni. Néhányan közülük, mint Veres Péter, részt is vettek a forradalmakban. [206]

    Fiatalon Veres is a társadalomból kivetett paraszti tömegek szokásos útját járta.  Zsellérsorsból küzdötte fel magát a magyar irodalom eredeti képviselői közé, a balmazújvárosi „gyepsor” szegényes házacskájából került a magyar szellemi és közélet szintjére. Változatos és keserves pályát kellett befutnia: volt idénymunkás, vasúti pályamunkás, napszámos. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején direktóriumi tag volt, a bevonuló romány csapatok internálták, hazatérve a csendőrök figyelték. Negyvenéves elmúlt, mire megjelenhettek első írásai. Ezek azután nyomban megmozgatták a közvéleményt, szerzőjük a szerveződő népi mozgalom egyik reménysége és vezére lett. A felszabadulás után a Nemzeti Parasztpárt elnöke, miniszter, majd évekig az Írószövetség elnöke volt. [207]

    A népi írók a szovjet tapasztalatokat és az illegalitásban, illetve emigrációban dolgozó magyar kommunisták elméleti tevékenységét, valamint a nemzetközi kommunista mozgalomnak a húszas években felvetődő kérdéseit, választ kereső erőfeszítéseit nem ismerték. Így jó néhányan 1919 és az azt követő évek általuk ismert munkásmozgalmának vélt vagy valóságos hibáiból egyenesen azt a következtetést vonták le, hogy a munkásosztály elvesztette történelmi szerepét. Mindemellett a népiek nem képeztek egységes politikai csoportosulást. [208]

    Mivel a parasztságnak nem volt érdekeit valóban képviselő önálló pártja, a munkásmozgalom pedig nem vállalta magára a parasztság politikai vezetését, a jórészt paraszti származású, elsősorban a parasztság gondjaival foglalkozó írók, szociográfusok egyre inkább az önálló parasztpolitika megteremtését kezdték igényelni. Tehát 1939-ban létrejött a Nemzeti Parasztpárt, de a rendszer és a háború nem engedte valóságos párttá fejlődni. A Parasztpárt vezetőinek a teoretikus vonalát elsősorban Erdei Ferenc és Veres Péter, a szépirodalmi-szociográgiai vonalát pedig Szabó Pál, Illyés Gyula és Darvas József képviselte. [209]

    Veres Péter a szocializmus feltétlen híveként él az emlékezetben. Az 1930-as évek közepéig mint baloldali szociáldemokrata, agrárszocialista tevékenykedett: 1944-ig volt tagja a Szociáldemokrata Pártnak. A népiek heterogén mozgalmának balszárnyához csatlakozott, azokhoz, akik a proletárszocialista átalakulás mellett álltak ki. Például a szárszói konferencián harcba szállt az eljövendő szocialista átalakulást kételkedve, sőt félve fogadó, vagy az ahhoz éppen ellenségesen viszonyuló csoportokkal. [210] Veres a pártja orientációját a következőképpen interpretálta:

A népi gondolat nem ellentétes sem a szocializmussal mint termelési renddel, sem a szocializmust társadalmilag kitöltő tartalmi demokráciával, de még az igazi kereszténységgel sem. Nem egyéb ez, mint a kis magyar nép életösztöne, megmaradási vágya, jövőépítő akarata. Ez, amint bemutattam, az egész emberiségre érvényes és alkalmazható társadalmi és gazdasági rendszer. Én hiszem, hogy most már csak a szocializmus rendezheti a világgal is a mi dolgainkat. Viszont ez a szocializmus csak úgy hódíthatja meg eredményes összeműködésre a magyar népet, ha népi ösztönét szabadjára engedi; s én azt is szentül hiszem, hogy a szocializmus ezt fogja tenni, mert egyebet nem tehet. Persze csak úgy, ha minden nép, a magyar is maga csinálja meg a saját szocializmusát. [211]

    A népi írók balszárnya, így Veres Péter is, a kommunistáknak a magyar társadalom legtöbb problémájára adott válaszával a népfrontmozgalom kezdetétől fogva egyetértett, és együttműködtek a kommunistákkal a közös ellenség, a fasizmus elleni harcban. Habár a személyi kultusz problémája sok embert eltaszított a kommunista mozgalomtól, és a vele szembeni bizalmatlanságot csak fokozták azok az árulások, merényletek és egyéb botrányok, amelyeket híres kommunisták követtek el. [212]

    Veres Péter és Illyés Gyula az agrárkérdés megoldásával kapcsolatban ahhoz a „romantikus-népi” irányzathoz tartozott, amely a polgárosodás értékrendjétől kívánta megóvni a parasztságot. [213] A „romantikus-népi” irányzat híveinek többsége úgynevezett „szövetkezeti szocializmusban” (pl: dán mezőgazdaság) látta a paraszti felemelkedés útját, amit a kapitalista fejlődés kikerülésével kívánt megvalósítani. Veres Péter esetében azonban ez a nézet nem állt szemben a marxizmussal, minthogy koncepciójának egyik lényeges elemét a munkásosztály vezető szerepének elismerése alkotta. [214]

    Veres Péter világnézetének megítélése során az ellene felhozott vádak között gyakran előfordul a nacionalizmus. A felszabadulás előtti legjelentősebb elméleti politikai művet, a Szocializmus, nacionalizmust [215] sokan Veres Péter túlzott nacionalizmusát, sőt antiszemitizmusát igazoló írásnak tekintik. Veres Péter megkísérelte e két kategóriát az elmélet síkján is összhangba hozni. „Nacionalizmusának” tartalma németellenes, antifasiszta, a plebejus hazafiságot tükrözi, de frazeológiája gyakran szélsőjobboldali vagy ahhoz hasonló. [216] Nagy Sz. Péter ekkép foglalja össze a Zsolt-Veres polémiát:

Zsolt Béla egészoldalas vezércikkében: ’Még egyszer és utoljára Veres Péterről’ címmel folytatja a Nemzeti Parasztpárt és elnöke elleni támadását, azt állítva, hogy Veres Péter beszédeiben „zsidó bankárok és ügyvédek” elleni rosszemlékű kitételeket használta, és hogy Veres Péter kijelentette: „Nekünk nem kellenek idegenek, sem svábok, sem zsidók.” Ezek után Zsolt Béla egyértelműen leszögezi: „Veres Péter a Turul Szövetségben elmondott beszédei és az ’Egyedül Vagyunk’-ban írt cikkei alapján akkor is jó fajvédő volt, újabb cikkei és beszédei alapján ma is az”, végül megállapítja, hogy: „a demokrácia sérelme, hogy Veres Péter demokratikus pártvezér lehet Magyarországon”. [217]

    Benkő Péter szerint Veres nem a fasiszta fajelméletet kívánta becsempészni a munkásmozgalom eszmetárába. Veres a „faj” alatt az „egynyelvű, egy vérű (nem tiszta vérű, mert ilyen nincs), egy kultúrájú és egy történelmi közösséghez való tartozást” értette. [218] A magyar nemzettesthez fűződő kapcsolat problémáját így próbálta Veres körülírni:

Más kérdés, hogy kik váltak valóban testileg-lelkileg magyarokká és kik nem. Minden általánosítás veszedelmes elfogultságra vezethet, de a mai magyar életből világosan látható, hogy a szláv és román beolvadók könnyebben, a német és zsidó beolvadók nehezebben veszik át a magyar vértörzs, ma már magyar fajta, testi-lelki jellegét és nehezebben fogadják el ennek a fajnak szellemi-erkölcsi és biológiai -, tehát fajesztétikai ízlésvonalát. Már pedig enélkül nincs igazi beolvadás. [219]

    Veres Péter olyan politikus és teoretikus volt, aki népben-nemzetben gondolkozott. Vele kapcsolatban jelentette ki Németh László a negyvenes évek elején: „az ő erős, bizakodó alakja körül kell az Új Magyarország három osztályának: értelmiségnek, parasztságnak és munkásságnak összefornia.” [220]

    Amikor a felszabadulás után a Parasztpárt mögé felsorakozott a marxista népi írók által képviselt baloldali csoport, a mozgalom ezáltal végleg politikai jellegűvé vált, és mint NPP részt vett a népi demokratikus rendszer kiépítésében. [221] De nagy tömegben csatlakoztak „harmadikutas” nézeteket valló centrista, jobboldali beállítottságú elemek is. Annak ellenére csatlakoztak, hogy a radikalizálódó és a munkás-paraszt szövetség létrehozásán munkálkodó párt válaszút elé állította a népi írók követőinek táborát. A harmadikutas politika parasztpárti vezéralakja a felszabadulás után Kovács Imre, teoretikusa pedig a második vonalbeli Bibó István lett. [222]

    Kovács és Bibó felszabadulás utáni megnyilatkozásai, a „magyar vonalat”, a „magyarságba zárkózást”, a „magyar öncélúságot” hirdető nézetei kifelé, a tömegek felé a Parasztpárt ideológiájaként jelentkeztek. Koncepciójuk szerint „önelvű” magyar politikára van szükség, a demokrácia középútját kell járni, egy sem nem kapitalista, sem nem szocialista utat, hanem – Bibó szerint – valamilyen harmadik utat, amelynek politikai rendszerét nem lehet sem nyugati, sem keleti demokráciának minősíteni. Bibó a 1945 utáni kommunista párttaktikával, és aktuálpolitikai helyzettel és a közhangulattal kapcsolatban megjegyezte:

Ma, csaknem egy esztendei koalíciós kormányzás után, melynek során a kommunista párt felső vezetése igen nagy – néha más pártokénál nagyobb felelősségérzettel tartotta magát a demokratikus koalíció irányvonalához, az ország közhangulata ott tart, hogy élesen elválik egy kommunistabarát és egy kommunista-ellenes részre. Az utóbbi rész szilárdabbul hisz a proletárdiktatúra veszedelmében, mint valaha, s hajlandó minden „nemzeti” erőt koncentrálni ezzel a veszéllyel szemben. Ez a hangulat máris nagyfokú közeledést hozott létre a demokratikus koalíció konzervatívabb szárnya és a szó mindenféle értelmében vett valóságos földesúri, hivatalnoki és kapitalista reakció között, ami okkal hozza a másik oldalt a reakciótól való félelemnek nem kevésbé nyugtalanító állapotába. [223]

    A Csécsy és Zsolt által alapított Magyar Radikális Pártban Zsolt álláspontja hamar elvált Csécsyétől és fölébe is kerekedett. A Haladás szerkesztése is Zsolt kezébe került, és 1945 novemberétől haláláig (1949. február) a lapnak szinte valamennyi vezércikkét ő írta. [224] Csécsy és Zsolt egyaránt Károlyi és Jászi híveinek tartották magukat. [225] Támogatják mindazt, ami 1945-ben 1918 folytatása. Tehát a német orientációtól való elfordulás, a demokratikus szabadságjogok deklarálása és a földosztás voltak a programjuk lényegi elemei. Zsolt a pártja politikai helyét, álláspontját a következőképpen határolta körül a Haladásban:

A Magyar Függetlenségi Front pártjának programja vitathatatlanul demokratikus program, de mi mégis úgy érezzük: nem felesleges, hogy megtartottuk különállásunkat. Ahogy az elmúlt huszonöt év alatt az volt a szerepünk, hogy a demokrácia teljes és tiszta értelmét, egyetemes tartalmát megvédjük és átmentsük a reálpolitika kompromisszumain, paktumain, pillanatnyi taktikai kényszerein keresztül, ugyanúgy most is tagjai vagyunk annak a csoportnak, mely ezt a feladatot vállalja. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy a történelemben az eszméket és elveket nem ritkán éppen akkor fenyegette leginkább az elferdülés és elsikkadás veszélye, amikor hatalomra kerültek. [226]

    A rohamosan terjedő korrupció, a közélet „elpártosítása”, az alantas tömegindulatoknak a legkülönbözőbb oldalról történő elszabadulása, a svábkérdés félig-meddig rasszista kezelése méltán váltják ki éles kritikájukat. Hittek a demokrácia stabilitásában és megvalósulásában amelyben mindketten a nem kizsákmányoló polgárság és az értelmiség helyét keresték. [227]

    A Csécsy és Zsolt felfogása közötti fő eltérést a Kommunista Párthoz és a Parasztpárthoz való viszonyulásuk jelentette. Csécsy számára idegen maradt a Kommunista Párt. Zsolt azonban „felhasználta volna” a Kommunista Pártot a nem kizsákmányoló polgárság védelmére. Zsolt a Parasztpártban semmi pozitívumot nem látott: „irodalmárokból, szakadár agrárszocialistákból, fasisztákból alakult rögtönzésnek” nevezte. Szerinte a Parasztpárt egységes ideológiája az antiszemitizmus (Bibót nem ismerte). [228] Ezért is jelenthetett nagy csalódást számára, hogy a Kommunista Párt a Parasztpártot tekintette természetes szövetségesének. [229]

    A Nemzeti Parasztpárt elnöke, Veres Péter iránt különleges ellenszenvvel viseltetett. Zsolt szerint ugyanis Veres demagóg kijelentéseinek volt betudható a feléledt paraszti antiszemitizmus, és a Veres által vezetett Földbirtokrendező Tanács felelős a zsidó törpebirtokosok jogfosztottságáért is. A Veres Péter a lovát ugratja című cikkében a nyilvánította ki a véleményét a parasztpárti politikusról:

Ugyanakkor, amikor bent a parlamentben a Kommunista Párt kongresszusa folyt, Veres Péter a parlament lépcsőjéről a Nemzeti Parasztpárt budapesti szervezete előtt duhaj beszédet tartott. (...) Amit Rákosi és Révai a politikai tudomány és a politikai retorika extremitásában is korszerű és nemzetközileg elfogadott nyelvén fejezett ki, azt Veres Péter valamilyen anakronisztikus kortesnyelven, a Forintos Györgyök öblösségével és piaci hangsúlyával – amitől még az olyan, nekünk is rokonszenves demokratikus programpontok, mint amilyenek a Baloldali Blokk követelései, demagógiává torzulnak. [230]

Zsolt Béla Veres Péterben nemcsak a volt ideológust, hanem rajta keresztül elsősorban a Nemzeti Parasztpárt vélt fajvédő, fasisztoid, posztfasiszta tendenciáit támadta. Zsolt a parasztpárti politikus hangjának túlontúl ismerős, irracionalista demagóg stílusára hívta fel a figyelmet, aminek elvi, ideológiai, pártpolitikai okai lehettek. [231]

A háborús veszély növekedésével egyre jobban előtérbe került egy másik sorskérdés, ami a népi írókat foglalkoztatta: Megőrizhető-e Magyarország függetlensége, mit tehet egy „kis nép” a fennmaradásért, hogyan alakulhat a nemzet sorsa a háború alatt és után? A kommunisták és a népiek balszárnya azonnal felismerte, hogy a szocialista átalakulás biztosítja a nemzeti függetlenséget és a szuverenitást is, ezért a fasizmus ellen kell összefognia minden demokratikus erőnek. Ezt felismerve hangsúlyozta Veres Péter, Németh Lászlóval vitázva, hogy a „magyar harmadik oldal akkor teljesíti történelmi és magyar szerepét, ha a kellő időben tud második oldallá válni.” [232]

    Veres Péter bírálta Német László eszméit: minőségszocializmus, Kert-Magyarország, harmadik oldal. Azonban Németh szerint Veres nem három furcsa dolgot kifogásolt, hanem, egy másfajta gondolkodásmódot, amit az „értelmiségi ember” képvisel – fejtette ki Az értelmiség önérzete című írásában. [233]

Zsolt Béla és a „népiek”

    A Magyar Radikális Párt hivatalos sajtóorgánuma, a Haladás népszerű lapnak számított. Népszerűségét a polgárság körében a polgári, bulvársajtóból átmentett hangnemének, szenzációs tálalásának és következetes, meglehetősen támadó élű polgári és zsidó érdekvédelmének köszönhette. Zsolt Béla neve is elsősorban ezekkel az érdekvédvédelmi harcokkal és ezen belül is a népi írók elleni támadásokkal folyt egybe. [234] Az alábbiakban kitekintek néhány olyan szempontra, amelyek Zsolt ellenségességét már a háború előtt megalapozták.

