Vesztróczy Zsolt (Országos Széchényi Könyvtár)

 „A LEGELSŐ MAGYAR EMBER, A KIRÁLY”

(Ferenc József alakja Mikszáth Kálmán írásaiban)

     A hazai és világirodalomban számos írót ihlettek meg a különböző történelmi korok nagy egyéniségei. Egy Nagy Sándor, Julius Caesar, Nagy Károly vagy Bonaparte Napóleon életútjáról szépirodalmi művek sora született, míg a kisebb formátumú személyiségekről csak a gyászbeszédekben és a történelemkönyvekben emlékeztek meg. A „kicsik” között ritka kivétel jelent Ferenc József, akit a képességei és a politikai teljesítménye alapján ugyan nem lehet a történelem nagy uralkodói közé sorolni, ám alakja mégis gyakran bukkan fel a különféle filmművészeti és szépirodalomi alkotásokban. Ezt a sok vitát kiváltó személyiséget most szintén „irodalmi” szempontból, egy (újság)író-politikus, Mikszáth Kálmán művei alapján szeretném bemutatni.

 FERENC JÓZSEF ÉS MAGYARORSZÁG

 Az ifjú főherceg (1830-1848) 

     Ferenc József 1830. augusztus 18-án született Schönbrunnban.  Bár születésekor nem ő volt a trón várományosa, és elvileg minimális esélye volt arra, hogy egyszer uralkodó lehessen, mégis a Habsburg főhercegeknek járó hagyományos oktatásban részesült. Ebbe a Magyarországgal kapcsolatos jogi-, alkotmánytani- és történelmi ismereteket is beletartoztak, akárcsak a magyar nyelv elsajátítása. Ferenc Józsefnek így ötéves korában magyar dajkát és játszótársakat kapott, majd tízéves korától Nemeskéri Kiss Pál kanonok magyarra kezdte tanítani. Az ifjú főherceg jól boldogult a nyelvvel, tanára pedig a tananyagba belevette Széchenyi István „Politikai programtöredékei”-t, valamint Eötvös József regényét, a „Falu jegyzőjé”-t is. [1] A lovaglásra egy magyar huszárkapitány, Gáspár András oktatta, aki 1849-ben ugyan honvédtábornok lett, ám a trónfosztás után már nem harcolt, így megúszta egy várfogsággal, és 1850-ben már kegyelemet is kapott az uralkodótól. [2]

A forradalom előtt több alkalommal is járt Magyarországon (pl.: Balaton környéke, Fertő-tó, Pest), de fellépése a magyar közvéleményre csak egyszer gyakorolt komoly hatást, 1847 októberében. Ekkor iktatták be Pest vármegye főispánját, István nádort, a család magyar ágának tagját. A beiktatási beszédet a király nevében az akkor 17 éves Ferenc Józsefnek kellett elmondania. Magyar nyelven elhangzott szónoklata nagyon nagy sikert aratott, pedig erre éppen a reformellenzék egyik fő fészkében, Pest vármegyében került sor. [3]

 Az önkényúr (1848-1867)

    1848 tavaszán a magyar forradalom vértelenül győzött, az ország pedig a birodalmon belül gyakorlatilag függetlenné vált. Ez az állapot alig fél évig tartott, mert a császári udvar, erejét visszanyerve ősszel hozzálátott a korábban adott engedmények visszavételéhez. A hadműveletek megindultak, a magyar alkotmány betartására esküt tett gyengeelméjű uralkodót, V. Ferdinándot pedig 1848. december 2-án leváltották. Utódja Ferenc József lett, akit már nem kötött az adott szava, így teljes erővel felléphetett a lázadók ellen. Mivel a hatályos törvények értelmében nem volt megkoronázva, magyar részről a trónváltozást nem ismerték el és továbbra is V. Ferdinándot tekintették törvényes uralkodónak.

