2005.
április 15.
OR-ZSE II. emeleti kidus
"És szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz, mondván amikor jöttök majd Kánaán országába, amit én osztályrészül adok nektek, és én majd leprás kiütéseket küldök örökségeitek házaiba." -ezzel a vidámnak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető mondattal jól jellemezhető a mostani hetiszakasz, amely a kiütéses betegségek valamint a bélpoklosság eseteivel foglalkozik. Illetve ennél jóval többel és magvasabbal, de erről majd később...
Vannak dolgok amelyeknek már a puszta kimondásától is irtózik az ember: ilyen a poklosság, amellyel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Van aki szerint a poklosság a lepra szinonimája, de olyan vélemények is vannak, amelyek ezt tagadják. Arra hivatkoznak, hogy míg a poklosságot gyógyították a tórai időkben, a lepra gyógyíthatatlan betegség. Bár az is lehetséges, hogy ez nem így van: lehet, hogy gyógyítható ez a szörnyű kór, csak már nem tudjuk, elfelejtettük ennek a módját.
Visszatérve a hetiszakaszra: a poklosság, ez a súlyos és csúnya betegség nemcsak fizikai, hanem társadalmi hatása miatt is borzasztó csapás volt annak, aki megkapta. Ugyanis a bélpoklosokat teljes társadalmi és erkölcsi számkivetettség sújtotta. Korábbi barátaik, ismerőseik elfordultak tőlük. Ugye ismerős ez a helyzet? Bölcseink szerint a poklosság oka a pletykálkodás volt, tehát ezt a szörnyű betegséget mint Isten büntetését fogták fel.
A poklosok elszigetelése bizonyos szempontból érthető volt: nem akarták, hogy megfertőzzenek másokat, ám megbélyegzésükkel, bűnössé nyilvánításukkal nem lehet egyetérteni. Mi emberek mindent meg- és ki tudunk magyarázni: sokkal könnyebb azt mondani egy beteg emberre, hogy "Megérdemelte amit kapott!", mint segíteni Neki, felvállalva azt, hogy esetleg elkapjuk tőle betegségét.
Pedig egy beteg embernek, főként egy ilyen súlyos, fertőző betegségben szenvedőnek, az is elég trauma, teher, hogy együtt éljen bajával. Nemhogy még emiatt ki is közösítsék... Mielőtt még egy nagyot sóhajtanánk és sopánkodnánk, fejünket csóválva azon, hogy mik meg nem történtek, nem ártana elgondolkoznunk rajta, hogy mindez a jelenség csak a múltra volt igaz!? Máma nem számít tabutémának a betegség, főként a súlyos baj!? Mi nem kezeljük úgy ezt a problémát, mintha nem is lenne!? Pedig van, és ennél emberibb, természetesebb dolgot elképzelni sem lehet. Illetve dehogynem: van akiknek nem ez a természetes. A mai média idealizált, fejfájdítóan rózsaszín világképébe ez nem fér bele. Nézzék meg a reklámokat, a filmek többségét, a bemondókat és így tovább. "Sztárjaink" -ha sztároknak lehet nevezni őket...- mind a tökéletesség, a makulátlanság és szépség mintaképei. A nők mind divatosak, darázsderekúak, katonás rendben álló hófehér fogazattal, a férfipéldaképekről nem is beszélve. Egy pocakos, borostás kispolgár sincs köztük. És persze ebben az álomvilágban nincs halál sem. Se betegség. Nincs szenvedés, nincsenek megtört, csontsovány beteg emberek, mert az hogy mutatna!? Még csökkene a nézettség...
Nemrégen azonban egy a világ szeme előtt lejátszódó médiahalál, egy igazi és nagyon, de nagyon emberi dráma áttörte, megtörte ezt a hamis és visszataszító képet. II. János Pál halála sokkolta és gyászba borította az egész világot vallásra, nemre való tekintet nélkül. Egy reszketeg, utolsó napjaiban már beszélni sem tudó idős embernek sikerült legyőzni sokak hamis világképét. És az emberek végre szembenéztek a halállal, ahelyett, hogy félrenéztek volna. II. János Pál pápa úgy halt meg, ahogy élt: emberként, és ez ebben a mai világban nagyon nagy szó. Szenvedett, de biztos vagyok benne, hogy egyben -ha volt még rá (lelki)ereje- örült is: mert nem kellett egyedül szenvednie. Milliárdok drukkoltak neki.
Egy másik káprázatos elme is utolsó napjait éli: Gabriel Garcia Marqueznek hívják és a Száz év magány írójaként ismerik világszerte. Úgy ír, mintha Föntről diktálnák neki...
A nagy latin-amerikai író súlyos beteg, nyirokrákja van és ezért búcsúlevelet írt barátainak és a világnak. Soraival, sajátosan szomorú ars poeticával szeretném beszédemet zárni, amelyet elhunyt nagyapámnak, nevelőapámnak és mindazoknak ajánlok, akik nagyon tudnak szeretni, de nem mindig tudják: hogy kell kifejezni ezt. És azoknak is, akik szenvednek, de nincs kivel szenvedésüket megosztaniuk. Gondoljunk néha rájuk is.
Íme a levél egy részlete:
"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.
Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért.
Sábbát Sálom, békés Sábeszt kivánok minden Testvérünknek!
Köszönöm a figyelmüket!
|