    Németh Lászlónak számos, egymásnak néha ellentmondó nyilatkozata született a „zsidókérdésben”. A Szárszói beszédben a zsidótörvényeket Németh gúnyosan bírálta, éppen mert elmagyarosodott fél-, negyedzsidókat szorítottak faji alapon a zsidók közé. Ezzel nem hagyták, hogy „zsidók legyenek a zsidók” – azaz nem hagyták, hogy asszimilálatlan közösség legyenek, amit valahogy így adott vissza:

... az azonban egészen természetes , hogy az önkritikátlan és bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, Shylocknak éppen a szív kell. [235]

    Németh sohasem vonta vissza a kijelentését. Titkos szöveg lett, az emlékezet azonban említése nélkül is őrizte. Ungvári Tamás rámutat, hogy Szárszó után Németh szépirodalmi műhelyében nagy regények születtek, mint az Iszony, az Égető Eszter, de ezekben még visszamenőleg sem tűnt fel annak a „kérdésnek” egyetlen hordozója sem, amellyel fiatalságában és férfiéveiben annyit foglalkozott:

Fel-felemlítette ugyan, hogy a pusztításnak gátat szabott azzal, hogy eszméi a nyilasoktól is elhódítottak fiatalokat, de a „kérdést” még abban a formában sem említette, hogy a magyar irodalom ama megtizedelését, amelynek Radnóti, Gelléri, Pap Károly, Szerb Antal áldozatul esett, szóba hozza. [236]

    A szellemi életnek a kádári rendszerrel kötött kompromisszumai idején, a  hatvanas években kezdték csak piszkálni a kérdést, hogy jelentős befolyású írók miért simultak úgy hozzá a hatalomhoz; hol állottak abban a korábbi diktatúrában, amikor társaikat megtizedelték? Mi volt az oka az írói ellenállás elmaradásának? Az lehetett-e a beszédes némaság oka, hogy a zsidóság egy része a Horthy korszak anyagi támasza volt, s ezért cserébe időleges védelmet kapott egy rendszertől, amelyet „az írók nagy része a szociális fejlődés akadályozójának ítélt? Vagy abban, hogy a népi írók egy része a zsidókban a parasztság aktív és idegen kizsákmányolóit látta?” [237]

    A baloldal a háború után számvetést követelt, míg a két világháború között indult írók vezére, Illyés Gyula a feledést: „...gondunk nem a múlt – amelyet nem a saját erőnkből kell alakítanunk.” [238] Ungvári Tamás szerint a népiek kiegyezési ajánlatot javasoltak:

A múlt a támadások pergőtüzében s a megtámadottak sértődöttsége okán csakugyan tisztázhatatlannak rémlett; a kiegyezési ajánlat pedig hajszálra megfelelt a hatalom kisajátítására törekvő kommunisták sugallatának. Révai József válasza Illyésére rímel: „Németh László nem azért felelős elsősorban, hogy mit hirdetett 1944 előtt, hanem azért, hogy a felszabadulás után nem szólt semmit...” Lukács György ugyancsak a jövő ígéretével ajánlja föl a múlt feledését. „Mit kíván ez a születendő új kor az íróktól? (...) Csupán azt, hogy szívvel-lélekkel, legbensőbb egyéniségükkel mondjanak igent ahhoz, ami itt ma készül.” [239]

    Amikor 1947 elején beindul a Kommunista Párt erőszakos hatalomátvételi mechanizmusa, Zsolt nem teljesen érti meg a helyzetet. Készpénznek vette azt az összeesküvési konstrukciót, hogy az összeesküvők Németh László „híg magyar-mély magyar” ellentétpárjának fajelméleti változatát kívánták a magyar politikában alkalmazni. Ezt az ügyet a népiek élvonalbeli reprezentánsai, Németh, Illyés és Veres Péter ellen kívánta fordítani. Eljárása nem volt korrekt, sőt kontraproduktívra is sikerült, amikor 1947 áprilisában Illyés és Németh találkozott Révaival és Lukáccsal. [240]

    Így egy „legújabb nemzeti front” körvonalai jelentek meg a láthatáron. Ezzel kapcsolatban az Érdekes találkozó című, keserű hangú cikkében Zsolt arra „figyelmezteti” a kommunista vezetőket, hogy Illyés és Németh már „találkozott” Gömbössel is. Hangja ezúttal valóban elvesztette a tárgyilagosságot: szellemi prostituáltaknak nevezte őket, az ország fasizálóinak, akiknek börtönben volna a helyük. Horváth Márton a Szabad Népben [241] egy objektívebb hangú cikkben próbált közvetíteni Zsolt és Illyés között. Nem sokkal ezután Lukács lendült támadásba és a Haladást a „zsidó finánctőke” lapjaként minősítette. [242]

    A vita megértéséhez látni kell a kommunista vezetés népiekkel kapcsolatos szemléletmódját. Ennek a rekonstruálásához jelenthet segítséget Révainak és Horváthnak a magyar irodalom különböző aspektusaival, azon belül is a József Attilával kapcsolatos irodalmi tanulmányai. Zsolt Béla barátja volt József Attilának, [243]   akinek életútja és a vele párhuzamosan fejlődő költészete állomásainak elemzése a kommunista vezetőket olyan következtetések levonására késztették, amelyek kedveztek a népiekkel való megegyezésüknek.

    Révai József és Horváth Márton a háború után döntően meghatározták a párt irodalompolitikai arculatának az alakulását. Révai József, 1949-től a kommunista párt „mindenható kultúrideológusa” volt. [244] Horvát Márton pedig a párt propaganda osztályának vezetője. [245]


Kommunista Párt és a „népiek” 1945 után

    Révai József éles bírálója volt a népi írók műveinek és 1945 előtti irodalmi-közéleti szereplésének. Elismerte azonban, hogy szemben álltak a Horthy-rendszer szellemével és politikájával, a világ elé tárták az agrárszegénység tényeit és követelték a földreformot. Ezért a kommunisták potenciális szövetségeseinek tekintette őket. Kommunista részről a legrészletesebb és legalaposabb kritikai észrevételeket ő írta róluk. [246]

    Révaihoz hasonló türelmet tanúsított a népiekkel szemben Lukács György is, fenntartva azonban kritikáját, amit 1946-ban kiadott Népi írók a mérlegen című könyvében fogalmazott meg. Az 1947 márciusi Révai-Lukács-Illyés-Németh négyes megbeszélés enyhítette a feszültséget és nyilvánvalóvá tette, hogy a kommunista párt ellenzi a népiekkel szemben használt gyűlölködő hangot. [247] Gesztusuk továbbá arra is jó volt, hogy a múlt minden nyilvános firtatása, mintegy központi intésre megszűnt. Zsolt Béla „utóvédharca” visszhangtalan maradt. 1947. októberében a Népszavában megjelent egy cikk Elsikkasztott történelem címen, amely kifejti, hogy a háború előtti időkkel kapcsolatos szembenézés elmaradt:

 A szociáldemokrata baloldal vagy a Zsolt Béla körül csoportosuló Haladás köre bizonyos revansvággyal próbálta feltárni a két világháború közötti szellemi eltévelyedéseket: visszhangtalanul, mert a kommunisták szemében a gyökértelen polgári kultúrát képviselték. Lukács György és Horváth Márton a Lipótváros bélyegét sütötte rájuk. [248]

A népiek és a szocializmus

A háború előtt a népi írók gondolkodásának közös álma az „igazi” magyar út megtalálása volt, a más nemzetek sorsától való különbözőség és egyediség:

Ebből sarjadt ki egy sajátos xenofóbia, amelynek rémálmaiban egy pusztuló nép lidérce támadt fel. Illyés az egykézésről s az elnéptelenedő dunántúli falvakról írt, kulturális kritikájának célpontja, akárcsak a kor nagy történészénél, Szekfű Gyulánál, a liberalizmus. A népi mozgalomnak a kormányzattal közös nyelve az antibolsevizmus volt. [249]     

    Németh László a népi mozgalom egyik fő teoretikusa volt, de a mozgalmon belül is magányos maradt: 1938-ban a polarizálódás idején, a balszárny és a jobbszárny egyarán elhatárolta magát tőle, önálló csoport pedig nem különült el az ő támogatására. [250] Tehát a mozgalmon belül is „harmadik úton” járt:

A két világháború közötti Magyarországon politikai publicisztikák sora érvelt amellett, hogy a hagyományos jobboldali, illetve baloldali felosztás felett elmúlt az idő: a társadalmi jelenségek megközelíthetőek egy „harmadik oldalról”. A fogalmat Németh László kezdte használni a Tanúban és a Kissebbségben című írásában, de előfordult már Szabó Dezsőnél is. A „harmadik oldal” megjelenése egyébként beleillik Németh László világképébe. [251]

    A népiekben megerősödött a meggyőződés, hogy Magyarországnak Németország és Oroszország, kapitalizmus és szocializmus között egy harmadik utat kell választania. Németh a jobboldali nacionalista áramlatokkal, a parasztság idealizálásával oly módon, hogy ne változtatnák meg a parasztság életét, társadalmi helyzetét – nem értett egyet. De a baloldali programmal sem tudott azonosulni, mely szerint a nemzeti függetlenséget is a belső, radikális átalakulás vívhatja ki, tehát a két „sorskérdés” csak együtt oldható meg. ’38 után azonban már a faj fogalma, a magyar fajiság, a mélymagyarság gyökereinek keresése, a nemzeti hagyományok értékelése, a magyarság és Európa viszony kötötte le a figyelmét. Orientációja megváltozott, nem Nyugat-Európára figyelt, hanem a „régi” és „népi” magyarság, a régi magyar irodalom értékeit tárta fel és Kelet-Európában keresett szellemi társakat. [252]

    A balszárny eljutott a marxizmusig: a szocialista átalakulásban, a munkásosztály és a parasztság összefogásában látta a parasztkérdés és a nemzeti kérdés megoldásának lehetőségét. Tehát egységet próbált teremteni a nemzeti demokratikus erők és a marxizmuson alapuló szocializmus között.

A jobbszárny a nacionalizmust és a faji eszmét kínálta „megoldásként”. A Német László által képviselt „közép” pedig, a kapitalizmustól és a szocializmustól egyaránt eltérő „harmadik út” lehetőségét kereste, ami a marxizmus nélküli szocializmus programjának meghirdetésében manifesztálódott. [253] A Németh László-féle társadalom szemléletet Ungvári Tamás így foglalja össze:

Az angolszász kapitalizmus azért lenne rossz Magyarországon, mert a tőke eltüntetné a különbséget magyar és nem magyar között. Itt ellenség a humanizmus, mert az fennköltségében ugyancsak vak a nemzeti és a kozmopolita között különbségre. A humanizmus is etno-vak, ezért annak alternatívája a népbiztos-jelöltség, a marxizmus, egy Lukács György-féle magatartás. [254]

    A két világháború között, amikor Németh László ezekkel a nemzeti sorskérdésekkel bírkózott, Magyarország paraszti, mezőgazdasági ország, ezért a népiek a parasztságra koncentráltak; terveik elősorban a földkérdés megoldására és a parasztság felemelésére irányultak. A munkásosztálynak és a munkásmozgalomnak az ország demokratikus átalakításában játszott szerepét a népi írók többsége lebecsülte, néhány radikális baloldali kivételével. [255] A népiek nem forradalmi átalakulástól, hanem reformoktól várták a problémák megoldását:

A baloldal ajánlataitól a népies új nemzedék elzárkózott. Illyés Gyula e kiábrándulásnak azért is fontos tanúja, mert az első világháború végén s emigrációjában megihlette a szocialistának nevezhető mozgalmak dinamizmusa. A fasizmus németországi győzelmét a kiábrándult Illyés, nem minden alap nélkül, a szocialisták számlájára írta. (...) A politikai baloldal kompromittáltságát Illyés 1933-ban már tényként kezelte. [256]

    Németh László felismerte és artikulálta a „sorskérdéseket”, hangsúlyozta az értelmiség felelősségét, de sajátos világnézetéből és történelemszemléletéből következően egy sok tekintetben utópisztikus reformtervet dolgozott ki. [257]