    Ferenc Józsefnek a magyar szabadságharcot végül csak cári segítséggel sikerült levernie. A kemény ellenállás és az őt ért sérelmek miatt (pl.: trónfosztás, segítségkérés a cártól, ennek fejében kézcsók, fegyverletétel az oroszok előtt) a „kemény kéz” álláspontja kerekedett felül Bécsben, amit mind Schwarzenberg miniszterelnök, mind az uralkodó anyja, Zsófia is erősen szorgalmazott. Haynau szabad kezet kapott, még a halálos ítéltekhez sem volt szüksége Ferenc József jóváhagyására, holott még az orosz cár is mérsékletre intette a fiatal uralkodót. [4] Az ország azonban a katonai vereség, megtorlás majd az önkényuralom nem törte meg, az ellenállás pedig az 1860-as évek közepéig tartott. Ebben ugyan senki sem tudott végleg a másik fölé kerekedni, de a rettenetes energiákat felemésztő, közel két évtizedig tartó küzdelembe mindkét fél csaknem belerokkant. Konfliktus végül az uralkodó és a Deák Ferenc vezette magyar politikai elit kompromisszumával végződött, az 1867-es kiegyezéssel.

 Az alkotmányos uralkodó (1867-1916)

    Ezzel a politikai egyezséggel 1867-ben létrejött a dualistának is nevezett kétközpontú állam, az Osztrák-Magyar Monarchia. Ez egy osztrák és egy magyar részből állt, mely bizonyos közös ügyeket leszámítva (külügy, hadügy és az ezeket fedező pénzügy) lényegében egymástól függetlenül működött, a birodalom élén pedig Ferenc József osztrák császár és magyar király állt.

   A korabeli Európában számos monarchia létezett (pl.: Belgium, Poroszország, Svédország, Ausztria, Románia stb.), de az uralkodók jogköre már meglehetősen nagy eltéréseket mutatott, a két végletet pedig Nagy-Britannia és Oroszország jelentette. Míg az előbbi élén egy névleges hatalmú alkotmányos uralkodó állt, addig az utóbbién egy önkényuralkodó, akit semmiféle alkotmány nem korlátozott. Az Osztrák-Magyar Monarchia e két modell közötti érdekes átmenetet jelentett. A birodalomban választott parlamentek és önkormányzatok működtek, létezett sajtószabadság, de az uralkodónak továbbra is rendkívül komoly kormányzati jogosítványai maradtak.

   A közös ügyekben, főként a hadsereg és a külpolitika kérésében Ferenc József szava döntött, bár nem viselkedett autokrataként, a tanácskozásokon mások véleményét is meghallgatta.  Magyarországon még a törvényhozásban is szerepet kapott, törvényt kezdeményezhetett és előszentesítési joga volt. Ugyanakkor a király személye, kormányzati felelősség ellenére is sérthetetlen volt, a képviselőházban vagy sajtóban nem lehetett támadni, védelmét törvények biztosították. Tetteiért semmiféle jogi felelősséggel nem tartozott, bűnvádi eljárást vagy polgári pert nem lehetett ellene indítani. [5]

   A magyar társadalom nagy többsége, ragaszkodva forradalom eredményeihez nem volt hajlandó elfogadni a kiegyezést. 1848 jelszavával több olyan politikai párt és mozgalom is szerveződött, melyek választási győzelmük esetén az 1867-ben elfogadott közös ügyek újratárgyalását és eltörlését ígérték. Ez az uralkodó és Magyarország közötti béke végét jelentette volna, így csak olyan politikai erőt kerülhetett hatalomra, mely a kiegyezés rendszerét elfogadva, 67-es alapon szerveződött. A regnáló kormányoknak mindenáron győzniük kellett a választásokon, hogy a kiegyezés rendszere és a birodalom belső békéje fennmaradjon. A dualizmus fenntartását célzó törekvések pedig oda vezetettek, hogy a választásokon mindent bevetettek a győzelem érdekében, így a korrupció és törvények áthágása a politikai élet elfogadott eszközévé vált. [6] A állandósult szembenállás miatt szó se lehetett a kormány és az ellenzék együttműködéséről egy-egy eset kivételével (például az 1890-es évek egyházjogi vitái, Millennium stb.). A magyar politikai élet a századfordulóra pedig teljesen belemerevedett ebbe a meddő küzdelembe, miközben a világ elment mellettünk, és számos, sokkal fontosabb téma maradt megoldatlanul (például választójog kiterjesztése, nemzetiségi kérdés, kivándorlás, földkérdés,  közigazgatási- és alkotmánybíróság bevezetése stb.).

