2007. április 20.
OR-ZSE
péntek esti kidus
Sabat Salom Mindenkinek!
A zsinagógáinkban holnap felolvasásra kerülő összevont hetiszakasz a
Tazria-Mecóra címet viseli. Mindkettő a fizikai és rituális
tisztátalanságokról, ezek orvoslásáról, és a kohaniták által a
gyógyításban betöltött felügyeleti szerepről szól.
A soros szidra mind szövegében, mind tartalmában nehéznek bizonyul,
hisz a mai olvasó számára aligha érhető: vajon mit ért a Tóra a
pontosan poklosság és a különböző bőrbetegségek alatt, mért
kapcsolja előbbit össze a rossz nyelvvel, és nevezi azt a
pletykálkodás büntetésének.
Elgondolkodtató lehet a következő : a Tóra nem véletlenül szán két
egész hetiszakaszt a témának. Talán érdemes lehet a mindenkori
embernek megkeresnie ennek a látszólag száraz szövegnek is
aktualitását, és azt saját korára, közösségére adaptálnia. Így
teszek én is.
Merthogy a pusztában vándorló közösséghez hasonlóan, a mi
társadalmunknak is megvannak ám a maguk , néha néven nem is nevezett
betegségei. Szeretném leszögezni, hogy nem olyanokra gondolok,
melyek az ember testét támadják meg, mert ezek, hála a modern
orvostudomány fejlődésének, mára már többé-kevésbé gyógyíthatók.
El szoktak azonban gondolkodni azon, mennyi alattomos ártalom éri a
lelkünket? Ennek tünetei kevésbé észlelhetők, ugyanakkor a lélek a
testnél jóval sebezhetőbb, így meggyógyítása is nehezebb.
Példának okáért: magától értetődően élvezzük nap mint nap a
fogyasztói társadalom minden mára már széles körben elérhetővé vált
vívmányát, hisz korunk divatja így diktálja, de közben észre sem
vesszük hogyan fertőződünk meg a hiábavalósággal. Nézzünk kicsit
magunkba. Szomorú tény, de előfordul, hogy virtuális, anyagi, és
haszontalan célokért küzdünk, egyesek még akár embertársainkon is
keresztül gázolva.
Hétköznapjainkat temérdek álhír, manipuláció, félrevezetés szövi át
észrevétlenül, az újkori tömegkultúra pedig, hisz magát kultúrának
nevezi, mind a zenében, az irodalomban, és a művészetben évezredes
egyetemes értékeket igyekszik gyakran lábbal tiporni, csakhogy teret
nyerjen magának.
Bizony könnyű megbetegedni abban a világban, ahol percek alatt az
ember saját magának előállíthatja már akár a boldogságot is, és
elfelejti azt, hogy ahhoz, hogy ez az érzés tartóssá váljon, nekünk
is meg kell dolgoznunk érte.
Álljunk meg egy pillanatra, mert biztos, hogy nem ilyen világot
szánunk magunknak. Ha a fentieket figyelembe véve elgondolkodunk,
akkor érthetjük meg igazán, mekkora adomány a szombat szentsége a
zsidó ember számára.
Hétről-hétre van egy nap, ami értünk van, és törvényeinek betartása
a lelki tisztaság megőrzését is szolgálja, ebben a fertőzött
világban.
Van igen egy napunk, mikor nem bömböl a tévé, nem szól a rádió,
helyette ott a gondolatébresztő csend, ami ebben az ingerdús,
nyüzsgő világban igencsak ránk fér. Időnk van egymásra odafigyelni,
beszélgetni, és olyan kiapadhatatlan, igazi értékekkel teli kultúrát
magunkhoz venni, amit a judaizmus évezredek alatt kitermelt magából,
anélkül, hogy az idő vasfoga kikezdte volna.
Meggyőződésem az, hogy a hitünkből meríthető életélmény és erő
segítette a zsidóságot abban, hogy a sok nehézség, káros hatás
ellenére fenn tudott maradni, és most is él, meg mindig is élni fog,
ahogy azt az is bizonyítja, hogy mi itt vagyunk, együtt,
elválaszthatatlanul, egymásnak.
A Tóra minden egyes szava azt súgja nekem, legyen bármilyen is a
körülöttünk lévő világ, nekünk nincs mitől félni. Csodálatos élni,
hisz I.-től kaptuk ajándékba magunkat, ehhez örök feladatunk viszont
lelkünk tisztaságának megőrzése.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Keserű Petra
Judaisztika tanár szak, Dalet |