    Németh sem a marxizmus fontos filozófiai műveit, sem a korabeli szovjet valóságot nem ismerte. Az ismert, XX. századi vulgarizáló írások szemléletét azonosítva a marxizmussal, vitatkozik annak „piaci szemléletével”. A kapitalizmus és a marxizmus általa ismert gondolatatit elemezve, Németh egy „harmadik út” létezésének illúzióját vallotta. Ez a harmadik út a „minőségszocializmus”: a kistulajdon és az egyéni vállalkozás talaján újra tért nyerő egyéniség, gazdagabb erkölcs és kultúra, azaz a minőség forradalma. [258]   Illyés Gyula baloldaliságát Ungvári Tamás a következőképpen artikulálja:

Illyésben ugyanakkor egy otthontalan baloldal nosztalgiája is megszólalt. Ő is foglalkozott a kor vitájával a Van-e jobboldali és baloldali irodalom? című cikkében. A kérdésre adott válasza szántszándékkal mossa el a jobb és a bal felosztását. A baloldaliság az örök lázadás és kétségbeesés. (...) A „baloldaliságnak az az árama, melyet még az enyhén fogalmazó és általánosságokba burkolózó Illyés határozott meg, megszabadította az „örök baloldaliságot” a liberalizmustól, a szocializmust a szocialistáktól, míg szót értett a konzervatív értékvédelemnek álcázott hazafisággal. [259]

    Németh nem látott igazi veszélyt a fasizmusban, jövőtlennek ítélte, mert úgymond a fasizmusnak „nincs filozófiája”, szemben az elméleti fölényben lévő marxizmussal. Tehát az általa aposztrofált minőség forradalmának elsősorban a marxizmus egyoldalúságaival szemben kellett volna fellobognia. Ennek az eredménye egy olyan felfogás lett, mely szellemi ellenfelét és vitapartnerét főleg a polgári radikalizmusban és a marxizmusban látta. [260] A népiek háború előtti politikai felfogására a judeocentrikus világkép volt jellemző:

A judeocentrikus világnézetet a vesztes háború utáni fajvédelem gondolata indította útjára. Vezére Szabó Dezső volt. Radikális szellemi újítása, hogy a „jobb és bal” osztása fölé emelkedést egybekötötte az asszimilációs szerződés felbontásával. (...) A jobboldal Szabó Dezső szerint a germán és szláv elemek előretörését jelenti, míg a baloldal a „zsidó élethódítás” álcája. A kettő ellenében szükséges az új magyar honfoglalás. (...) Szabó Dezső is, miként Szekfű Gyula vagy Németh László, a kiegyezéstől, az asszimilációtól számítják a romlást. Szabó Dezső szerint még titkos egyezség is született a jobb és bal között a magyarság visszaszorítására. [261]

    1944 után a népiek politikai tagolódását alapvetően az határozta meg, hogyan viszonyulnak az egyre nagyobb hatalmat szerző Magyar Kommunista Párthoz. Például, táplálnak-e illúziókat az egyre nyíltabb diktatórikus törekvésekkel kapcsolatban, illetve látnak-e lehetőséget alternatíva képviseletére, vagy nem. Azok a népiek, akik kezdettől fogva mély bizalmatlansággal szemlélték a kommunisták tevékenységét, elsősorban a Független Kisgazdapártban, főként annak ifjúsági szervezetében, a Független Ifjúsági Szövetségben és a kisgazdákhoz szoros szálakkal kötődő Magyar Parasztszövetségben tömörültek. [262]  

    A népi mozgalom hívei legnagyobb számban mégis a Nemzeti Parasztpárthoz kötődtek, még azok az írók is, akik 1945 után politikai okokból háttérbe szorultak (Németh László, Erdélyi József, Féja Géza, Kodolányi János és Sinka István). [263]

    Németh László az orosz szocializmussal Kert-Magyarország minőségszocializmusát állította szembe alternatívaként. Nem volt kétséges számára, hogy a szocializmus valamilyen változata az egyedüli járható út. Szerinte a feudális nagybirtokrendszer fennállása és a konszolidált ellenforradalmi „restauráció” tette tarthatatlanná az állapotot Magyarországon. Azonban a kapitalizmusban sem látott alternatívát: hevesen támadta a kapitalista munkamegosztás elembertelenítő, dehumanizáló hatását. Németh számára az alternatíva csakis a Kert-Magyarország utópiája lehetett. Ennek az a lényege, hogy új telepesek, kisbirtokosok, egyéni vállalkozók között kellene felosztani a nagybirtokokat, a nagyüzemi mezőgazdasági termelés helyett munkaigényesebb gyümölcstermesztést, kertművelést kellene meghonosítani. A telepesek laza szövetkezetet alapíthatnának a termékek értékesítésére és önművelő, együtt tanuló, kis közösségek is létrejöhetnének. Így őrződnének meg az emberi, közösségi, kulturális értékek és hagyományok. [264]

A kommunisták népi-urbánus koncepciója

    A harci cselekmények Magyarország földjén 1945 áprilisában véget értek, de háborús pszichózis nem múlt el, a közélet nem nyugodott meg, s így a „szavak inflálódása” is folytatódott. A népi mozgalom számára az jelentette a legkomolyabb kihívást, hogy éppen a „nép” szó kezdett igen hamar veszíteni addigi nemes hangzásából. Elsősorban a hatalom szisztematikus megragadásán munkálkodó Magyar Kommunista Párt tett igen sokat a „nép” szó és a néppel kapcsolatos kifejezések kiüresítéséért, meghamisításáért. [265] Inflálódott ez a fogalom. A nép fogalmát éppen olyan parttalan és ködös módon alkalmazták, ahogy a szélsőjobboldali mozgalmak néhány évvel korábban a zsidó kifejezést. [266]  

    Magyarország egy vesztes háborúból kikerülve romokban heverő gazdaságot és emberi szenvedések özönével terhelt társadalmat örökölt. Gazdasági, szociális, társadalom-lélektani, közigazgatási problémák halmaza torlódott egymásra, és ezek megoldása önmagában is nyugodt reformkorszakot igényelt volna. Mégsem a békés, megfontolt építkezés ideje jött el: a háborútól sújtott országban néhány év alatt egy rendkívül merev és véres diktatúra épült ki. A népi táborhoz tartozó politikusok és értelmiségiek állásfoglalását, helyzetét 1944 és 1948 között az határozta meg, hogy milyen reményeket tápláltak Magyarország jövője iránt, láttak-e valamilyen esélyt egy békés reformkor kibontakozására. [267]

    A népiek jövőjét az döntötte el, hogy mit gondolnak róluk a szovjet hadsereggel érkező magyar kommunisták. A szovjet emigrációból hazatértek véleményét két kiemelkedő teoretikusuk, Révai József és Lukács György fogalmazta meg. [268]

    A Magyar Kommunista Pártra nehéz örökségként rakódott az 1919-es Tanácsköztársaság bukása. Az emigrációban rengeteget vitatkoztak arról, hogy miért nem győzött akkor a forradalom, miért veszítette el a tömegek támogatását. A végső konklúzió végül is az lett, hogy szövetségesek nélkül nem győzhet a kommunista párt, és különösen Magyarországon szükséges a nagy létszámú parasztság rokonszenvének megszerzése. [269] Ez is közrejátszott abban, hogy 1945 decemberében úgy döntöttek, újból kiadják Révai József Marxizmus és népiesség című munkáját. [270]

    A vezető ideológus úgy tehetett engedményeket a népieknek, úgy ismerhette el igazukat, hogy azzal a kommunista párt stratégiai céljait is szolgálta. A szerző nem óvakodott az egyes népi értelmiségiek megvádolásától sem. Révai remek intellektus volt, aki igen sokszor rátapintott az általa bírált személyek és jelenségek gyenge, ellentmondásos pontjaira:

A népiek esetén a nép fogalma körüli ellentmondásokat vette nagyító alá, és nemes egyszerűséggel a fasiszta torzulás veszélyeiről értekezett. Révai elsősorban lehetőséget látott abban, hogy a népi mozgalomban egyszerre több áramlat is létezett, mert így az ezek közti ellentétekre rá lehetett mutatni.  Úgy vélte, hogy „lehetnek és vannak érintkezőpontjaik a proletárszocializmussal...” [271]

    Míg Révai József könyvében a népi mozgalom gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseit értékelte, addig Lukács György egy pártfőiskolai előadás keretében a népiek szellemi életre gyakorolt hatását elemezte, abból a szempontból, hogy mit hasznosíthat mindebből a kommunista párt:

Révaihoz hasonlóan ő is a népi mozgalmat tartotta a Horthy-korszak legjelentősebb kezdeményezésének, a szellemi életben is, bár úgy vélte, hogy József Attila nagyságú alkotóval nem rendelkeztek. Lukács nem csupán József Attila életművét egyszerűsítette le könnyed mozdulattal, hanem a Nyugat köréhez tartozó alkotókat is negligálta, mivel politikai érdekei akkor ezt kívánták. [272]

    A hatalmas magyar parasztságot képviselő népi mozgalom az ellenforradalom nyomásával szemben legkönnyebben és legtermészetesebben az irodalom területén kaphatott hangot. A népi írók mozgalmának egyik első és legjobb képviselője Illyés Gyula volt. Azonban a kommunista ideológusok szerint, nem volt olyan minőségű kapcsolata a néppel, mint Adynak vagy József Attilának. Ismeretes, hogy az egész népi irodalmi mozgalom alapvető ideológiai gyengesége az a paraszti elkülönülés volt, mely estleg rokonszenvvel, de mindenesetre bizalmatlanul nézett a munkásságra. [273] Jobban emlékeztek az ellenforradalomra, mint a forradalomra, lebecsülték a munkásság erejét és történelmi hivatását, nem tekintették megbízható szövetségesnek:

Akkor úgy gondolkoztak a paraszti írók és ideológusok: ha a munkássággal fognának össze, maguk ellen fordítanák a tőkét, a nagybirtokot, az egyházat, mindenkit, aki a magyar nép nyakán ült. Illyés fellépése idején a földreformot már nemcsak a történelem vetette fel, hanem a parasztság pillanatnyilag is elviselhetetlen helyzete. A népi írók és a népi politikusok egy része mégis úgy gondolta, hogy könnyebb kialkudni, mint kiharcolni a földet. Gömbös felvette a kapcsolatot Illyésékkel és ezek az illúziók megerősödtek. [274]

    Gömbös aztán látszatengedményeket tett a két nagy elnyomott osztály közül a „veszélytelenebb”: a parasztság felé. Horváth szerint nem volna helyes utólag szemrehányást tenni Illyéséknek, amiért kapcsolatba léptek a fasiszta szellemiségű hatalommal: „Illyés megadta a császárnak, ami a császáré, feltéve, ha megadta a népnek is ami a népé. És egy ideig megadta.” [275] A probléma csupán akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy Illyés az „urak környezetében” immár nem a népet szolgálta, hanem kilendült eredeti pályájáról és a polgári világ vonzásának hatása alá került. [276]

    A népiek „Budapest-ellenességében” egyaránt tükröződött a nagypolgársággal és a városi munkássággal szembeni bizalmatlanság. Igaz, hogy az urbánusok, csakúgy mint a népiek, szintén elszigetelték magukat a munkásságtól. A népiek és az urbánusok között tehát vannak közös pontok:

A népiesek és az urbánusok két olyan párhuzamos vonal, mely nem a végtelenben, hanem már Párizsban találkozott. A népiesek nem fogadták el az ország fővárosát, Budapestet, de elfogadták a „világ fővárosát”, Párizst. (...) a bizalmatlanság a város lakók zöme, a munkásság ellen... Ez ismét egy kimondatlan politikai kapcsolatot jelentett urbánusok és népiesek között... [277]

A kommunisták és Illyés Gyula

    A szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus részéről sok támadás érte ugyan a népi írókat és a mozgalmukat a háború után, azonban a kommunista pártnak, főként a választásokon elért gyenge eredményei miatt szüksége volt a Nemzeti Parasztpártra. Szüksége volt rá már csak azért is, mert Erdei Ferenc révén ott komoly befolyással rendelkezett. Feltehetően abban is reménykedtek, hogy a népi írók nem kis részét sikerül egyértelműen maguk mellé állítani. [278]  

    A Magyar Kommunista Pártnak az volt a célja, hogy Illyés Gyulát, aki komoly baloldali múlttal, sőt a kommunista politikusok között széleskörű személyes ismeretségekkel is rendelkezett, ugyanakkor a szellemi-irodalmi élet egyik központi, legnagyobb hatású alkotója, egyértelműen a maga oldalára állítsa. [279]

    Amikor 1946 végén megjelent a Hunok Párizsban, világossá válhatott a kommunisták számára, hogy Illyés a Nemzeti Parasztpártban nem a baloldaliakkal tart, majd azok erőszakossága miatt félre is áll. A Hunok Párizsban megpróbálja reprezentálni a húszas évek párizsi emigrációs magyar munkásmozgalom ismérveit, majd annak eltorzulását. Emiatt 1947 januárjától elkezdődött Illyés nyilvános és egyre határozottabb kommunista bírálata. [280]

    Horváth azt kifogásolja, hogy a háború után Illyés nem balfelé keresi a „megújulás útját”. A háború után írt életrajzi regénye bemutatja Illyés kialakulásának, lelki fejlődésének stációit. E fejlődés lényege, hogy a fiatal Illyés elkezdi pályáját a munkásmozgalomnál, de befejezi azzal, hogy hátat fordít a mozgalomnak. [281]

    A regény történeti hátteréhez tartozik, hogy Illyés diákkorában került kapcsolatba a baloldali mozgalmakkal, 1918-ban a Galilei-kör ülésének fiatal vendége volt, majd a forradalom után a Szocialista Diákok Egyesületének tagja lett. Még gimnazista korában tagja lett a szocialista diákok titkos szervezkedésének, és amikor a szervezkedés vezetőit letartóztatták, menekülni kényszerült. Így jutott Bécsen és Berlinen keresztül Párizsba, ahol az emigrációban élő magyar ifjúmunkások fogadták be ötéves párizsi tartózkodás után, 1926-ban tért haza. [282]

    Horváth állítása szerint, Illyés ugyan tett gesztusokat a munkásság felé, de valahogy mindig is „csodabogaraknak” tartotta őket, akiken jót lehet mosolyogni. A munkásmozgalom alakjainak megvan a vesszőparipájuk, a mozgalom, a szocializmus, akikre visszanézve ’45 után Illyés úgy érzi, hogy az emlékezetében mélyre temették őket, ahonnan nincs már feltámadás.