   A kiegyezés kori magyar pártrendszer összhangban volt a dualista politikai rendszer „követelményeivel”. Nálunk ugyanis nem létezett parlamenti váltógazdaság, ahol angol mintára két politikai erő egymást váltva került volna hatalomra. De nem működött koalíciós kormányzati rendszer sem, ahol több párt szövetsége biztosította a kabinet parlamenti többséget. Helyette egypárti szisztéma létezett, és a dualizmus fél évszázada alatt lényegében végig egy politikai formáció volt hatalmon.[7] Ha esetleg mégis az ellenzék nyerte a választásokat, mint például 1905-ben, akkor a nyugat-európai gyakorlattal ellentétben az uralkodó nem engedte a kormányalakítást. Helyette inkább az országgyűlést feloszlatva új választásokat írt ki, közben pedig előkészíttette Magyarország katonai megszállásának a tervét.[8]

   Ezek az érzelmi görcsök idővel oldódhattak volna, ám az uralkodónak időről-időre voltak olyan lépései, melyek ismételten a felszínre hozták a lappangó ellentéteket. Ferenc József ugyan nagy utat járt be uralkodásának közel hét évtizede alatt, míg a korlátlan hatalomgyakorlástól eljutott a népképviseleti rendszer elfogadásáig, de az abszolutista hatalomgyakorlás maradandó nyomot hagyott a gondolkodásában. Emiatt, a kor választott politikusaival ellentétben egyáltalán nem törődött a népszerűség kérdésével vagy alattvalói véleményével, bizonyos szimbolikus ügyekben pedig kimondottan merev és érzéketlen volt. Az országgyűlés megnyitásakor a trónbeszédét például nem volt hajlandó az országházban felolvasni, hanem egy küldöttségnek kellett elmennie hozzá a budai Várba emiatt.  Ráadásul eközben a királyi palotán a fekete-sárga zászló lengett, a magyar himnusz helyett pedig a Gotterhalte ment. Elképesztő indulatokat váltott ki az is, hogy Ferenc József a végsőkig ragaszkodott a Pestet szétlövető várparancsnok, Henirich Hentzi tábornok emlékművéhez. A közvélemény által csak a „magyarság szégyenoszlopá”-nak nevezett obeliszket 1852-ben állították fel a budai Várban, az uralkodó pedig csak 1899-ben járult hozzá az eltávolításához. A hadsereg vezényleti nyelvének kérdése is örök vitatéma volt a dualista időszakban.[9] Mindezek, pártállástól függetlenül elképesztő mértékben sértették a korabeli magyar közvéleményt, és újra meg újra felszították az oldódni látszó ellentéteket. 

 FERENC JÓZSEF MIKSZÁTH MŰVEIBEN

    Mikszáth írásaiban gyakran jelenítette meg a magyar király, Ferenc József alakját. Bemutatta a magánembert, Szeged újjáépítőjét, az alkotmányos uralkodót, de kitért az uralkodó „jelenlétére” a mindennapi életben is. Alakját azonban nemcsak tudósításaiban és képviselőházi karcolataiban jelenítette meg, hanem regényeiben és elbeszéléseiben is. Ez nem volt véletlen, hiszen a törvényi korlátok miatt nyíltan nem lehetett az uralkodót bírálni, így a neki szánt kritikákat Mikszáth történelmi témájú műveiben írta meg.

 Az ember

    Az író szerint az uralkodó kora ellenére fiatalos, alakja karcsú, szemei kékek, nézése kissé merev. Szavait nem kíséri élénkebb gesztikulálás vagy arcjáték, így „aki nem áll mellette közel, nem veheti észre, hogy beszél-e vagy hallgat.” Arca többnyire az egykedvű és végtelenül nyugodt, de ott van rajta „a nyájasság, szelídség és jószívűség….., azt nem törüli le a korona se, az etikett se”. [10] Megjelenése méltóságteljes, öltözetként katonai uniformist visel, míg az őt kísérő politikusok díszruhát. [11] Gyermekszerető, sokszor meg is szólította a fogadására kirendelt gyerkőcöket, amire az író több példát is hozott. [12]  Az életvitele viszont takarékos, szinte kispolgári, így nem túlzás az írónak az a megállapítása, hogy „szegény ember is tudna lenni.” [13]

