Az OR-ZSE Történelemtudományi Tanszéke, valamint az SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke a helyi zsidó örökség feltárásában és bemutatásában közös terepmunkán vett részt a Miskolci Zsidó Hitközség munkatársaival.
„Magyar Zsidó Örökség Útja Kelet-Magyarországon” – Orthodox Zsidó Emlékhelyek Bemutatása című GINOP-7.1.4-16-2016-00002 projekt keretében az OR-ZSE Történelemtudományi Tanszékének, valamint az SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének munkatársai 2020. augusztus 24-25-én a Miskolci Zsidó Hitközségben végeztek terepmunkát. A projekt keretében a miskolci orthodox zsidóság polgárosodásának hitközségi tárgyi és dokumentumemlékeit vették számba.
1744-ben 12, 1775-ben pedig 23 család élt Miskolcon, a fontosabb hitközségi intézményi kereteket létrehozva. A zsidók száma az az 1810-es évektől kezd gyarapodni, de tényleges társadalmi szerepet a 19. század közepétől kapnak. 1880-ban a miskolci zsidóság többsége nem miskolci születésű volt. A zsidó lakosság összlétszáma 1880-ban 5.117 fő volt, 1890-ben 5.874 fő, 1910-ben 10.291 fő, 1920-ban 11.300 fő, 1930-ban 10.862 fő, 1941-ben 10.428 fő. 1910-ben az összlakosság 20%-a volt zsidó, 1941-ben viszont már csak 13,5 %-a.
Az 1869-69-es zsidó kongresszus helyi intézményi vitáinak rendeződésével az 1870-es évek második felére orthodox izraelita hitközség jött létre Miskolcon, amelyből kis létszámú chászid közösség próbált kiválni, szefárd orthodox címkével párhuzamos intézményrendszert hozva létre az Orthodox Központi Iroda intézményhálója alatt.
A két tanszék munkatársai arra a társadalomtörténeti folyamatra voltak kíváncsiak helyi szinten, amely keretében a zsidó felvilágosodás előtti autonóm közösségekből modern felekezeti intézmények jöttek létre. Ezek elsősorban a hitélet, az oktatás és a jótékonyság területein szervezték tagjaik életét, míg a modern állam új elvárásaival az élet számos más területét megkísérelte hatáskörébe vonni. Ennek az állami ellenőrzésnek egyik példája a közösségi kontrollként szolgáló hérem/kiátkozás állami megszüntetése volt, de itt említhető a korábbi céhes világgal szemben kibontakozó modern gazdaságban és iparban történő aktív részvétel lehetőségének megjelenése is.
Tiszta formák ritkán léteznek, így Miskolc esetében is korábbi közösségi gyakorlatok elemeinek ötvöződéseit láthatjuk modern jelenségekkel. A mai Kazinczy utcai – egykori Vereshíd utcai – zsinagóga például, amikor 1861 és 1863 között felépült Ludwig Förster tervei alapján, abban orgona és kórus számára karzatot alakított ki. Emiatt Fischmann Ezékiel Mózes rabbit és a hitközség elöljáróit 1864-ben a Sátoraljaújhelyen összegyűlt harmincfős vallási bíróság kiátkozta a liturgiára is kiható építészeti újítás helyi engedélyezése miatt.
Másik példaként említhető, hogy a permodern zsidóság céhen kívüliségét, a modernizálódó 19. századi Magyarország felekezettől független iparos szerveződései váltották fel. A város esetében viszont felekezeti alapon szerveződő Miskolci Egyesült Izraelita Ipartársulat tárgyi emlékeire találtak a közös terepmunka résztvevői.
A vallási élet sajt időhasználatát biztosító független egzisztenciát – a kereskedelem mellett – sokan a kisiparban találták meg. A kisiparosok száma ezért folyamatosan nőtt, 1833-ban már saját céhet alapítottak, a kor gyakorlatától eltérően nem foglalkozási ágak szerint, hanem felekezeti alapon, az összes zsidó kisiparost befogadva. Ez a szintén felekezeti alapon szerveződő keresztény céhek alternatíváját képezte. A céhek 1872-ben történt megszüntetése után az országban elsőként alakult ipartestületté a miskolci zsidó céh. A modernitás előtti világ testületi formáját és kötöttségeit számolták fel ezzel, teret adva a modern kapitalizmus szabad versenyének, vallási szempontoktól mentes szabad pénzpiacának, ami kedvező volt a zsidóság gazdasági szerepvállalásában.
A 19. század konjunktúrák és recessziók szabdalta társadalomtörténetében a polgári életforma és világlátás térhódítása mellett a vallási közönyre és a társadalmi problémákra vallási válaszokat adó hitbuzgalom is létrejött. A kelet-európai gyökerű orthodox zsidó vallási reneszánsz (hizuk hádosz) főbb törekvései, kérdései és intézményei egyaránt megjelentek Miskolcon. A 20. század első felében a hagyomány továbbvitelének különböző útjai, nyilvánultak meg az askenáz rítusú orthodox anyahitközségtől elszakadni törekvő szefárd orthodox imaegylet vitáiban. Ezek oka az istentiszteletek rítusán túl, a vallástörvény szigorának eltérő értelmezése és az eltérő szociokulturális háttér volt. A 18. századtól kétirányú bevándorlás jellemezte ugyanis a térséget: egyfelől keletről, Galícia felől, másfelől nyugatról, Morvaország felől, ami a Német-Római Császárság felől történő bevándorlást kanalizálta köztes állomásként. Ez a kettősség a Magyar Királyság egészére jellemző volt, s az életvitel, a társadalmi helyzet és a közösségi világkép vonatkozásában egyaránt nyomon lehetett követni. A fővárosi Orthodox Iroda ugyanakkor nem támogatta az intézményi különválást, ami évekig elhúzódó közösségi konfliktusokat eredményezett.
A kutatás során ugyancsak ez a kettősség ragadható meg az „orthodox úri családok” villáiba invitáló gyermeknyaraltatási jótékony felajánlásoktól, a híveik invitálására érkező chászid rebbék látogatásain át, a polgári családok orthodox szellemű nevelők és tanítók iránti igényének kialakítására létrejött Országos Orthodox Izraelita Tanítóképző Intézetig és helyi hagyományos talmudiskola működéséig.
A látogatás egy hosszabb kutatási folyamat egyik állomása volt, aminek célja azon kiállítás előkészítése, amely bemutatja azt a közösségi/hitéleti, foglalkozási/társadalmi és vallási szocializációs hátteret, ami a különböző igényekre válaszul megjelenő rabbiszerepek mögött állt.
A dokumentumörökség és egyéb tárgyi emlékek mellett gazdag imakönyv és a vallási irodalmi anyag tükrözte a miskolci és vidéke zsidóságának Nyugat- és Kelet-Európa közötti köztes helyzetét.