    Nagyon tanulságos, hogy hogyan interpretálták Illyés könyvét a késő-szocialista érában. Megfigyelhető, hogy megpróbálták  összemosni a népiséget a szocialista ideológiával, mintha a népiség a szocializmusból fejlődött volna ki és mintha elválaszthatatlanok lennének egymástól (igaz, hogy a népi íróknak volt egy marxista irányzata [283] ). Ez a békítő, analógiát kereső hangnem a szocializmus mérvadó diszciplínája volt a népiek irodalomban való elhelyezését illetően. Pomogáts Béla irodalomtörténész már korántsem fogalmaz olyan sarkosan mint Horváth Márton. 1977-ben ír Illyés önéletrajzi könyvéről:

Illyés a természetes ösztöneit, érdeklődését az élet iránt a pusztai gyermekkor, az ifjúságban átélt irodalom, az emigrációban töltött évek, a nemzetközi ifjúmunkás mozgalom, a népi írók szociális harcai nevelték. (...) Pályája következetes küzdelem a dolgozó nép felemeléséért. Valóságismerete és népi elkötelezettsége öltött alakot műveiben. (...) A nemzeti sors iránt megnyilvánuló érdeklődése szociális elkötelezettséggel forrt össze; egyszerre tudott szót emelni és küzdeni a nemzeti felemelkedésért és a társadalmi felszabadulásért. [284]

    Pomogáts szerint a Hunok Párisban elbeszélő hangjára is a szemlélet- és sorsváltás nyomja rá a bélyegét. Illyés a háborús események vészterhes napjaiban idézte fel reménykedő ifjúságát, a húszas évek Európájának forradalomra készülő mozgalmait. Az író témája és helyzete különös ellentmondásban áll egymással, és ebből az ellentmondásból ered az önéletrajz nosztalgikus, ironikus szelleme:

Illyés, gondok és szorongások között vergődve, érthető nosztalgiát érez egy bizakodó és emelkedő korszak iránt, visszavágyódik az elveszett szabadság mámoros élményei közé. És nosztalgikus érzéssel mutatja be egykori önmagát, azt a szenvedélyes ifjút, aki hódító hunként érkezett a francia fővárosba, hogy megismerje a modern irodalom újításait és a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatát. Aki forró szívvel és igazságra szomjúhozva keresett társakat az avantgarde költők és az ifjú szocialisták között. [285]

    A Válasz egyik 1946. januári számában Illyés ismét „oldalvágásokkal” illeti a demokráciát, mert azt csak rendőri oldalról, a falun történő túlkapások oldaláról mutatja be, és érzékelteti, hogy a szociális kérdésekkel foglalkozó írókat rendre a „fasisztaság gyanújával” fogják perbe, zaklatják. Erre a nehezen félreérthető célzásra a kommunista ideológus (Horváth Márton) csípősen megjegyzi:

Könnyű volna karikírozni ezt az állítást, hiszen Göbbels és Hitler is a szociális kérdést feszegették... A szociális kérdéshez hozzá lehet nyúlni a munkásság és a parasztság érdekei szemszögéből és hozzá lehet nyúlni az uralkodó osztályok szempontjai szerint. Vannak helyzetek amikor az urakat kiszolgáló írók ezt cselekszik. [286]

    Illyés szerint, ha a kommunisták kirekesztenék a népi írókat, akkor megszűnne az irodalom Magyarországon. Horváth azonban felfedi a kommunisták intencióit a kérdéssel kapcsolatban:

Először is: nekünk eszünk ágában sem volt ezeket az írókat kirekeszteni. Németh Lászlót idestova egy évvel ezelőtt Lukács György invitálta vissza az irodalomba, Major Tamás darabokért ostromolta. Kodolányi ellen az a fő kifogás, hogy egy homályos szándékú jobboldali újság vezércikkírójaként tért vissza és nem szépirodalommal. De az az állítás, hogy vagy ők az irodalom, vagy nincs irodalom – jogosulatlan. Ha csak ezek jelenthetik az irodalmat, akkor a magyar demokráciának nincs irodalma. [287]

    Az új politikai konstrukció célja az, hogy ne legyen tovább a ’30-as évekre jellemző népi-paraszti elkülönülés az országban. [288] Az új hatalom irodalompolitikájának az alapelve, hogy „megtalálja-e a parasztság zöme a testvéri kapcsolatot az élre került munkássággal, vagy pedig a polgárság befolyása alatt marad?” Horváth szerint Illyéséknek nem kellene távolodniuk a munkásságtól, hanem az irodalmat új tartalommal kell feltölteni, ollyannal, ami a paraszt-munkás egység szellemét hordozza. Ez tekinthető a háború utáni irodalompolitika alapvetésének:

Mégis remélem, ha a magyar munkásság és a vele együtt működő parasztság ereje jobban kifejezésre jut majd, Illyés visszatér „Petőfi”-hez, visszatér a néphez. (...) Új generációt is kell nevelnünk: olyan folyóiratokkal, amelyek nem a beavatottak szűk köréhez, hanem közvetlenül a munkássághoz és parasztsághoz szólnak. (...) Nem könnyű feladat, de annyi mindent megoldottunk már a politikai és gazdasági élet területén, miért riadnánk vissza ezektől az irodalmi feladatoktól, különösen ha olyan hagyományokra és példaképekre hivatkozhatunk, mint Petőfi, Ady és József Attila volt? [289]

A kommunizmus és a népiség „násza”

    Az 1930-as évek második felében új szelek fújdogáltak a nemzetközi kommunista mozgalomban. Révai 1934 második felében egy hosszabb elaborátiumban összegezte felfogását a fasizmusból a proletárdiktatúrába való átmenet kérdéseiről. Ez már a népfrontpolitika felé való nyitást jelezte. [290]

    Révai nagy figyelmet szentelt azoknak a kezdeményezéseknek, melyek a magyar és olasz kommunista pártban a húszas évek második felében érvényesíteni próbálták a demokratikus és a proletárforradalom kombinálásának eszméjét a fasizmus elleni harcban. Azonban nem tévesztette szem elől a szektásság problémáját sem, ami a húszas évek végén kerekedett felül a nemzetközi kommunista mozgalomban. [291]

    Révai 1937-ig Moszkvában dolgozott és onnan támogatta a Prágában működő ideiglenes vezetőség munkáját. Hitet tett egy esetleges magyar népfront mellett. 1937-ben Prágában folytatta tevékenységét. Itt életének kiemelkedő időszaka következett – mozgalmi és elméleti szempontból: határtalan alkotókedvvel vetette bele magát a népfrontgondolat propagálásába. Számos cikke eljutott a magyar olvasókhoz is. Prágából éberen figyelte a hazai politikai és szellemi élet minden megnyilvánulását. Elsőként értékelte marxista szellemben a népi írók mozgalmát. 1838-ban ebben a szellemben írta nagy jelentőségű elméleti munkáját, a Marxizmus és népiességet, és Prága német megszállásakor készült el vele. Hamarosan hazajuttatták a munkát és illegálisan terjesztették. Kállai Gyula, akinek segítségével a könyvet legálisan kiadták a háború előtt, később így értékelte a mű hatását: „Révai József könyvének komoly szerepe volt abban, hogy a népi írók legjobbjai megszabadultak az örök paraszt egyoldalú szemléletétől...” [292]

    A Marxizmus és népiességben Révai világosan kifejtette azt, hogy az új típusú népi demokratikus forradalom eredményeként létrejövő hatalom jellegét tekintve több lesz mint hagyományos polgári demokrácia. Továbbá körvonalazta a munkásosztálynak a nemzet életében betöltött új szerepét, rámutatva, hogy népi demokratikus átalakulásnak a szocialista munkásság lesz a legmegbízhatóbb, legszervezettebb, legéberebb, legtettrekészebb támasza, más szóval: vezető ereje. [293]

    E tételek elsősorban a forradalom antifasiszta, demokratikus szakaszára vonatkoztak, számot vetve azzal, hogy abban az egész harci terep más lesz, az osztályok csoportosulása megváltozik, és ezért ebben a szakaszban a „régi” demokratikus feladatok is új megvilágítást, új tartalmat nyernek a fasizmus elleni harc fő feladatának alárendelve. [294]

    Az 1939-es esztendő a népiek válságát hozta, s ez különös aktualitást kölcsönzött a Marxizmus és népiesség számos megállapításának, a mindenek előtt a népi íróknak a  munkásosztályhoz fűződő viszonyát [295] , a szocializmus népi értelmezését és a fasiszta fertőzés növekvő veszélyét [296] elemző gondolatoknak. Ugyanakkor még megőrizte reménykedő alapállását a népi írókkal kapcsolatban egészen 1940 tavaszáig, amikor konstatálta, hogy a bomlás és szétesés, amely korábban csak lehetőség volt, immár ténnyé vált. A szétesés okaiként az első helyen a népi gondolkodás provinciális korlátoltságát, a mögötte meghúzódó nemzeti korlátoltságot, a nacionalista elfogultságot jelölte meg. [297]

    A háború után egy évvel adták ki újra Révai József Marxizmus és népiesség című könyvét. [298] A könyv – Horváth szerint – bizonyítja, hogy a magyar kommunisták demokratikus nemzeti politikája nem puszta „taktika”, hanem elméletileg kidolgozott, mélyen átgondolt, sok évvel ezelőtt megalapozott politika:

A könyv egészében és részleteiben kiállta az olyan évek próbáját, melyek egyébként az elnyomás sokszázéves intézményeit roppantották össze. Igazolódott a könyv tudományos marxista módszere, mely előre feltárta az események irányát. Időszerű a könyv azért is – mondja a szerző – mert a fasizmust és a vele rokon jelenségeket eszmeileg nem zúzták szét még ma sem és mert reakciós áramlatok még ma is nehezítik a népiesek táborának továbbfejlődését. [299]

    Révai könyve a magyar népi demokrácia első alapvetésének minősíthető, ami a háború után még aktuálisabbá vált, mert az elméletet felváltotta a gyakorlati megvalósítás. Horváth szerint a háború előtti korszakban Európa legrégebben elnyomott magyar munkássága és parasztsága nemcsak politikailag volt gúzsbakötve, a fizikai nyomorúság mellett, hanem ideológiailag is homályossá vált számára a szabadulás útja. A munkásosztály hatékonyságát a szervezeti szektarianizmus és az általános gyengeség egyaránt sújtotta. Más elnyomott osztályok bizalma is megrendült a munkásságban az 1919-es vereség és a fasiszta térhódítás miatt. [300]

    A harmincas években tűnt fel egy új társadalmi jelenség: a parasztság öntudatosodása, amit a népi íróknak a falukutató munkája tett nyilvánvalóvá. A kommunista ideológusok szerint megvolt annak a veszélye, hogy ez a demokratikus paraszti mozgalom a reakció befolyása alá kerül. [301] Azért is volt ennek meg az esélye, mert a mozgalom amellett, hogy spontán jellegű volt, ideológiailag sem rendelkezett kellő felkészültséggel, amivel kivédhette volna az idegen érdekek érvényesülését.  A népiek pedig lebecsülték a munkásosztály erejét és jövőjét, nem „védték” volna a Gömbös-féle fasiszta eltorzítással [302]  és a magyar reakcióval szemben:

A nép osztályfölötti felfogása viszi a népieseket a fasizmus faji mítoszának közelségébe. Ha a népközösség alapja és tartalma nem társadalmi osztályok reális érdek- és harci közössége, akkor mi más mint a faj? A fasiszták szerint osztályok különbségeit és ellentéteit éppúgy elmossa a közös vér, mint osztályok érdekegységét és szolidaritását. A népiesek a fasiszta faji mítoszt nem veszik át. De a parasztságról vallott felfogásukban van egy csepp abból a „vérből” is, amelyet a fasizmus kotyvaszt a „faji öntudat”, másszóval a faji gyűlölet mesterséges terjesztésére. [303]

    Tehát a harmincas évek második felében a magyar népet fenyegető legfőbb veszély az lett, hogy ez a haladó, népi-paraszti mozgalom teljesen elszakad a munkásságtól és túlnyomórészt a reakció, a magyar fasizmus befolyása alá kerül. Ezzel a veszéllyel szállt szembe a Marxizmus és népiesség. [304]

    A mű fő erénye, hogy a népiek falukutatásának eredményeit felhasználva a legkonkrétabban tárja fel a magyar problémákat. A népi írók – Horváth szerint – reálisan közvetítették a magyar nyomorúságot, ezért nyugodtan lehetett munkájukra analízist építeni. Révai könyve a népi falukutatók művein keresztül pontosan elemzi a parasztság helyzetét belső tagozódását, illetve viszonyát a nagybirtokhoz és a földreformhoz. [305] Ráépíti ugyan a munkáját a falukutatásokra, de nem áll meg az ideológiailag felkészületlen népiek megállapításainál. Összeköti a demokráciát, a függetlenséget és a földreformot olyan módon, hogy az agrárkérdés összefonódjon a fasizmus elleni harccal és a nemzeti függetlenség védelmének kérdésével. Az agrárforradalmat a demokratikus-népi munkás és paraszthatalom kell végrehajtsa. Ez jelentené az igazi rendszerváltozást – írta Révai 1938-ban. [306]

    A marxista ideológusok azt akarták elérni, hogy Magyarországon összefonódjon, szövetségre lépjen a parasztság és a munkásréteg, amit viszont a népiek nem vettek komolyan:

Polgárosodás, vagy parasztközösség? – vetődik fel a kérdés. Kollektivitás – hangzik a legtöbb felelet, de ennél tovább nemigen jutnak a paraszti ideológusok. A „parasztszocializmus”, a kapitalista környezetben tervezett szövetkezetek túlbecsülése, az utópiák mögött egyaránt a munkásmozgalom lebecsülése húzódik meg. Ez akadályozza meg az ideológia tisztázását, a harcra-szervezkedést, a munkás-paraszt szövetség tényleges kialakulását. [307]