   Audienciái legendásan rövidek voltak, ahol a kérvény átadását vagy a panasz elmondását egy “királyi mozdulat” követte, „ami azt jelenti, hogy »elmehet«.”[14] Más estekben a „király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül érdekes kihallgatás véget ért”.[15] A viselkedése távolságtartó volt, bár néha valóban komoly érdeklődést mutatott egy-egy alattvalója iránt. Jókai Mórt a millenniumi ünnepségeket követő fogadáson például megszólította és hosszasan elbeszélgetett vele. [16]  De az írót máskor is kitüntette figyelmével betegsége idején pedig telefonon keresztül érdeklődött az állapota felől.[17]

 A városépítő

      1879. március 12-én a Tisza elárasztotta Szeged városát és szinte teljesen romba döntötte. Öt nappal katasztrófa után váratlanul maga a király is megjelent a városban miniszterelnöke kíséretében, és segítséget ígért az újjáépítéshez. Emellett a várat is Szegednek ajándékozta, melynek tulajdonjogáért már hosszabb idő óta folyt a vita a város és az állam között.

   A pusztulást, majd az azt követő újjáépítést a helyszínen újságíróként dolgozó Mikszáth több írásában is megörökítette. Az uralkodó szerepéről, a város újjáépítésében játszott szerepéről Mikszáth nem egyszerű tudósításokban számolt be, írásaiban hemzsegnek a királyt dicsérő szuperlatívuszok. [18] Ezekből egy másik Ferenc József képe bontakozik ki, a hős királyé, aki a veszéllyel mit sem törődve siet bajba jutott népe segítségére, aki feltámasztja Szegedet, mely hamarosan szebb lesz, mint az árvíz előtt volt és ráadásul mindezt önzetlenül teszi.

   Az író szerint „Ferenc József őfelsége elérzékenyülve a roppant csapás által, sietve ott termett a »hajléktalan« városban, csónakon evezett be a düledék falak közé” és megígérte, hogy „»Szeged szebb lesz, mint volt«.”[19] Mikszáth szerint ezt az ígéretét valóra is váltotta, így „Szegednek nemcsak királya I. Ferenc József, de a legnagyobb jóltevője is. Itt járt királyi lábnyomain virág fakadt a szomorú pusztaságban. Egyetlen kegyes szavával föltámasztá Szegedet sírjából.” [20]

    Az író itt nemcsak a város feltámasztóját láttatja benne, hanem a magyar királyt is, akit megpróbált érzelmileg is közelebb hozni az olvasóihoz. Az árvíz sújtotta városban tett látogatásáról például úgy írt, hogy az uralkodó „letette koronáját, mikor itt járt, fényt, pompát, jobbágyi hódolatot elutasított, elfeledte, hogy király; könnyek folytak le egyenruháján, elfeledte, hogy katona… Csupán ember volt, egy nagyon, nagyon jó ember.” [21] De azt is megmutatta, hogy „amit érzett, nem csupán a szerencsétlen, az árvíz által tönkre tett lakosság sorsa fölötti könyörületesség volt, hanem a magyar király fájdalma a magyar nemzetet ért csapás miatt.”[22] Az író nagy ellenfelével, Kossuth Lajossal is párhuzamba állította a városhoz fűződő viszonyuk alapján, amiből azután Ferenc Józsefet hozta ki győztesen. [23] Az is rendkívül elgondolkoztató, hogy amikor Szegeden Kossuthról tartottak színházi előadást, Mikszáth feltette a kérdést, tapintatos dolog-e ez akkor, amikor „a király kegyelméből elevenülnek meg a rögök.”[24]

   Az uralkodó megítélését a városban Mikszáth szerint az is jól mutatta, hogy amíg Szegeden a közéleti szereplők népszerűsége csökkent, addig az uralkodóé tovább nőtt.[25]  Ez pedig az író örökérvényű lesz, mert „a komoly célok ….. feledésbe mennek, hanem ami mindig meglesz, …. azok a bőven termő király-anekdoták.”[26]

