Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei V.
Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "A remény él..." volt. (Debrecen, 2003.
május
23-25.)
Zavarban vagyok, a konferencia résztvevői fárasztó utazás után
seregnyi jobbnál jobb előadást hallgatott végig a mai nap során. Mit tudnék még
hozzátenni? Másrészt viszont az asztal, kivált a péntek esti, olyan, mint az oltár.
A Tóráról kell, hogy szó essék mellette.
A heti szidra a Bechukotáj érdekes olvasmány. Sokat lehetne beszélni róla. De mennyit
illik ilyen tartalmas nap után szólni? Hosszan beszéljünk, vagy röviden? Milyen az
ideális dróse? Elmondanék a problémáról egy anekdotát.
Az egyik közösségnek nem volt rabbija. Vándor mágidot (prédikátort) alkalmaztak,
aki ismertette az éppen aktuális heti szakaszt. Nem is volt semmi baj. De egy nap eső
esett, mennydörgött, szél is fújt, talán még havazott is, a mostoha időjárás
távol tartotta a gyülekezetet, nem jött el senki, illetve egyetlenegy ember állt a
templom utolsó sorában. A mágid hozzáfordult, és megkérdezte, mitévő legyen.
Beszéljen-e vagy sem. Ránézett a férfi.
- Nézze uram, én csak egy egyszerű ember vagyok. A drósehoz nem értek. Lovakkal
foglalkozom. De azt tudom, ha engem katasztrófa ér és száz ló közül elpusztul
kilencvenkilenc, annak a megmaradt egynek is adok élelmet.
Felvillant a magid szeme. Értett a szóból. Mindent beleadott a dróseba. Csak úgy
folyt belőle a szó. Szikráztak a gondolatai. Egyik ötlete, szellemes fordulata
követte a másikat. Elmúlt egy óra. Nem fáradt el. Tódult ajkáról a mondanivaló.
Elmúlt két óra. Még mindig beszélt. Amikor két és fél óra múlva befejezte a
szónoklatát, odalépett a "hallgatóságához" és megkérdezte, hogyan
tetszett teljesítménye. A férfi felemelte álmos tekintetét és annyit mondott: Nézze
uram, én egy egyszerű ember vagyok. A drósehoz nem értek. Lovakkal foglalkozom. De azt
tudom, ha engem katasztrófa ér és száz lovam közül kilencvenkilenc elpusztul, annak
a megmaradt egynek azért nem adok annyi zabot, amennyit száznak adtam volna.
A szituáció itt azért más, az asztal körül vagy háromszázan ülnek, és figyelnek
a szóra. Megkérdeznénk, mi a különbség a fehér és a fekete között. Nem az, hogy
az egyiken pozitívat, a másikon negatívat értünk. Általában a tisztes-őszes
halánték idős embereknek jut osztályrészül, bár az ellenkezőjére is van példa,
ismerünk fehérhajú ifjakat is. A fekete, szőke haj a fiatalok sajátja.
Lenéz az Örökkévaló a magasságokból, végignéz házában, az imateremben, lát
fehérhajú idős embereket. Meghatódik. Annyit mond: "türelem". Ezekért a
tisztes öregekért, akik télen-nyáron, esőben, hóban felkeresik a házamat, türelmet
gyakorolok irántuk és közösségük iránt.
Másodszor lenéz, újra fehér főket lát, ismétli a szót, türelem. De amikor fekete
és szőke hajú ifjakat lát a templomban, azt mondja az Örökkévaló:
"Remény". Ezen fiatalok kedvéért közelebb hozom a Messiás eljövetelét.
Mert van, akik tovább viszik a hagyományt, akik őrzik a Tant.
Konkrétan fogalmazva a heti szakasz a Bechukotáj zárja a harmadik könyvet.
Amely, miután felsorolta a tisztaságokat, nevezetesen az áldozás szentségét,
amelyek, helyébe az imák lépnek, az ehető tiszta állatokat, családi élet
tisztaságát, majd az ünnepekről esik szó, a nagy Név megszenteléséről, amelyet
tisztességgel lehet elérni, valamint a nagy Név megszentségtelenítéséről, amely a
tisztességtelen magatartással érhető el, bizony a heti szidra tartalmazza az
intelmeket, mi történik, ha a törvényeket nem tartjuk be.
Kemény szavak következnek, erős büntetések kerülnek kilátásba. De számíthatunk
az idős emberek kedvéért az Örökkévaló által ígért türelemre, tehát a
kegyelemre.
A következő héten felolvasott Bámidbár szidra megelőzi a Sávuotot, a Tóra adás
ünnepét. Az angyalok kérdezték, mi az az erény, amiért a föld gyermekeié lehetett
a Tóra. Az Örökkévaló azt válaszolta, hogy ezt nem az ősök érdemeiért, hanem a
fiatalok kedvéért adja nekünk az Úr, mert ők viszik tovább, s adják át
nemzedékről-nemzedékre a Tant.
Jogos tehát a reményünk a magyarországi zsidóság jövőjét illetően. Van egy
jiddis szó, "sül". Jelent templomot, de iskolát is. Nem nagy a különbség a
kettő között, mert nálunk, az imaházban, a szertartás csúcsa, amikor a Tant
felolvassák, épülésünkre. Az iskolában viszont a Tórát szintén tanulmányozzák.
Ha ülünk az imateremben és nézzük az ajtót, kevesen vagyunk. Várjuk, hátha jön a
hatodik, hetedik, nyolcadik... tizedik ember, akkor úgy érezzük, hogy nincs
reményünk. Itt a vég. Aztán elmegyünk az iskolába, ahol csillogó szemű ifjak
tanulmányozzák a Tórát, úgy érezzük, éled a reményünk, van jövőnk. Jobb lenne,
ha másik Sülbe, a zsinagógába is elmennének a fiatalok, de el kell fogadni a
realitást. Annyi biztos, hogyha lakat kerül a Sül két formájára, a templomra és
iskolára, akkor elhamvad a remény. Ameddig gyermekzsivaj hallatszik az iskolában és
összegyűl tíz ember a templomban, addig él a remény. Ameddig háromszázan jönnek
össze határon innen és túl, hogy a témáról beszélgessünk és közöttük sok a
fiatal, addig él a remény.
Vagy húsz éve hallottam temetni a magyarországi zsidóságot, mondván, húsz év
múlva nem lesz már semmi zsidó élet Magyarországon. Eltelt húsz év, és ez az
értekezlet is bizonyítja, hogy van élet.
Új zsinagógák is nyíltak, az iskolarendszer teljesen új életre kelt. Óvodától
egyetemig terjed a skála, sőt még az irányzatok között is lehet válogatni,
újságok jelennek meg, zsidó tárgyú könyvek látnak napvilágot, ez mind reményre ad
okot.
Aztán megint el fogják mondani, hogy legfeljebb húsz esztendeje van a magyarországi
zsidóságnak. Majd múlnak az évek, eltelik megint húsz esztendő és akkor mi, vagy
utódaink továbbra is eljönnek Debrecenbe és akkor megint lesz ott valaki, aki újra
csak jósol.
De amíg évről-évre határon innen és határon túlról vagy már a nagy Európából
továbbra is utaznak és összegyűlnek és értekeznek, és bölcs terveket szőnek,
addig él a remény.
Deutsch Gábor
adjunktus
judaisztika tanár |