    Révai a könyvében felhívja a figyelmet arra a veszélyre, hogy a népiek – engedve a korszellemnek - szembeállítják a szocialista munkásmozgalmat és a népi sorsközösséget, amivel kapitulálnak a fasizmus szellemi áradatának:

A népiességben ott lappang a hitetlenség a magyar nép mindkét fő-osztályában. A parasztságban való kételkedésre a parasztélet reális szemlélete készteti őket, de ez a kételkedés csak addig jogosult, ameddig a parasztfelszabadulás kilátásait a munkásság harcaitól elszigetelve veszik szemügyre. A szocialista munkásság iránti hitetlenségükkel a lelkükben a magára utalt parasztság felszabadulásának kilátásait is mély pesszimizmussal kell megítélniök. [308]

    Ez aztán meg is történt, de nem mindenki volt benne. Azért nem, mert két főirány érvényesült a népi mozgalmon belül: az egyik irány a polgári demokrácia, a másik a szocializmus felé mutatott. [309] A háború után a parasztság harci célja megvalósult, a munkásság vezető szerepre tett szert, Magyarországnak olyan kormányrendszere lett, amely „több mint a polgári demokrácia”. Mindezek fényében a kommunista ideológus, Horváth Márton 1946 májusán nem tudja mire vélni, hogy miért vannak a kommunisták és a népiek között nézeteltérések. A Marxizmus és népiesség nemcsak akkor, hanem most a háború után is kitűnő eszköz lehet az ellentétek kiküszöbüléséhez és a kommunista-népi egység megteremtéséhez - állította. [310]

    Révai már a háború előtt felvázolta egy lehetséges népi-kommunista találkozás lehetőségét:

A népies mozgalmat annak kell venni, ami: nem egyszerű politikai mozgalomnak, a szó mindennapi értelmében, hanem nagyigényű szellemi áramlatnak, amely a magyar problémák megoldására átfogó programot akar adni, melynek sajátos világnézete van és a társadalomról, történelemről, a haladásról megvan a maga felfogása. (...) A kérdés, hogy kivel fognak együtt haladni ki ellen, kiknek lesznek fegyverbarátai – nincs még eldöntve. Harcolni kell értük, hogy a mi fegyverbarátaink legyenek. (...) A népiesek csak akkor lesznek fegyverbarátaink, ha vitatkozunk velük, ha programjuk és világnézetük egészéhez foglalunk állást ... és egyben tudunk tanulni is tőlük. [311]

    A háború után, 1947. áprilisában, tehát a szavakat tettek is követték: Lukács György és Révai József fegyverbarátságot ajánlottak Németh Lászlónak és Illyés Gyulának.

 

Befejezés

    Dolgozatomban arra próbáltam rámutni, hogy Zsolt Béla támadását a népi írókkal szemben miért utasította el olyan határozottan a Kommunista Párt ideológiai vezetése az 1945 előtti esetenkénti nézeteltéréseik, sőt konfliktusaik ellenére. Úgy vélem sikerült rávilágítanom, hogy végső soron a kommunisták igényt tartottak a népi mozgalom szövetségére, amennyiben ez a kommunista párt céljainak támogatását jelentette. Cserébe hajlandóak voltak tudomásul venni a kisbirtokos parasztság létezését, lemondani az azonnali szövetkezetesítésről, és ezzel a szovjet típusú szocializmus megvalósításáról az ún. népi demokrácia kedvéért.

    A Kommunista Párt vezető ideológusai, az általam is elemzett Révai, Lukács és Horváth, alapvető fontosságú szövegeket írtak: összegyűjtötték azokat az érveket, amelyek a népi mozgalom hivatalos értékelését meghatározták. A kommunista párt szövetségesként tekintett a népiekre, de olyan szövetségesként, akiknek fel kellett adniuk alapvető társadalom- és gazdaságpolitikai céljaikat, és cserébe apróbb engedményekhez juthattak, amelyek a rendszer működtetése szempontjából egyébként is praktikusnak bizonyulhattak.

    Zsolt Béla radikális szókimondása a népi írók munkásságával, pályájával és a fasizmus ideje alatti szerepvállalásával kapcsolatban nem illett bele abba a hatalmi koncepcióba, amit a kommunista ideológusok vizionáltak 1945 után.

    A számonkérés, a felelősségrevonás attitűdjei túl élesnek, a központi hatalom építése szempontjából kedvezőtlen mintáknak tűntek fel előttük. „Nem jól értette meg Zsolt Béla a lemészárolt és ártatlan áldozatok figyelmeztetését, mely inkább úgy szól az utódok számára: soha többé elkülönülve, ellenséges vagy közömbös tenger közepén!” – jegyezte meg Horváth Márton. [312]

    Az, hogy a holokauszt szörnyűségei ellenére a zsidó származású vezetők Révai, Horváth, Lukács ezt az utat választották, az egy olyan probléma, amire lehet magyarázatokat gyártani, de teljes mélységében megérteni nem igazán lehet. Karádi a Túlélők és újrakezdők című könyvében a „káderszerep” zsidó részről történő vállalásával kapcsolatban is pedzeget bizonyos feltételezéseket, amelyek egy háború utáni túlélési mechanizmusra, és a jogbiztonság zsidó megragadására utalnak.

    Úgy látszik Zsolt Béla nem ezzel a stratégiával azonosult, mert élesen összekülönbözött az említett kommunista vezetőkkel. Ennek az okára szintén kerestem a választ a dolgozatban, amikor rámutattam, hogy a háború előtt milyen politikai evolúción mentek keresztül és milyen szellemi pályát futottak be a fenti személyek.

    Mint arra rámutattam, Zsolt Béla nem a szocialista politikai és nemzetépítő alapelvekre rontott rá, hanem a népi írók bevonását nem tudta hová tenni.

Zsolt más stratégiát vázolt fel a tanulmányaiban és a cikkeiben: „...a fasizmustól megfertőzött néppel, a klerikalizmussal és a fasizmus egyéb hirtelen felkínálkozott és átöltözött töredékeivel kezdett kortesflörtök és teoretikus kísérletek nem válnak be. (...) radikális epuráció, a bűntudat felkeltése és a sejtekig-rostokig ható átnevelés nélkül ezeket az elemeket nem lehet beállítani a demokrácia munkaközösségébe.” [313]

    A fasizmus szelleme elleni harcban Zsolt a népi írók kiiktatását és izolálását fontos lépésnek tartotta, azonban e pontnál frontálisan ütközött olyan politikusokkal, akikkel egyébként nem volt más kérdésekben nézeteltérése.

   Zsolt az Érdekes találkozó című cikkében kifejtette, hogy a népi írók „találkozgatásai” a fasiszta hatalom képviselőivel merőben másként hatottak azokra, akik Magyarországon szenvedték végig a korszakot, míg megint másként azokra, akik messziről, az emigrációból szemlélték végig íróink fasiszta miniszterelnökökkel és vérengző vezérkari főnökökkel folytatott „baráti megbeszéléseit”. Az emigráció távolságából másként mérték le a politikai és erkölcsi jelentőségét is ezeknek az eseményeknek. [314]

    Ennél a pontnál jött képbe a kommunista dogmatika, aminek szakavatott képviselője lett ekkorra Horváth Márton, Révai József és sajnos még Lukács György is. Ők képesek voltak egy megbánatlan szárszói beszéd után is teret adni a népieknek. Miért? Ha erre válaszolni akarunk és Karádit vesszük figyelembe, akkor egy zsidó asszimilációs stratégia juthat eszünkbe. Azonban Zsolt Béla sem volt az asszimiláció kritikusa, csak éppen nem úgy képzelte el, mint némely kortársa. Komlós Aladár például Zsolt Bélát tartotta az asszimiláns zsidóság regényírójának. [315]

    Azt hiszem, hogy szemléltetni tudtam azt a dogmatikus eszmerendszert, aminek sikerült recipiálnia a népi írókat. Horváth levezette, hogy „a legjobb Illyés a parasztsággal forrott össze és találkozott a magyar szabadságtörekvésekkel, sőt egyidőben a munkásmozgalommal is.” [316] Lukács szintén Illyés Gyulával kapcsolatban kijelentette, hogy „Illyés többször és helyesen fejezi ki kétejét akörül, mintha Magyarországon ’felülről’, a nép, a parasztság aktív szerepe nélkül lehetne változtani a birtokelosztáson.” [317]

    Révai a minden haladó magyar kultúrember példaképéül és mintájául szolgáló Adyra hivatkozva kimutatta, hogy „Ő népi is, urbánus is, mert a várost és a falut egybefogja: a magyar népforradalom egységébe.” [318]

    Tehát érzékeltettem, hogy a kommunista ideológusok milyen masszívan és elkötelezetten, minden szálat megmozgatva dolgoztak össze politikai érdekeik megvalósításáért, a nép, az értelmiség megnyeréséért pártjuk valódi céljainak megfelelően.

    A Rákosi-korszak „pokolbugyraiba” azután egyszerre kerültek bele népiek és urbánusok. Ungvári Tamás szavaival: belső száműzetésbe a száműzetésből hazaérkezett Hatvany Lajos, vidéki tanárságba Németh László. A második világháborút közvetlenül követő korszakban a hatalmi érdekek levették napirendről a „zsidókérdést”. Az olyan dokumentumok, mint a szárszói beszéd „tabuvá” váltak. A „tabut” később zsarolásra használhatta a hatalom: Lukács, Révai, Horváth Márton, majd hosszú időn át Aczél György. [319]

    Az államosítások után, a kommunista „hatalommegragadás” küszöbén Zsolt, a magántulajdon és a demokrácia elkötelezettje szerfölött kényes helyzetbe került. Bán Zoltán András szerint rájött arra is, hogy Rákosiék csőbe húzták:

...egy ideig hagyták úszni, miközben kijátszották a nekik nem kellő népiesekkel szemben, hogy aztán – egyszerűen kihúzva a medencéből a dugót – leszámoljanak mindkét féllel. [320]

    1949-ben elhúnyt Zsolt Béla. Halálával a Radikális Párt is megszűnt létezni. A totális, diktatórikus, bolsevik típusú (sztálinista) uralmat megvalósító pártállami hatalom és kormányzás a Nemzeti Parasztpártot eltüntette, mint reális politikai tényezőt és a népi mozgalom nagyjai közül is többen börtönbe kerültek.

    1949-et követően nem beszélhetünk népi mozgalomról, mivel a Magyar Dolgozók Pártja abszolút hatalma mellett semmilyen más politikai csoportosulás nem létezhetett. Továbbá nem csupán a politikai, hanem az irodalmi életben is megtörtént a homogenizálás: a Magyar Írók Szövetsége élén álló Darvas József 1951-ben azt hangoztatta, hogy ő maga népi íróból már kommunista íróvá vált, és abban bízott, hogy egykori harcostársai is követik ezen az úton, hiszen „megvalósult a magyar irodalom egysége.” [321]

    A korszak legnagyobb paradoxona az volt, hogy miközben teljes mértékben ellehetetlenítették az alkotói szabadságot, és szoros gúzsba kötötték az írókat, látszólag sohasem volt a politikának olyan fontos az irodalom, mint ekkoriban:

Ez nem csekély mértékben Révai József személyével függött össze, aki – miután 1949-ben nyilvánosan és a bolsevik rituálét betartva legyőzte legnagyobb riválisát, Lukács Györgyöt – a magyar kultúra teljhatalmú felügyelőjévé vált. [322]

    A kultúra teljhatalmú felügyelői tehát megtalálták a módját a népiek recipiálására. Szükség volt rájuk a hatalom kiépítéséhez, megalapozásához. Fontosabb partnereknek bizonyultak, mint a szocializmust elvben is támogató radikálisok. A kommunisták és a népiek rövid „nászából” megszületett egy rendszer, amelynek így jelentős szellemi ellenfele nem maradt Magyarországon.

    Zsolt Béla egy ilyen gépezettel és az egész akkori kelet-európai, szovjetizált korszellemmel szemben nem sokat tudott tenni. Az ő elnémulásával sok százezer ártatlan zsidó mártír sikolyát némították el hosszú évtizedekre.


Bibliográfia

Gyurgyák János:Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nacionalimus és nemzeteszme története. Osiris: Bp. 2007. 

Alkotói pályaképek a magyar irodalomból: Illyés Gyula. In: [online] Kulturális enciklopédia. 2017. 05. 01. <enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Illyes.htm#

Archontology. Biographies. Lukács György. In: Történelmi tár. Digitális História Adatbázis. [online] 2017. 05. 07. <www.tortenelmitar.hu/index.php?option=

com_content&view=article&id=4997&catid=

75%3Al&Itemid=67&lang=en>

Assman, Aleida: Személyes visszaemlékezés és kollektív emlékezet Németországban 1945 után. In: Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Jaffa: Bp. 2005.

Balog Iván: A magyar holokauszt és Bibó Zsidókérdés-tanulmánya. In: Braham Randolph L. (szerk.): Tanulmányok a holokausztról III. Balassi: Bp. 2004.

Balog Iván: Etnicitás és legitimitás összefüggései Bibó műveiben. In: [online] Beszélő. 2005. jún-júl., 10. évf., 6. szám. 2017. 04. 12. <beszelo.c3.hu/cikkek/etnicitas-es-legitimitas-osszefueggesei-bibo-muveiben>

Balogh Sándor – Izsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon (1944-1948). Tankönyvkiadó: Bp. 1977.

Balogh Sándor (szerk.): Magyarország története 1918-1975. Tankönyvkiadó: Bp. 1988.

Bán Zoltán András: Meghalt a főítész. Esszék és kritikák. Scholar: Bp. 2009.

Bárdos Judit: Németh László „harmadik” útja. in: ELTE BTK (szerk.): A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth 1983.

Bartha Ákos: Népi írók és demokráciafelfogásuk 1943 és 1948 között. in: Múltunk 2016/1., 45–72. [online]  2017. 04. 23. <www.multunk.hu/wp-content/uploads/2017/01/barthaa_16_1.pdf>

Bauman, Zygmunt: A modernitás és a holokauszt. Új Mandátum: Bp. 2001.