   Az árvíz és a király szegedi látogatása alatt keletkezett helyi népmondákból az író szintén idézett. Így például Ferenc József volt az igazságos uralkodó, aki Mátyás királyhoz hasonlóan elmozdította a gonosz, hatalmával visszaélő kormánybiztost, vagy aki népe között mulatott, ahol „olyan szerényen, olyan méltósággal, olyan komoly lelkesedéssel fogadták őfelségét, mint aminő megilleti az első embert az államban.” [27]

 Jelenléte a mindennapokban

    Ferenc József szimbolikusan is jelen volt alattvalói életében, amire az író több példát is hozott. Egy elterjedt kabátfajtát és egy érdemrendet ugyanis róla neveztek el, az arcképe pedig ott volt a hivatalokban, sőt még a parasztházakban is sok helyen.[28]

Az uralkodó a jólét vagy a minőség mércéjeként is többször szóba került. Az író műveiben a finom ételeket vagy italokat nem egyszer úgy dicsérték, hogy „a király se eszik különbet” vagy „csak a király iszik ilyenből”.[29]  Egy-egy különleges látványosság esetén pedig úgy adtak hangot elragadtatásuknak, hogy ehhez „fogható látványosságot maga a király sem pipált.”[30]

Az alkotmányos magyar uralkodó

    Mikszáth szerint „a nemzet a király személyében a legelső magyar embert tiszteli”.[31] Ugyanakkor az uralkodó múltjában számos olyan tényező volt, melyek nagyon komoly ellenérzéseket váltottak ki alattvalóiból. Magyar királyként való ábrázolása így nagyon sok buktatót rejtett, hiszen egyrészt ott volt a negyvennyolcas érzelmű közvélemény, másrészt a törvényekkel védett uralkodó, kinek mit sem változott a véleménye a magyar szabadságharcról. Mindezeket az ellentéteket nem lehetett hazugság és önbecsapás nélkül áthidalni, bár az írónak voltak ilyen kísérletei.

   A korszak legfontosabb kérdése a kiegyezés rendszerének elfogadása vagy elutasítása volt. Egy 1874-es írásában az egymással szöges ellentétben álló 48-as és 67-es álláspontot igyekezett Mikszáth összehangolni. Eszerint „mi is közel állunk Kossuthhoz, mert mi is a haza függetlenségét akarjuk, de mi sem tartunk vele, mert a függetlenséget másképpen is el tudjuk képzelni, nemcsak az alkotmányos országgyűlés és a koronás király által szentesített és már 1867 előtt is megvolt közös ügyek rombadöntésével.”[32] 

   A másik nagyon kényes kérdést október hatodika jelentette, amit az író szintén a kiegyezés szellemében értelmezett. Egy 1879-es írása szerint 1867 után „magyar lett újra a magyar. Nemzet, király egyet érez. A sír nem okoz olyan mélyen sajgó fájdalmat többé… inkább enyhületet, hogy: nem hiába haltak el.” Arra kérdésre pedig, hogy „megbocsátanak-e ők »őneki«” igenlő választ  adott. De hogy a kivégzettek velük, mint utódaikkal elégedettek lennének-e határozott nemmel felelt. [33]

   Az uralkodó személye gyakran bukkant fel Mikszáth 1870-es években született írásaiban, különösen szegedi árvíz idején. Ezekben az író a legkülönfélébb jelzőkkel dicsőítette, magyar királyi mivoltát kihangsúlyozva, ami Ferenc József személyiségét ismerve inkább az öncsalás és a kincstári hízelgés kategóriájába tartozott. Egy 1875-ös írása szerint „századok óta nem volt Magyarországnak népszerűbb, szeretettebb királya, mint ő ma.”[34] Máshol azért fohászkodik, hogy „áldja meg az isten jártában-keltében; birodalma szélét nagy Lajos ékezze, fegyvereit ülje a Mátyás hollója s homlokát öntse el Erzsébet királyné mosolyának fénye”.[35]     Egy helyen pedig azt írta, hogy az ”Árpádoktól, Hunyadi Mátyást kivéve, le napjainkig, nem fedett a mostaninál magyarabb királyi szívet a bíborpalást.”[36] De mindezeken kívül is hosszasan lehetne sorolni az uralkodó dicsőítő jelzős szerkezeteket (például „legnagyobb jótevőnk”[37], „nagy magyar király” [38], „legszeretettebb király” [39], „magyar oroszlán”[40] „a legboldogabb király, s népe a legboldogabb nép” [41], „szeretett egyéniség” [42], „nagyon bölcs, nagyon jó, nagyon magyar király” [43], stb.). Ilyen jellegű dicsőítések itt-ott még később is előfordultak, a millenniumi ünnepségek idején például azt írta, hogy „olyan nagy király idejében élek, aki alatt a legnemzetibb író is álszemérem nélkül lehet lojális.” [44]