Béládi Miklós: A próza. Horváth Márton (1906–1987). In: Béládi Miklós: A magyar irodalom története 1945-1975. Akadémiai: Bp. 1981-; online in: MEK 2017. 04. 16. < http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/03/463.html>

Benkő Péter: A nemzeti parasztpárt és a szocializmus 1947-1948. Kossuth: Bp. 1988.

Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas: Bp. 1993.

Bibó István: A zsidókérdésről. Argomentum: Bp. 2010.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet. 1945-1949. (szerk.: Vida István – Huszár Tibor) Magvető: Bp. 1986

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. [online] 2017. 03. 24. in: Magyar Elektronikus Könyvtár < http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/362.html>

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Válasz, 8, no. 4 (1948. április), pp. 778-877

Bibó István: Zsidókérdés. Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely: Bp. 2012.

Bóka László: Magyar ​mártír írók antológiája. Cserépfalvi: Bp. 1947.

Bóka László: Válogatott tanulmányok. Magvető: Bp. 1966.

Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik refomnemzedék. Püski: Bp. 1989.

Bölöny József: Magyarország kormányai. 1848-1992. Akadémiai: Bp. 1992.

Braham Randolph L.: A holokauszt. Válogatott tanulmányok. Láng: Bp. 2002.

Braham, Randolph L., Kovács András (szerk.): A holokauszt Magyarországon hetven év múltán. Történelem és emlékezet. Múlt és Jövő: Bp. 2015.

Braham, Randolph L.: A magyarországi holokauszt bibliográfiája 1-2. Park: Bp. 2010.

Braham, Randolph L.: A népírtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum: Bp. 2003.

Braham, Randolph L.: Antiszemitizmus- és holokauszt-felfogások a posztkommunista társadalmakban. In: Kőbányai János: A holokauszt Tinódija, Múlt és Jövő: Bp. 2014.

Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Osiris: Bp. 1995.

Buzinkay – Kókay: A magyar sajtó története I. A kezdetektől a fordulat évéig. Ráció: Bp. 2005.

Buzinkay Géza: A koalíciós évek sajtója (1945-48). In: Kókay – Buzinkay – Murányi: A magyar sajtó története. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége: Bp. 1994.

Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet, Haza és Haladás Alapítvány: Bp. 1993.

Buzinkay Géza: Magyar hírlaptörténet 1848-1918. Corvina: Bp. 2008.

Csepeli György: Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg: Bp. 1998.

Darvas József: Őszinte szót a zsidókérdésben. In: Szabad Nép, 3, no 1 (1945. március 25) p. 5

Dezsényi Béla – Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. I. kötet. Művelt Nép: Bp. 1954.

Dominick La Patra: Representing the holocaust. History, Theory, Trauma. Cornell University Press: New York, 1994.

Donáth Ferenc: Demokratikus földreform Magyarországon 1945-1947. Akadémiai: Bp. 1969.

Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. História: Bp., 2000.

Fricz Tamás: Népi-urbánus vita – még mindig?! in: [online] Polgári Szemle, Tudományos Tükör, 2012. dec. - 8. évf., 3-6. SZÁM., 2017. 04. 20. <polgariszemle.hu/index.php?option=com_content&view

=article&id=507:nepi-urbanus-vita-meg-mindig&catid=115&Itemid=110>

Fülöp Géza: Sajtótörténet, sajtóismeret. Tankönyvkiadó: Bp. 1984.

Gerő András: A magyar másik.  Értelmezések és reprezentációk. Habsburg Történeti Intézet: Bp. 2014.

Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. Szépirodalmi: Bp. 1985.

Grüll Tibor, Répás László (szerk.): A zsidóság és Európa. Jószöveg: Bp. 2006.

Gyáni Gábor: A holokauszt magyar emlékezete. in: Braham Randolph L., Kovács András (szerk.): A holokauszt Magyarországon hetven év múltán. Történelem és emlékezet. Múlt és Jövő: Bp. 2015.

Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág: Bp. 2000.

Győri Szabó Róbert (szerk.): A kommunizmus és a zsidóság Magyarországon 1945 után. Gondolat: Bp. 2009.

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris: Bp. 2001.

Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Eszmetörténeti tanulmány. Osiris: Bp. 2012.

Hanák Péter: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Gondolat: Bp. 1984.

Haraszti György: Trapéz a lejtőn - A magyarországi zsidóság a második világháború után és az ’56-os forradalomban. in: OR-ZSE online. OR-ZSE-MTA tanulmányok. 2017. 04. 11. < http://www.or-zse.hu/kutat/tanulmanyok/haraszti-trapez.htm >

Hartyáni István-Kovács Zoltán (szerk.): Németh László bibliográfia. Petőfi Irodalmi Múzeum: Bp. 1992. p. 32 in: HUNGARICANA [onlinne] 2017. 04. 23. <vlibrary.hungaricana.hu/hu/view/

ORSZ_PIMU_Pimbf_XXirok_02_Nemeth/?pg=

4&layout=s&query=az%20értelmiség%20önérzete>

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Trezor: Bp. 1992., In: [online] MEK. Zsolt Béla, 2017. 04. 16. <mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm>

Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana. Cserépfalvi: Bp. 1990.

Horváth Márton: „Zsidóság és asszimiláció.” In: Társadalmi Szemle, 1, no. 7 (1946. július), pp. 495-501

Horváth Márton: Lobogónk: Petőfi. Irodalmi cikkek és tanulmányok. Szikra: Bp. 1950.

Illyés Gyula: Hunok Párisban. Szépirodalmi: Bp. 1970

Jakov Katz: Előítélettől tömeggyilkosságig. Osiris: Bp. 2001.

Jean-Paul Sartre: Elmélkedések a zsidókérdésről. Göncöl: Bp 2002.

Joseph Gabel: Jobboldali és baloldali zsidóellenesség. MTA judaisztikai kutatócsoport: Bp. 1995.

Karády Viktor: Túlélők és Újrakezdők. Múlt és Jövő: Bp. 2002.

Karády-Kende-Kovács-Sanders-Várdy: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar Füzetek: Párizs, 1984.

Karsai László (szerk.): Befogadók. Aura: Bp 1993.

Karsai László: Kirekesztők. Antiszemita írások, 1881-1992. Aura: Bp., 1992.

Karsai László: Mítoszok, rágalmak és pártpropaganda. In: Kritika, no.12., 1990.,no.1.,1991

Kelevéz Ágnes (szerk.): Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Milyály születésének 100. évfordulójára. Petőfi Irodalmi Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda: Bp. 1983.

Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. Századvég: Bp. 1993.

Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században. I-III. Babits Kiadó: Szekszárd, 1996-2000.

Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon II. 1849-től a jelenkorig, Kalligram: Pozsony, 2012.

Komoróczy Géza: Holocaust. A pernye beleég bőrünkbe. Osiris: Bp. 2000.

Komoróczy Géza: Zsidók a magyar társadalomban. Írások az együttélésről, a feszültségekről és az értékekről. (1790-2012) II. Kalligram: Bp. 2015.

Kovács András (szerk.): A modern antiszemitizmus. Új Mandátum: Bp. 1999.

Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. in: Karády Viktor, Kovács András, Sanders Iván, Várdy Péter: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon.  In: Adalékok az újabbkori magyar történelemhez, Lőwinger Sámuel: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Neuwald Illés utódai könyvnyomda: Bp. 1948.

Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Jaffa: Bp. 2005.

Krausz Tamás (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Magyar Ruszisztikai Intézet: Bp. 2006.

László Zoltán (szerk.): Illyés Gyula. In: [online] Literatura kulturális portál. 2017.05.01. <www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/illyes.htm>

Lendvai L. Ferenc - Sohár Anikó - Horváth Pál (szerk.): Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA: Bp. 1990.

Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Magyar Téka: Bp. 1948.

Lindemann, Albert S. – Levy, Richard S. (edit.): Antisemitism: A History. Oxford University Press, 2010.

Litván György: Koalíciós közjáték, 1945–1948. in: Rubicon online, Rubiconline. 2017. 04. 11. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/

koalicios_kozjatak_1945_1948/

Lukács György: Irástudók felelőssége. Cikkgyűjtemény Szikra: Bp. 1945.

Lukacs, John: A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Európa: Bp. 2004.

Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Helikon: Bp. 2001.

Molnár Erik: „Zsidókérdés Magyarországon”. In: Társadalmi Szemle, 1, no. 5 (1946. május), pp. 326-334

Molnár Erik: Válogatott Tanulmányok. Akadémiai: Bp. 1969.

Molnár Judit (szerk.): A Holokauszt Magyarországon Európai Perspektívában. Ballassi: Bp. 2005.

Monostori Imre: A „zsidókérdés”-ről – többféleképpen. In: Tiszatáj. (1993. december) p. 78-85; [online] 2017. 04. 11. <http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/93-12/monostori.pdf>

Nagy Sz. Péter (szerk): A népi-urbánus vita dokumentumai 1932-1947. Rakéta: Bp, 1990.

Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla. Kortársaink sorozat. Akadémiai: Bp. 1990.

Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története. Jaffa: Bp. 2012.

Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök. In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar: Bp. 1985. ; online: MTDA. 2017. 05. 04. <http://mtdaportal.extra.hu/books/

pap_karoly_zsido_sebek_es_bunok.pdf>

Papp István: A magyar népi mozgalom története. 1920-1990. Jaffa: Bp. 2012

Pelle János: Antiszemitizmus és totalitarizmus. Jószöveg: Bp. 1999.

Pelle János: Utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet európai történetéből. Pelikán: Bp. 1995.

Petőfi Irodalmi Múzeum: Illyés Gyula. In: [online] Digitális Irodalmi Akadémia. 2017. 05. 01. <pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/illyes-gyula#eletrajz>

Petrik Béla: A népi mozgalom kezdetei. Eszme születik. 2. rész. In: Magyar Szemle [online] Új folyam XIII. 5-6. szám. 2017. 05. 07. <www.magyarszemle.hu/cikk/

20060815_a_nepi_mozgalom_kezdetei_2_resz>

Püski Levente: A hatalmi dualizmus időszaka. in: Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században. I. KÖTET Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Politika és társadalom 1945–1989 között.; uo: Az államiság újjászervezése és az ideiglenesség időszaka. in: [online] MEK. 2017. 04.11. <mek.oszk.hu/02100/02185/html/39.html>

Rákosi Mátyás a zsidóságról és a cionizmusról. In: Szombat, [2], no. 6 (1990. augusztus), p. 11

Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Szikra: Bp. 1949.

Révai József: Válogatott irodalmi tanulmányok. Kossuth: Bp. 1968.

Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története. Akadémiai: Bp. 2007.

Ságvári Ágnes: Tömegmozgalmak és politikai küzdelmek Budapesten 1945-1947. Kossuth: Bp. 1964.

Science Encyclopedia: Communism in Europe - Bolshevism And The Emergence Of The Communist International. In: Science Encyclopedia [online] 2017. 05. 20. <a href="http://science.jrank.org/pages/8762/Communism-in-Europe-Bolshevism-Emergence-Communist-International.html">Communism in Europe - Bolshevism And The Emergence Of The Communist International</a>

Sipos Balázs – Takács Róbert: A közérdek és az újságírás normái 1989 előtt és után.; Az újságírás normái a rendszerváltárs előtt. In: Bajomi Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet. A késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Akadémiai: Bp. 2005.

Sipos Balázs: Média és demokrácia Magyarországon. A politikai média jelenkortörténete. Napvilág: Bp. 2010.

Sipos Levente, Tóth Pál Péter (szerk.): A népi mozgalom és a magyar társadalom. Tudományos tanácskozás a szárszói találkozó 50. évfordulója alkalmából. (tanulmánykötet) Napvilág: Bp. 1997.

Standeisky Éva: A belügy, a párt és a népi írók. In: [online] ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR 1956-OS INTÉZET ÉS ORAL HISTORY ARCHÍVUM, 2017. 04.16. <www.rev.hu/ords/

f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:tanulmanyok/

kadarrendszer/belugy>

Standeisky Éva: A magyar irodalmi élet szovjetizálása 1949 és 1951 között. In: [online] ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR 1956-OS INTÉZET ÉS ORAL HISTORY ARCHÍVUM, 2017. 04.16. <www.rev.hu/ords/

f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:tanulmanyok/

1945_56/irodalmi_stand>

Standeisky Éva: Antiszemitizmusok. Argomentum: Bp. 2007.

Svéd László: A magyar zsidóság és a hatalom, 1945-1955. In: Múltunk, 38, no. 2-3 (1993), pp. 248-298 / in online: Arcanum Digitális Tudománytár. http: < https://adtplus.arcanum.hu/hu/>

Szabó Bálint (szerk.): A szocializmus útján. A népi demokratikus átalakulás és a szocializmus építésének kronológiája. 1944 szeptember - 1980. Akadémiai: Bp. 1982.

Szabó Éva: A Magyar Kommunista Párt. Legyőzhetetlen erő. A magyar kommunista mozgalom szervezeti fejlődésének 50 éve. Kossuth: Bp. 1974. p. 155-190

Szabolcsi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. VI. kötet. Akadémiai: Bp. 1966. ; in MEK [online] 2017. 04. 16. A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. VI. kötet. 4. RÉVAI JÓZSEF (1898-1959) < http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/77.html> , A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. VI. kötet. 13. A "NÉPI" ÍRÓK MOZGALMA< http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/157.html>

Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Akadémiai: Bp. 1977.; online változat: MEK. 2017. 04. 17. <epa.oszk.hu/00000/00001/00319/pdf/itk00001_1980_05-06_716-758.pdf>

Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Akadémiai: Bp. 1963. p. 163-164., legújabb kiadása: Kossuth: Bp. 2005.; online változat: MEK. 2017. 04. 17. < http://epa.oszk.hu/00000/00001/

00238/pdf/itkEPA00001_1964_04_537-549.pdf>

Szabolcsi Miklós: József Attila (1905-1937). In: Illés László (szerk.): Arcképek a magyar szocialista irodalomból. Kossuth: Bp. 1967.

Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Püski, 1993.

Szász Anna Lujza – Zombory Máté (szerk.): Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete. Befejezetlen Múlt Alapítvány: Bp. 2014.

Székely Béla: Az antiszemitizmus története, Tabor: Bp. 1936.

Szekfű Gyula: Forradalom után. Gondolat: Bp. 1983.           

Szepessy Péter: A magyar holokausztot tárgyaló publikációk elemző áttekintése 1945-től a rendszerváltásig. in: [online] MEK. 2017. 04. 11. < http://epa.oszk.hu/02100/02137/00007/

pdf/EPA02137_ISSN_1219-543X_tomus_10_fas_3_2005_085-121.pdf>

Szirák Péter: A holokauszt-diskurzus és a Sorstalanság. Részlet Szirák Péter Kertész Imre-monográfiájából. In: [online] Litera. Az irodalmi portál. 2017. 03. 23. http://www.litera.hu/hirek/a-holokauszt-diskurzus-es-a-sorstalansag

Tellér Gyula: Öt esszé a szocializmusról és a polgári Magyarországról. In: Schmidt Mária – Tóth Gy. László (szerk.): Janus-arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Kairosz: Bp. 1998.

Ungvári Tamás: Bűnbeesés után. Európa szellemi élete a két világháború között. Scholar: Bp. 2011.

Ungvári Tamás: Csalódások kora. A „zsidókérdés” magyarországi története. Scolar: Bp. 2010.

Ungvári Tamás: Felperzselt ország. Sorsfordító évek emlékiratai. Scholar: Bp. 2016.

Varga László: Holokauszt és ami utána…, In: Braham Randolph L., Attila Pók (szerk.): The Holocaust in Hungary. Fifty years later. Columbia University Press, 1997.

Vasy Géza (szerk.): Illyés Gyula. Kossuth-Díjas írók IV. Alexandra: Pécs, 2002

Vasy Géza: Illyés Gyula. Elektra: Bp. 2002.

Vasy Géza: Illyés Gyula. Élet-kép sorozat. Elektra: Bp. 2002.

Vasy Géza: Illyés Gyula. Kossuth-Díjas írók IV. Alexandra: Pécs. 2002.

Veres Péter: "Bérharcos munkásmozgalom vagy "állemépítő" szocializmus. (szerk. Szigethy Gábor) Neumann: Bp. 2003. in: MEK. [online] 2017.04.26. <mek.oszk.hu/06100/06114/html/index.htm>

Veres Péter: Népiség és szocializmus. Magyar Élet: Bp. 1942.

Veres Péter: Szocializmus, nacionalizmus. MEFHOSZ: Bp. 1939

Zoltai Dénes: Egy írástudó visszatér. Lukács György. 1945 utáni munkásságáról. Kossuth: Bp. 1985.

Zsolt Béla: „Válasz és vita.” In: Haladás, 2, no. 32 (1946. augusztus 22), pp. 1-24. Magyar Füzetek: Párizs, 1984 pp. 1-35

Zsolt Béla: A végzetes toll. Publicisztikai írások. Századvég: Bp. 1992.

Zsolt Béla: Érdekes találkozó. 1947. április 10. III. évf. 13. szám. p. 1-2 ; online in: Arcanum Digitális Tudománytár

Zsolt Béla: Kilenc koffer. Magvető: Bp. 1980

Zsolt Béla: Kőért kenyér. Vezércikkek 1921-1939. Tábori és Társa: Bp. 1939


[1] Braham Randolph L.: A népírtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum: Bp. 2003. p. 1244

[2] Gyáni Gábor: A holokauszt magyar emlékezete. in: Randolph Braham, Kovács András (szerk.): A holokauszt Magyarországon hetven év múltán. Történelem és emlékezet. Múlt és Jövő: Bp. 2015. p. 187

[3] Volenszky Paula: Figyelő. In: Múlt és Jövő, 1989/1

[4] Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története. Akadémiai: Bp. 2007. p. 867

[5] Horváth Márton: Lobogónk: Petőfi. Irodalmi cikkek és tanulmányok. Szikra: Bp. 1950.

[6] Balogh Sándor (szerk.): Magyarország története 1918-1975. Tankönyvkiadó: Bp. 1988. p. 137

[7] Zsolt Béla: Érdekes találkozó. 1947. április 10. III. évf. 13. szám. p. 1-2 ; online in: Arcanum Digitális Tudománytár

[8] Papp, 2012. 182 ; Ungvári, 2010. 457 ; Borbándi 1989. 415 ;

[9] Zsolt, Érdekes találkozó. uo. p. 1

[10] Zsolt, Érdekes találkozó. uo.

[11] Zsolt, uo.

[12] Zsolt, Érdekes találkozó. uo.

[13] uo.

[14] Komoróczy Géza: Zsidók a magyar társadalomban. Írások az együttélésről, a feszültségekről és az értékekről. (1790-2012) II. Kalligram: Bp. 2015., 2015. p. 429

[15] Horváth Márton: Illyés és Zsolt. Szabad Nép, 1947. április 13. in: Lobogónk: Petőfi. 1950. 167-171

[16] Horváth uo. in: uő. Lobogónk: Petőfi. 1950. p. 168

[17] uo. 169

[18] uo. 170

[19] uo. 171

[20] uo.

[21] Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla. Akadémiai: Bp. 1990. p. 176

[22] Bölöny József: Magyarország kormányai. 1848-1992. Akadémiai: Bp. 1992. p. 96

[23] Rónai Mihály András: Csécsy Imre. In: Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 271

[24] Balogh Sándor – Izsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon (1944-1948). Tankönyvkiadó: Bp. 1977. p. 55

[25] Nagy Sz. Péter, 1990. 175

[26] Zsolt Béla: Villámcsapás. Pantheon: Bp. 1937. p. 212

[27] Zsolt Béla: Kilenc koffer. Magvető: Bp. 1980. p. 254

[28] Nagy Sz. Péter, uo. p. 196

[29] Ungvári Tamás: Felperzselt ország. Sorsfordító évek emlékiratai. Scholar: Bp. 2016. p. 258

[30] Kelevéz Ágnes (szerk.): Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Milyály születésének 100. évfordulójára. Petőfi Irodalmi Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda: Bp. 1983. p. 135

[31] Komoróczy, 2015. p. 439

[32] Nagy Sz. Péter, uo. 19

[33] Kelevéz uo. 141

[34] Ungvári, 2016. 253

[35] Bóka László: Válogatott tanulmányok. Magvető: Bp. 1966. p. 1081

[36] Bóka uo. 1082

[37] Nagy Sz. Péter, uo. 63

[38] Szalai Pál: Zsolt Béla politikai publicisztikája. In: Zsolt Béla: A végzetes toll. Publicisztikai írások. Századvég: Bp. 1992. p. 385

[39] Bóka uo. 1082

[40] Ungvári, 2016. 255

[41] Archontology. Biographies. Zsolt Béla. In: Történelmi tár. Digitális História Adatbázis. [online] 2017. 05. 07. <http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option

=com_content&view=article&id=6559&catid=

99%3Azs&Itemid=67&lang=en>

[42] Ungvári, 2016. uo.

[43] Gyurgyák, 2001. p. 718

[44] Bóka uo. 1083

[45] Rónai Mihály András: Csécsy Imre. In: Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 272

[46] Rónai uo. 272

[47] Nagy Sz. Péter, uo. 175

[48] Ungvári, 2010. 459 ; Rónai uo. 274

[49] Rónai uo. 276

[50] Komoróczy, 2015. p. 429

[51] Onagy Zoltán: Horváth Márton elvtárs. In: [online] Irodalmi Jelen, 2009, június 8. 2017. 04. 14. <www.irodalmijelen.hu/05242013-0956/horvath-marton-elvtars>

[52] Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után. Múlt és Jövő: Bp. 2002. p. 216

[53] Karády uo. 218

[54] uo. 226

[55] Karády uo. 227

[56] uo. 231

[57] uo. 232

[58] Urbán Károly: Mozgalom és elmélet. Vázlatok Révai József felszabadulás előtti pályaképéhez. in: ELTE BTK (szerk.): A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth 1983. p. 373

[59] NEB, Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Révai József. [online] 2017.04.21. <www.neb.hu/asset/phpkgc8yJ.pdf>

[60] Bodnár György: Révai József (1898-1959). in: Illés László (szerk.): Arcképek a magyar szocialista irodalomból. Kossuth: Bp. 1967. p. 348

[61] Bodnár uo. 349

[62] Bodnár uo. 350 ; Urbán uo. 379

[63] Urbán uo. 381

[64] Urbán uo. 383

[65] uo. 384

[66] Archontology. Biographies. Révai József. In: Történelmi tár. Digitális História Adatbázis. [online] 2017. 05. 07. <http://www.tortenelmitar.hu/

index.php?option=com_content&view=article&id=

5672&catid=85%3Ar&Itemid=67&lang=en> ; Urbán uo. 386

[67] Romsics, uo. 789

[68] a bécsi Vörös Újság, Egység, és a Proletár

[69] Urbán uo. 390

[70] Új Március

[71] Urbán uo. 393

[72] Urbán, 402

[73] Bodnár uo. 355 ; Urbán uo. 403

[74] Urbán, 408

[75] Nemes János: Rákosi Mátyás. In: Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 53 ; Urbán uo. 410

[76] Urbán uo. 411

[77] Bodnár uo. 355

[78] Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Harmadik kiad. Szikra: Bp. 1949. p. 343. 345

[79] Révai, 1949. 295

[80] Urbán uo. 415

[81] Bodnár uo. 357

[82] Szerdahelyi István: Lukács György. Kortársaink sorozat (szerk. Lukács Béla – Rónay László). Akadémiai: Bp. 1988. p. 80

[83] Szindikalizmus: a szakszervezetnek különleges fontosságot tulajdonító munkásmozgalmi áramlat. ld. in: Bakos Ferenc: Idegen Szavak és kifejezések kéziszótára. Akadémiai: Bp. 1994. p. 741

[84] Szerdahelyi uo. 95

[85] Csiffáry Gabriella (szerk.): Születtem... Magyar politikusok önéletrajzai. Palatinus, 2005. p. 385

[86] Múlt-kor: Lukács György. In: [online] múlt-kor történelmi magazin. 2017. 05.02. <mult-kor.hu/20050413_120_eve_szuletett_lukacs_gyorgy>

[87] Csiffáry uo. 386

[88] Csiffáry uo 387

[89] Csiffáry uo. 388

[90] Szerdahelyi uo. 141

[91] Archontology. Biographies. Lukács György. In: Történelmi tár. Digitális História Adatbázis. [online] 2017. 05. 07. <www.tortenelmitar.hu/index.php?option=

com_content&view=article&id=4997&catid=

75%3Al&Itemid=67&lang=en>

[92] Csiffáry uo. 389

[93] Zoltai Dénes: Egy írástudó visszatér. Lukács György. 1945 utáni munkásságáról. Kossuth: Bp. 1985. p. 29

[94] Lukács György: Irástudók felelőssége. Szikra: Bp. 1945. p. 109

[95] Vasy Géza (szerk.): Illyés Gyula. Kossuth-Díjas írók IV. Alexandra: Pécs, 2002. p. 5

[96] Kulturális enciklopédia: Illyés Gyula. In: uo. Életrajz, Idézetek, Galéria; Magyar alkotók listája. [online] 2017. 05. 20. <enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Illyes.htm>

[97] Vasy uo. 7

[98] Vasy uo. 7

[99] Vasy uo. 8

[100] Petőfi Irodalmi Múzeum: Illyés Gyula. In: [online] Digitális Irodalmi Akadémia. 2017. 05. 01.  <pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/illyes-gyula#eletrajz>

[101] Kulturális enciklopédia: Illyés Gyula. In: uo. Életrajz, Idézetek, Galéria; Magyar alkotók listája. [online]  2017. 05. 01. <enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Illyes.htm#

[102] Papp, 2012. 188

[103] Vasy Géza: Illyés Gyula. Élet-kép sorozat. Elektra: Bp. 2002. p. 106

[104] Vasy uo. 107

[105] Benkő Péter: A nemzeti parasztpárt és a szocializmus 1947-1948. Kossuth: Bp. 1988. p. 31

[106] Vasy: Illyés. Elektra, p. 107 ; Borbándi 1989. 417

[107] László Zoltán (szerk.): Illyés Gyula. In: [online] Literatura kulturális portál. 2017.05.01. <www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/illyes.htm> ; Vasy uo. 9

[108] Németh Ágnes, Gál Mihály: Németh László élete, munkássága. In: [online] 2017. 05. 20. <www.nemethlaszlo.eu/elete.html>

[109] Bárdos Judit: Németh László „harmadik” útja. in: ELTE BTK (szerk.): A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth 1983. p. 202

[110] Kulturális enciklopédia: Illyés Gyula. In: uo. Életrajz, Idézetek, Galéria; Magyar alkotók listája. [online]  2017. 05. 01. <enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Illyes.htm#>

[111] Bárdos uo. p. 203

[112] uo. 204

[113] uo. 199

[114] Huszár Tibor: A népi mozgalom társadalomszemlélete. In: Sipos Levente, Tóth Pál Péter (szerk.): A népi mozgalom és a magyar társadalom. Tudományos tanácskozás a szárszói találkozó 50. évfordulója alkalmából. Napvilág: Bp. 1997. p. 68

[115] Erényi Tibor: Népiség, liberalizmus, szocializmus. In: Sipos Levente, Tóth Pál Péter (szerk.): uo. p. 277

[116] Bárdos uo. 200-204

[117] Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. Szépirodalmi: Bp. 1985. p. 236

[118] Csepeli György: A népi gondolkodás paradox antiszemitizmusa. In: In: Sipos Levente, Tóth Pál Péter (szerk.): uo. p. 180

[119] Bárdos uo. 200

[120] uo. 216

[121] Szalai Pál: Zsolt Béla politikai publicisztikája. In: Zsolt Béla: A végzetes toll. Publicisztikai írások. Századvég: Bp. 1992. p. 380

[122] uo. 381

[123] Zsolt Béla: Zárszó. In: uő. Kőért kenyér. Vezércikkek, 1921-1939. p. 261-265 ; Szalai uo. 382

[124] Ungvári, 2016. 253

[125] Ungvári, 2016. 254

[126] Ungvári, uo. 255

[127] Szalai uo. 383

[128] Hartyáni István-Kovács Zoltán (szerk.): Németh László bibliográfia. Petőfi Irodalmi Múzeum: Bp. 1992. p. 32 in: Hungaricana [online] 2017. 04. 23. <vlibrary.hungaricana.hu/hu/view/

ORSZ_PIMU_Pimbf_XXirok_02_Nemeth/

?pg=4&layout=s&query=az%20értelmiség%20önérzete>

[129] Bárdos uo. 207

[130] uo. 384

[131] Zsolt Béla: Így zuhant Magyarország pusztulásba... Az Ember, 1945. június 23. idézve in: Zsolt, 1992. p. 261

[132] Szalai, uo. 384

[133] Zsolt Béla: Elvégeztetett. Újság, 1939. március 25.; Árpád halála. Újság, 1939. július 30.