   Ugyanakkor a társadalom részéről is megkezdődött Ferenc József elfogadása, amire az író többször is utalt.  „Hazahíják az öreget” című írásában például egy olyan történetet közölt, amit maga Kossuth mesélt el a hozzá ellátogató Károlyi Gyulának. Eszerint egy alföldi város hazahívta őt a száműzetésből, „»...mert a mi jó királyunk, Ferenc József mindeneket megpróbált, és bizodalma immár csak a kormányzó úrban vagyon«”. Kossuth csak nevetett a naivitásukon, de az író szerint ez már nem az volt, hanem az „idők jele. Ország hangulatát festő kép. A nép szívébe Kossuth mellé lassan-lassan bejutott a király is.” [45] 

   Mikszáth az 1880-as évektől már sokkal jobban tartózkodott az ilyen túlzó megnyilvánulásoktól. Bár Ferenc József magyar királyi mivoltát továbbra is hangsúlyozta, ehhez indokul nem gyomorforgató dicséretek, hanem „meseszerű” anekdoták szolgáltak.  Egyik adomájában például az uralkodó úgy írta alá a nevét egy bécsi hotelben, hogy „»Ferenc József király, Budáról.«”. Az író szerint ezzel a „magyarok bevették Bécset, jobban, mint I. Mátyás alatt.” [46] Másutt azzal érvelt, hogy már ő sem veszi meg, csak kölcsönkéri a könyveket, így a „királyunk egészen magyar ember!” [47] Már-már népmesébe hajlik az az írása, mely szerint „most Kossuth Ferenc vesz el egy hercegkisassszonyt, mire a fölséges király, ráíratja a fél országát”. [48]

   A dualista politikai rendszerben az uralkodó hatalma, a reformkorhoz vagy a szabadságharc utáni időkhöz képest jelentősen csökkent. Ezek után Mikszáth joggal tehette azt a megállapítást, hogy nincs abszolutizmus Magyarországon, hiszen „alkotmányos érzelmű király, homlokán ragyog a magyar korona.”[49] Máshol erről azt írta, hogy „Ferenc József visszaállítá a magyar alkotmányt, esküt tett reá és esküjéhez hű volt minden tettével.” [50] Nem véletlen, hogy az Új Zrínyiászban, a XVI. században élt hős az uralkodó hatalmának korlátain álmélkodik, aki „nem oszt birtokokat s nem ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének tűnt fel.” [51] De az író ennél is tovább ment, és egy angol mintájú alkotmányos monarchia létrejöttét konstatálta, ahol „a király arravaló, hogy a miniszterek propozícióit aláírja. A miniszterek arra valók, hogy legyen kit dehonesztálni a népnek.” [52]

   Az országgyűlés megnyitása során tapasztalható anomáliák ellen Mikszáth nem szólalhatott fel nyíltan, így a kellemetlen valóságot igyekezett ügyesen megkerülni. Minderről csak annyit írt, hogy a király „átvevén a trónbeszédet Tiszától, nyugodt, mindenütt hallható hangon olvasta fel”, majd „lelépett a trónról és eltávozott a termeibe.” Tudósítása kezdetén ugyan megemlítette, hogy a megnyitóra a budai Várba kellett átmenni, de a hangsúlyt a felvonulás életszerű leírására helyezte.[53] Ezzel kapcsolatos kritikáját pedig a kuruc korba vetítette vissza, amikor a szepesi nemesek nem akartak Görgőre menni megyegyűlésre, mert „a király is odamegy a rendekhez, nem hogy a rendek mennek el hozzá.”[54] Írásában a zászlómizériáról sem ejtett szót, a palotán lengő fekete-sárga lobogó miatti negatív reakciókat pedig csak néhány kuruc érzelmű, öreg ellenzéki megnyilvánulásának tulajdonította (például Csanády Sándor, Madarász József), amivel a konfliktusnak élét vette. [55]

   A dualista rendszerben a kormány léte például, más, valóban demokratikus berendezkedésű országoktól eltérően nem a választások eredményén vagy parlamenti többségén múlt, hanem az uralkodó akaratán. Ezeket a korlátokat Mikszáth is látta, így az egyházpolitikai viták idején nem véletlenül írta, hogy „a király fog dönteni az elkeresztelési kérdésben; s attól függ a kabinet sorsa.” [56] Szintén jelzésértékű volt az a megállapítása, amikor egy parlamenti vitában „a miniszter hallgatott ami hiszen szintén arany. Kivált mikor a tett van mögötte. Őfelsége a tett. Ez az igazi beszéd.” [57]  A leváltott politikus pedig bukott embernek számított, mert „akit a király eldob, az olyan mint a dinnyehéj, azt senki sem veszi föl, az már csak úgy szerepelhet, hogy esetleg megbotlik, elcsúszik rajta valaki.”[58] 

   Az uralkodó kiemelt szerepe az érdemi döntéshozatalban is érvényesült, amit Mikszáth „Két szoba” című írásában rendkívül szellemesen mutatott be. Az író szerint ide hívja „tanácsra a nagy országtartó urakat, az »ország eszeit«, mert a mi királyunk ugyancsak komolyan veszi az alkotmányt, a nemzet akaratát és a saját kötelességeit.” Ugyanakkor „e tanácskozások nagy része csupa forma. A királynak megvan már a maga terve, de meg akarja adni az eljárásnak az alkotmányos csínyját-bínját. Az »ország eszeinek« örömet okoz, ha kibeszél­hetik magokat e varázslatos szobában, a királynak pedig nem kerül semmibe.”[59] Az is jelzésértékű, amit egy az író egy audienciáról írt, ahol a király a magyar miniszterelnököt fogadta „egy óráig tartó kihallgatáson”. Mikszáth szerint ez „ötször-hatszor történt szélcsendes évben, tehát körülbelül hat óra jutott őfelségének egy évben kedvelt Magyarországjára.”[60]

    Ferenc József politikai érzéketlensége számos botrány okozója volt. 1877-ben, Kassán például II. Sándor orosz cár egészségére ivott, akihez a magyar közvéleménnyel ellentétben nem érzelmi, hanem érdek alapon közelített.  A felháborodás országszerte nagy volt, Mikszáth is azt írta, hogy a cár „tartsa kezét gyilkoló kardján és ne nyújtogassa barátságos kézszorításra. Vér van rajta. A magyar király nem szorítja azt meg viszonzásul.” [61] A közhangulatot pedig úgy jellemezte, hogy „az orosz cár egészségéért ürített pohártól beteg lett a fél ország.” De az író ezért nem marasztalhatta el az uralkodót, így helyette két politikust, Tisza Kálmán miniszterelnököt és Andrássy Gyula külügyminisztert tett meg bűnbaknak. Álláspontja szerint Magyarországon alkotmányos monarchia van, ahol „a »király uralkodik, de nem kormányoz«. Nem az uralkodóé tehát a hiba, hanem azoké, akik kormányoznak, a hamis tanácsadóké”. [62]

   1880-ban, Egerben és Székelyudvarhelyen a közös hadsereg tisztjei a magyar nemzeti lobogót letépték és összerondították. Mivel a katonaság az uralkodó személyes irányítása alatt állt, így a magyar fél tehetetlen volt velük szemben. Ekkor az író már sokkal reálisabban fogalmazott, és jól látta, hogy „e »közös«-nek nevezett hadsereg, mely a mi pénzünkből áll fönn, melynek föladata volna bennünket is megvédelmezni, gyűlölettel van eltelve irántunk!” Ennek okát részben a katonai nevelésben és szellemben, részben pedig „a bécsi katonai körök befolyásában, kiknek ereje az uralkodó család némely tagjaitól ered”, amin változtatni nem vagy csak nagy nehézségek árán lehetne. [63]