[134] Ungvári, 2016. 63

[135] Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Osiris: Bp. 2012. 39

[136] Szalai, uo. 384

[137] Ungvári, 2010. 180-181

[138] Ungvári, uo. 113. 177. 228.

[139] Bárdos, uo. 212

[140] Ungvári, 2010. 20. 272

[141] Bárdos, uo. 213

[142] Ungvári, 2010. 357

[143] Ungvári, 2016. 37

[144] Bárdos, uo. 214

[145] Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nacionalimus és nemzeteszme története. Osiris: Bp. 2007.  p. 416

[146] Hatvany Lajos: A szellem különítményesei. In: Nagy Sz. Péter (szerk.): A népi-urbánus vita dokumuentumai. 1932-1947. Rakéta: Bp. 1990. p. 94-105

[147] Zsolt Béla: A vita vége. Toll, 1934/74, 174-184. idézve in: Ungvári uo. 359

[148] Ungvári, 2010. 359

[149] Ungvári, 2010. 361

[150] Illyés Gyula: Zsidó sebek és bűnök. Pap Károly könyve. Nyugat, 1935, 2, 37., p. 39-41. in online: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis (EPA) 2017. 05. 04. <http://epa.oszk.hu/00000/00022/00594/18734.htm>

[151] Ungvári, 2010. 361

[152] Ungvári, 2010. 362

[153] Zsolt Béla: A zsidó. Kőért kenyér. Bp, 1939. In: Zsolt Béla: A végzetes toll. Publicisztikai írások. Századvég: Bp. 1992. p. 172

[154] Ungvári, 2010. 362

[155] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris: Bp. 2001. p. 550

[156] Ungvári, 2010. 363

[157] Ungvári, uo 364

[158] Ungvári, uo. 365

[159] Ungvári, uo. 366

[160] Bárdos, uo. 215

[161] Szalai, uo. 386

[162] Zsolt Béla: Rákosi Mátyás. Fehér Könyv 1945. idézve in: Zsolt, 1992 uo. 317

[163] Szalai, uo. 386

[164] Komoróczy, 2015. 413

[165] Darvas József: Őszinte szót a zsidókérdésben. In: Szabad Nép, 3, no 1 (1945. március 25) p. 5

[166] Komoróczy, 2015. 413

[167] Bölöny József: Magyarország kormányai. 1848-1992. Akadémiai: Bp. 1992. p. 97-102

[168] Németh László szárszó beszédét annak idején Darvas József élőben hallotta.

[169] Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon II. 1849-től a jelenkorig, Kalligram: Pozsony, 2012. p. 648-649

[170] [170] in: Karsai László: Kirekesztők. Antiszemita írások, 1881-1992. Aura: Bp., 1992. p. 145-146; Komoróczy, 2015. 415-416

[171] A könyvet a megjelenését követő napon az Egyházügyi Hivatal elnökének utasítására még a nyomdában elkobozták és bezúzták.

[172] idézve in: Komoróczy, uo. (2015) p. 413

[173] Monostori Imre: A „zsidókérdés”-ről – többfélekébben. In: Tiszatáj. (1993. december) p. 78

[174] Karsai, uo. (1992) p. XII. 1.

[175] Karsai, uo. XXII. 1.

[176] Monostori, uo. 79

[177] Monostori, uo. 81

[178] Ungvári, 2010. 18

[179] Ungvári, 2010. uo. 19

[180] Zsolt Béla: Balra tarts. Haladás, 1946. január 31.; Zsolt, 1992. 333-339.

[181] Gergely Jenő: Mindszenty József. in: Sánta Ilona (szerk.): Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p.

[182] Gergely, uo. 138

[183] Nagy Sz. Péter, 1990. 178

[184] Romsics, uo. 865

[185] Standeisky Éva: Antiszemitizmusok. Argomentum: Bp. 2007. p. 131

[186] Nagy Sz. Péter, 1990. 180

[187] uo. 133

[188] Nagy Sz. Péter, 1990. 180

[189] Molnár Miklós: „Őszinte szót a zsidókérdésben", Valóság 1946. március-május, 51-54.

[190] Szepessy Péter: A magyar holokausztot tárgyaló publikációk elemző áttekintése 1945-től a rendszerváltásig. in: [online] MEK. 2017. 04. 11. < http://epa.oszk.hu/02100/02137/00007/

pdf/EPA02137_ISSN_1219-543X_tomus_10_fas_3_2005_085-121.pdf>, p. 95

[191] Tóth István: Veres Péter. In: Sánta Ilona (szerk.): Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 91

[192] Szalai uo. 387

[193] Romsics, uo. 844

[194] Romsics, uo. 845

[195] Romsics, uo. 846

[196] Nagy Sz. Péter, 1990. 175

[197] Nagy Sz. Péter uo. 176

[198] Szalai, uo. 388

[199] Fehér Könyv. Bp. 1945 idézve in: Zsolt Béla: A végzetes toll. Publicisztikai írások. Századvég: Bp. 1992. p. 318

[200] Nagy Sz. Péter, 1990. 179

[201] Nemes János: Rákosi Mátyás. In: Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 58

[202] Szalai, uo. 388

[204] Nagy Sz. Péter, 1990. 180

[205] Benkő Péter: A nemzeti parasztpárt és a szocializmus 1947-1948. Kossuth: Bp. 1988. p. 6

[206] Benkő uo. 7

[207] Pomogáts Béla: A kétkezi munka dicsérete. Veres Péter: Pályamunkások. in: uő. Regénytükör. Harminchárom új magyar regény. Kozmosz: Bp. 1977. p.

[208] Benkő uo. 8

[209] Huszár Tibor: Erdei Ferenc. Tóth István: Veres Péter. In: Sánta Ilona (szerk.): Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 174-175;  Benkő uo. 9

[210] uo. 20

[211] Veres Péter: Népiség és szocializmus. Magyar Élet: Bp. 1942. p. 30

[212] Benkő uo. 24

[213] Veres, 1939. 45-72

[214] Benkő uo. 25

[215] Veres Péter: Szocializmus, nacionalizmus. MEFHOSZ: Bp. 1939

[216] Tóth István: Veres Péter. In: Sánta Ilona (szerk.): Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 97

[217] Nagy Sz. Péter, 1990. 181

[218] Benkő uo. 26

[219] Veres, 1939. 168

[220] Német László: Veres Péter: Falusi krónika. Híd, 1942. január 27. p. 4, idézve in: Benkő uo. 29

[221] Papp, 2012. 194

[222] Benkő uo. 32

[223] Bibó István: A kommunista párttaktika válsága. In: uő. Válogatott tanulmányok. II. kötet. 1945-1949. (szerk.: Vida István – Huszár Tibor) Magvető: Bp. 1986. p. 20

[224] Rónai Mihály András: Csécsy Imre. In: Politikuspályák. Kossuth: Bp. 1984. p. 273

[225] Rónai, uo. 267

[226] Zsolt Béla: Miért járunk külön utakon? Haladás, 1945. október 1.; Zsolt, 1992. 286.

[227] Archontology. Biographies. Csécsey Imre. In: Történelmi tár. Digitális História Adatbázis. [online] 2017. 05. 07. < http://www.tortenelmitar.hu/

index.php?option=com_content&view=article&id=

3758&catid=70%3Acs&Itemid=67&lang=en>

[228] Rónai uo. 274 ; Szalai uo. 389

[229] Benkő uo. 65.

[230] Zsolt Béla: Veres Péter a lovát ugratja. Haladás, 1946. október 3.; Zsolt, 1992. 353.

[231] Nagy Sz. Péter, 1990. 187

[232] Szárszó. Magyar Élet: Bp. 1943. p. 57; újabb kiadása: Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Püski, 1993.

[233] Németh László: Az értelmiség önérzete. in: Kissebbségben. IV. kötet. Magyar Élet: Bp. 1942; újabb kiadása: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. 4. kötet. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. Püski: Bp. 1999.

[234] Nagy Sz. Péter, 1990. 176

[235] Németh László, Szárszói beszéd, 1943. In: Szárszó – Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-Tábor előadás- és megbeszéléssorozata. Magyar Élet, 1943. p. 49 ; idézve in: Ungvári, 2010. 455

[236] Ungvári, 2010. 456

[237] Ungvári, 2010. 456

[238] Illyés Gyula: Újabb szellemi front? (1945). In: Ingyen lakoma. I.Budapest, 1964, 426. ; idézve in: Ungvári, 2010. 457

[239] Ungvári, 2010. 457

[240] Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik refomnemzedék. Püski: Bp. 1989. p. 414

[241] Horváth Márton: Illyés és Zsolt. Szabad Nép, 1947. április 13. in: Lobogónk: Petőfi. 1950. 167-171.

[242] Szalai, uo. 391

[243] Bóka László: Válogatott tanulmányok. Magvető: Bp. 1966. p. 1082 ; Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Trezor: Bp. 1992., In: [online] MEK. Zsolt Béla, 2017. 04. 16. <mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm>; Szalai, uo. 385

[244] Bölöny József, uo. p. 99

[245] Standeisky Éva: A magyar irodalmi élet szovjetizálása 1949 és 1951 között. In: [online] Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézet és Oral History Archívum, 2017. 04.16. <www.rev.hu/ords/

f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:tanulmanyok/

1945_56/irodalmi_stand

[246] Borbándi, 1989. 416

[247] Borbándi, 1989. 416

[248] Ungvári, 2010. 457

[249] Ungvári, 2016. 37

[250] Bárdos, uo. 199

[251] Ungvári, 2010. 370

[252] Gyurgyák, 2007. 416 ; Bárdos, uo. 204

[253] Bárdos, uo. 200

[254] Ungvári, 2016. 37

[255] Gyurgyák, 2007. 387-397

[256] Ungvári, 2010. 372

[257] Bárdos, uo. 201

[258] Németh Lászlónak a különféle folyóiratokban, lapokban megjelent írásai kötetben is az olvasók kezébe kerülhettek. Ezt a célt szolgálta három gyűjteményes kötete, melyek közül az egyik:  A minőség forradalma, 1940. (Németh László Bibliográfia, 1992. p. 8) ;újabb kiadás: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. 1-4. kötet. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. Püski: Bp. 1992-1999.

[259] Ungvári, 2010. 373

[260] Bárdos, uo. 207

[261] Ungvári, 2010. 375

[262] Papp, 2012. 179

[263] Papp, uo.

[264] Bárdos, uo. 208

[265] Gyurgyák, 2007. 501-525

[266] Papp István: A magyar népi mozgalom története. 1920-1990. Jaffa: Bp. 2012. p. 173

[267] Papp, uo. 174

[268] Romsics, uo. 866

[269] Gyurgyák, 2007. 477-482

[270] Papp, uo. 175

[271] Papp, uo. 176

[272] Papp, 2012. 177

[273] Lukács György: Irástudók felelőssége. Szikra: Bp. 1945. p. 116

[274] Horváth Márton: Illyés Gyula. Szabad Nép, 1947 január; ld. in: Horváth, 1950. 122.

[275] Horváth, uo. 123

[276] Lukács, uo. 116

[277] Horváth, uo. 123

[278] Gyurgyák, 2007. 473. ; Vasy, 2002. p. 107

[279] Vasy, Elektra. 2002. p. 108

[280] Vasy, Illyés. Elektra, 2002. p. 109

[281] Illyés Gyula: A hunok Párizsban. Révai: Bp. 1946. ; legújabb kiadása: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. 2015.

[282] Pomogáts Béla: Ifjúság és mozgalom. Illyés Gyula: Hunok Párisban. in: uő. Regénytükör. Harminchárom új magyar regény. Kozmosz: Bp. 1977. p. 68

[283] Benkő, uo. 31

[284] Pomogáts uo. 66

[285] uo. 75

[286] Horváth, uo. 126

[288] Gyurgyák, 2007. 463-476

[289] Horváth, uo. 128

[290] Bertényi Iván, Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas: Bp. 1993. p. 570-571

[291] Révai, uo.  404

[292] Kállai Gyula: A magyar függetlenségi mozgalom. 1936-1945. Magvető: Bp. 1978. p. 151

[293] Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Szikra: Bp. 1949. p. 288-290

[294] Gyurgyák, 2007. 477 ; Urbán, uo. 409

[295] Révai, 1949. 274-296

[296] Révai, 1949. 296-310

[297] Urbán, uo. 410

[298] harmadik kiadása: Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Szikra: Bp. 1949.

[299] Horváth Márton: Marxizmus és népiesség. Társadalmi Szemle, 1946 május. ld in: Horváth Márton: 1950. 95.

[300] Horváth, uo. 96

[301] Révai, 1949. 292

[302] Révai 1949. 297

[303] Révai 1949. 304

[304] Horváth, uo. 97

Révai, 1949. 217-261

[306] Révai, 1949. 336 ; Horváth, uo. 98

[307] Horváth, uo. 99

[308] Révai, 1949. 298

[309] Révai, 1949. 310

[310] Horváth, uo. 100

[311] Révai, 1949. 217

[312] Horváth, 1950. 171

[313] idézve in: Zsolt, 1992 uo. 317

[314] Zsolt, Érdekes találkozó. uo. p. 1

[315] Ungvári, 2010. 283

[316] Horváth, uo. 168

[317] Lukács, 1945. 115

[318] Révai, 1949. 346

[319] Ungvári, 2010. 458

[320] Bán Zoltán András: Meghalt a főítész. Esszék és kritikák. Scholar: Bp. 2009. p. 214

[321] Papp, 2012. 213

[322] Papp, 2012. 214

BACK                                     PRINT



BACK