A magyar király oldalán

    Ugyanakkor az írónak voltak olyan írásai is, amikor őszintén és teljes mellszélességgel kiállt Ferenc József, a magyar király mellett. Erre akkor került sor, amikor az uralkodó szembe került a Monarchia egyik-másik népével (például csehek, horvátok), és ilyenkor teljes mértékben számíthatott a magyarok segítségére. Az író 1877-ben például meglehetősen élesen kelt ki az ellen, hogy Josip Juraj Strossmayer, horvát püspök és politikus Bosznia-Hercegovina okkupációja idején a pápától kért egyházi ügyekben instrukciókat. Álláspontja szerint „elfelejteni látszik, hogy ő Magyarország polgára és Ferenc József apostoli király alattvalója”, és „hátha a szentatya olyan utasításokat adna, melyek a birodalom érdekeivel ellenkeznének?”[64]

   De az is éles reakciót váltott ki belőle, amikor Ferenc József, a csehek iránti szimpátiából azt mondta, hogy a fia „egész prágai lett, s itt boldognak érzi magát.” Az író ezt, látva a birodalmon belüli konkurenciát élesen visszautasította, mert szerinte „e szimpátiák miatt, a magyar nemzet ragaszkodása gyöngül a dinasztia és trón iránt”, a trónörökös pedig „nem lehet prágai, – mert ő lesz a magyar király!”[65]

   A korabeli korlátok miatt Mikszáth Ferenc Józsefről alkotott valódi véleményét nem a karcolataiban és publicisztikájában, hanem történelmi témájú műveiben kell keresni. Ezekben ugyanis büntetőjogi következmények nélkül is kifejthette a meggyőződését. A magyaroknak az uralkodóhoz fűződő kapcsolatát pedig Mikszáth a legtalálóbban a XVIII. században játszódó „Varjú a pávával” című elbeszélésben írta le. Eszerint „a magyar ember lelke két rekesztékből állt, mint ama furfangos kulacsok, amelyekből veres bor folyik, de ha a nyakuknál egy másik rugót nyomunk meg, ugyanaz a kulacs a fehér bort ontja. A király szeszélyétől függ csak, hogy a magyarság a lojalitástól áradozzék, vagy hogy a rebellis rekeszték csapját hagyják-e nyitva?” [66]

IRODALOM

 GERŐ András

1988 Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Budapest, Gondolat.

GERŐ András

1999 Ferenc József, a magyarok királya. Budapest, Pannonica.

HERMANN Róbert

2009. I. Ferenc József és a megtorlás. Budapest, Új Mandátum,

KOVÁCS István

2008 „Egy a lengyel a magyarral”. A szabadságharc ismeretlen lengyel hősei. Budapest, Magyar Napló.

KOZÁRI Mónika:

2008 A dualista rendszer (1867-1918).  Budapest, Pannonica.

MIKSZÁTH Kálmán

1962-1992 Cikkek és karcolatok. Budapest, Akadémiai.

MIKSZÁTH Kálmán:

1955-1961 Regények és nagyobb elbeszélések. Bp Budapest, Akadémiai.

PÖLÖSKEI Ferenc

2010 A Szabadelvű Párt fényei és árnyai, 1875-1906. Bp., Budapest, Éghajlat.

ABSTRACT

In his works Kálmán Mikszáth often dealt with the character of the Hungarian king, Franz Joseph I. in his works. He would characterized him as a private person, the rebuilder of Szeged and the constitutional monarch of the Kingdom of Hungary. The last one presented the hardest and the most dangerous task. The Austro-Hungarian Empire was not a classical constitutional monarchy, where the ruler reigned but did not govern. Franz Joseph I. had in fact played an active and indeed decisive role in ruling the state, mainly in foreign and military policy and from he would most definitely conduct himself as a monarch with absolute authority over both constituents of the Dual Monarchy. However it was forbidden to criticize him and special laws protected him from political criticisms. Under the circumstances Mikszáth was not in a position his real opinion about the king and used some techniques to get round this problem. Sometimes he would downright lie or place the policy responsibilities with politicians instead of the king or withheld the truth or simply was gently ironical. His real opinions of the ruler could only be expressed with straightforward directness in his historical novels.

2018.06.26